Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

VASÁRNAP. 1970. NOVEMBER 1. 233 Z3FFI IDEÁLIS SZERKENTYŰ Dér István M

ondták nekem: „Odábo." (Búcsúzunk; yoruba nyelven. — Szerk.) — Mondták nekem: „E ma gba dun." (Légy boldog; yoruba nyelven. — Szerk.) És kezembe nyomták a kerek drótkalitkába zárt kaméleont. Orokurumbu! — káromkodom magamban —, mit tegyek egy kalitkába zárt kaméleonnal? Magammal viszem Abeokutából Lagosba. Fölszállok a hajóra a csomagokkal és a kaméleonnal. Még három nap. mire kifutunk a tengerre. A kalitka a függőágyam szomszédságában lóg. A hüllő mereven fekszik és csipkés hátáról eszembe jut a krakkói ősszörny, amit gyerekkoromban papírból kivágtam. Mozgó félgömbön kiemelkedő radarszemei szüntelenül a láthatárt kémlelik. Kidülledő szeme szög egy aranykerítésben, amely visszatükrözi az alakomat és a környező világ képét. Orokurumbu! Mit tegyek egy kaméleonnal, ami itt lóg a fűggőágyam mellett? — Sose felejtsd el. hogy a ml nagylelkű ajándékunk sorsa hagyományunk szerint ettől a pillanattól a te sorsodat is jelképezi. Vidd magaddal a hazádba. Ismertem egy kapitányt, aki Gdyniaba vitt magával kaméleont... Sose volt légy a házában. Csak tartsd melegen. Fekszem az ágyon és fölváltva nézem a mennyezetet és a kalitkát Az állat zsibbadt kínban dermed. Látszólag mintha kétségbeesetten gondolkodna. Csak a mozgó félgömbön ülő radarszemek vigyázzák a világot. Milyen mértékek, vonatkozások és kapcsolatok határozzák meg a kaméleon ember nélküH világát? Hogyan lát engem kívülről. s hogyan látja a világot körülöttem ez a második énem, babonás sorsom a kaméleon testébe bezárva? Alszom egyet Megint erre a gondolatra ébredek. Még sok napig kell a tengeren utaznom, míg a szárazföldi forróság emléke elpárolog belőlem. Megyek az ebédlőbe, eszem valamit. Vissza a kabinomba. Fekszem a függőágyban, alszom. Fölébredek. Kényelmes ágyaimban fekr ve kalitkába zárt mozdulatlan, közömbös tárgynak érzem magam. Ez a kaméleon célszerű, rafinált, precízen átgondolt közömbössége, ezzel lehet elfogni az átrepülő legyet A tekintet kifejezéstelen, de éles és félelmetes, maga a mozdulatlanság. A kellő pillanatban villámként vágódik hosszú nyelve a légy után, bűvészgyorsasággal rántja magával a zsákmányt Az egész csak a másodperc töredéke. Alig észrevehető. Fáradt tekintetem alig látja. Mozdulatlanság és a dülledt szemek kifejezéstelen radarforgása, s mégis villámgyors tekintet. A hajó rezgése jelzi, hogy megyünk a széles világban, hogy összeolvadtunk a változatlan tájjal, é6 "hogy múlik az idő, napok és éjszakák, idő, mely számomra teljesen közömbös. Mikor fölébredek, nem tudom, ebédre, vacsorára hív a harang. Lehet, hogy mind a kettőt átaludtam. Megesett már, hogy éjfélkor akartam ebédelni. Ismerem a mennyezet minden apró részletét, hol azt, hol a kalitkába zárt foglyot nézem örökké. A csüggedt dermedtség egyre jobban mélyül a radarszomek'oen. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, ez a mozdulatlan fej valami kínzó maszkot visel. Gyakran úgy tűnik, hogy a radarszemek befelé néznek, és olyan világokba tekintenek, amelynek létezéséről fogalmam sem lesz soha. Almomban is a kaméleont látom. Fölébredek rá. Kétségbeesett nosztalgiával vágyakozhat ez a hüllő az őskor után, amikor Vízpart Jerzy Jan Pachlowski A KAMÉLEON óriás lehetne és bezárhatatlan. Szeme elveszett világot idéz. Elmúlt erőt és elmúlt szabadságot. Megdörgölöm a szememet, és összefonódik előttem látvány és képzelet. Földre teszem a kalitkát. Kinyitom. A hüllő föl sem veszi. Közömbös mozdulatlanság. Kifejezéstelen tekintet. Sose éreztem ilyen erős kapcsolatot más élő állattal. Sose volt se macskám, se kutyám, se akváriumom, semmi élő állatom, s ezek helyett most a kaméleont szeretem. Mégis félek tőle. Hozzá se érek. Mint a legtöbb emberben, bennem is él ez az atavisztikus félelem, amely megutáltatott mindenféle hüllőt. Érzem, mert eddig sose volt jószágom, pedig vágyakoztam utána, most összekapcsol a kaméleonnal ez a régi vágy és még régebbi félelem. Szeretném legyőzni az idegességet és az utálkozást a kezemben. Megfogom a kaméleont a kalitkában ós leteszem a zöld szőnyegre, ahol ő is rögtön zöld színre változik. A kabinomban már kipusztította a legyeket A szakácstól kérek segítséget Bosszankodik: — Uram. minden kikötőben talál elég legyet. A tengeren ne is keresse. Afrikai svábbogarat kaphat, amennyit akar. nagyok, barnák, bajuszosak. Esténként nyüzsög tőlük a konyha. A zöld szőnyegen keresem a kaméleont Nagy nehezen rátalálok, a függönyre csimpaszkodott. Rozsdabarna, mint a függöny. Mikor érte nyúlok, mintha még barnább lenne. Legyőzve utálatomat, tartom a nyitott tenyeremen. Egér a macska körme között, vádlott a bíró előtt. Minek is hordom magammal? Rossz sorsot hoztam rá. A saját sorsom fölött is ítélkezem? Nyitott tenyeremen viszem a hajókonyhába, ahol a szakács égve hagyta a villanyt. Egy óra múltán belesek a konyha kerek ablakán. Mintha kitakarítottak volna, A bádoggal borított asztalon csuszák hasán a kaméleon. Türelmesen lesem a kis ablakon át. Precízen, kimérten mozog az asztal lapján. A falra te fölmásik, legyőzve minden kiszögellést. Aztán megdermed. Átveszi a fal színét. Nyelve csíkja megvillan, majd újra lesben áll. Az éjszaka közepén megint a bádogasztalon találom, amint kimért mozdulataival csúszkál. Ö maga már a krakkói őshüllő, csak lekicsinyítve, aki félelmet kelt az emberben, és akivel az ezeréves legendában gyerekkoromban oly sokat találkoztam. Csakhogy a legendában nem volt félelmetes. A mesebeli Krakk, aki a várost alapította, legyőzte a sárkányt. A mese csak- beszélt a félelemről, amit a sárkány keltett az emberekben. A mese legyőzi a félelmet, amiről szól. Ez s régi félelem mégis fölsejlik bennünk. Félelem, amely újra és újra föltámad, ha hüllővel találkozunk. Hajnalban a kaméleont viszszaviszem a kabinba. Behúzom a függönyöket, s lefekszem aludni. A saját kiáltásomra ébredek fel, teljesen átizzadva fekszem, próbálok tiszta ésszel visszatérni az álmomban elvesztett valósághoz. A kabinban zörejek. A szívem a torkomban ver. Kiugróm az ágyból és letépem a függönyt. Kint vihar van. Visszamegyek az ágyhoz, alig múlik rólam a lidércnyomás. Azt álmodtam, hogy a krakkói barlangba bújtam a kaméleon elől, aki már nem volt kicsiny, dehogy is volt, eredeti, régi óriás alakját öltötte fel, s maga lett a mesebeli krakkói szörny. A sziklabarlang remegett, és megnyílt lépte alatt. A visszhang jajgatott lélegzetétől. Súlya tördeli a sziklát. Én öszszehúzódom a létezés végső határáig, testem már csak börtöne létezésemnek. Ügy összeszorítom magam, ahogy évezredek során az őshüllők teste a fennmaradás kényszere alatt. Szeretnék megmaradni. Nő bennem a félelem a végső sötétség előtt. A félelem egyre növekszik, létezésem egyre korcsosul. Föltámad bennem az önfenntartás ösztöne. Bele szeretnék olvadni környezetembe, letagadni létezésem formáját. Szeretnék kő lenni a kövek között. Tulajdonképpen tudom. hogy ez csak álom. Nehezen térek magamhoz. Napról napra többet kell keresnem a kaméleont, akinek szabadsága az ón egyszemélyes kabinom a nyugat-afrikai útvonalon közlekedő modern vonalú hajóban. Érzem, hogy nem akar velem semmiféle kapcsolatot. Mikor nagy nehezen meglelem a sarokban, vagy a függönyön, és nyúlok érte, akkor mindenáron beleolvadna környezetébe. Olyan, mint egy földrakás, függönyrongy, vagy padlódeszkadarab. Mit jelenthet neki az én puszta kezem, hogy így fél tőlem? Talán egy ismeretlen erő szimbóluma. Amely sok évezreden át ilyen kicsivé korcsosította a fajtáját. Nappal, hogy napozhasson, kiviszem a fedélzetre a ponyvára. A matrózok körülveszik, figyelik a viselkedését, és professzor úrnak titulálják. Éjszaka mindig a konyhába viszem. Ott érzi magát a legszabadabbnak. Senlti jelenléte se zavarja. Nem veszi észre, hogy az ajtó vastag üvegén át figyelem. Rossz álmom emléke nem hagy nyugodni. Azon töprengek, honnan az az erő, amely az őskor többméteres óriását ilyen törpévé lenni kényszerítette? Ahogy közeledünk Európához, a kaméleon egyre furcsábban viselkedik. Sokat szomorkodik, egykedvű és letört. Ritkábban mozog sajátos kimértségével. Mikor a konyhába viszem, a bádoggal borított asztalon mozdulatlanul áll, már nem les a legyekre. Egykedvűen tűri őket látókörében. Falra se mászik. Szemlátomást fogy. Tehetetlenül töprengek, hogyan segítsek rajta. Mikor a hajó már a Finnisterfokot kerüli és a Biscayai-öbölben hajózunk, újból elér bennünket a vihar. Utána sokáig keresem a kaméleont. Csak öszszeráncolódott holttestét talajom. Elvkor látom először eredeti színét. A szürkeségen átsötétlik bordáinak púpos, görbe váza. Olyan a napfényben, mintha hamut szórtak volna a fejére. Pompázó színei, amit korábban védelemből magára vett, most mind szürkére fakultak. Kaméleonsorsomat visszateszem a kalitkába. A kalitka csobban a tenger vizében. A szomorú szertartás után nézem a tengert, a hajó ekenyomát. Hová megyek? Hová tartok? Halálom után miiven színűnek taráinak a többiek? Nekem is olyan színem lesz halálom után, mintha hamut hintettem volna a fejemre? Ford.: Hcmmert Mária O

lvasom az újságban... — néha ugyanis megesik, hogy a zsurnaliszta, megfeledkezve önnön, riasztó természetű tapasztalatairól, pesszimista-centrikus perceiben ráfanyalodik a sajtótermékek tanulmányozására. Olyan ez, mint amikor a kígyó saját farkincájával táplálkozik, és rádöbben, hogy nem ízlik neki. Mondom, olvasom az újságban, hogy egy hazai kiállításon úgynevezett „robotinformátor" tájékoztatja a nagyérdemű látogató közönséget. Ez egy átlagos távirati hírecske. MTIkiadás. Hanem vonatkozásában is igaz a népi bölcsesség, mely szerint végén csattan az ostor. Ott olvasom ugyanis a következőket: „A robotinformátort főleg az áruházak, pályaudvarok, repülőterek, múzeumok, hivatalok, Iskolák használhatják fel előnyösen. Annál is inkább, mert kezeléséhez semmiféle szaktudásra nincs szükség." Hazai zsurnaliszta vagyok, eleget evezek a honi közélet vizein — néha a holtágakban, állóvizeken cserkészve is —, ahhoz, hogy képzeletemet azonnyomban megmozgassák, sőt fölgyújtsák az efféle híradások. Hiszen tudom én is azt, amit sokan tudnak ebben az országban, hogy az emberek bizony különfélék, sőt, ahány ujjam van, annyi félék. De tudom azt is, hogy némi vulgarizáló szándékkal azért nálunk is két nagy csoportba lehet osztani őket. aszerint, hogy értenek-e valamihez, avagy a hazai vadászmezők mindegyikén teljesen tájékozatlanok. Azt ls tudom, hogy e kétfeléosztásból bizonyos következtetések is levonhatók. Kiszámítható például, hogy hány szakértőre esik egy olyan, akt nem az. S noha büszkén állítom, hogy honi pátriánkban a képzett, a használható állampolgárok uralják a mezőnyt, azért el nem titkolhatom, hogy a képzetlen, ám ambí:lózus lakosok számarányát tekintve ls ott foglalhatunk helyet a világ élvonalában. S ha a fönt említett MTl-hfrecske státuszlistáját — mármint azt, hogy mely munkahelyeken használható különös előnnyel a szakértelmet nem kívánó szerkentyű — hiányosnak tartom is, lényegében azért egyetértek vele. Hiszen biztosan akadnak nálunk olyan „áruházak, pályaudvarok, múzeumok, hivatalok, iskolák", Cs. Pataj Mihály ahol repeső szívvel várják bizonyos, státuszban levő honpolgár rok annak a szerkentyűnek a mielőbbi megérkezését. melynek „kezeléséhez semmiféle szak. tudásra nincs szükség". Sőt szerintem kiterjeszthetnénk a kört egyes üzemekre, termelőszövetkezetekre és az emberi munkáikor dás más természetű tevékenységi köreire is. Hanem a repülőterek idesorolása azért szíven ütött. Szeretnék egyszer hajókázni a gépmadárral, és bizony nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy ott. lenn, a repülőtéri státuszú földön minden ottlevő szakértőnek számit... De félre a személyes érzelmekkel, amelyek minduntalan kihoznak a íő mondanivaló sodrából. Rövid számítgatés után rájöttem, hogy nincs annyi robotinformátorra szükségünk, mint ahány hozzánemértőt szeretnénk foglalkoztatni. Ezért a laikus biztonságával szívesen javasolnám iparunknak, annak ls finommechanikai ágazatának, hogy az elkövetkezendőkben gyártson mentől több olyan szerkentyűt, amelynek „kezeléséhez semmiféle szaktudásra nincs szükség Szakmánál maradva: el tudnék képzelni szerkesztőségünkben egy „robotújságírót", amelynek „keze. léséhez semmiféle szaktudásra nincs szükség". (Eddig ugyanis csak élő újdondászok kerülhettek anélkül státuszba.) És hadd legyek rosszmájú: gyárthatnának „robotbeosztottakat", sőt „robotproblémákat" ls, és akkor elérhetnénk, hogy a velük való foglalkozáshoz, a megoldásukhoz semmiféle szakértelemre nem lenne szükség. Jelenleg ugyanis — sajna — még van. És igy rövid úton az is kiderül, ha — nincs. Ám amennyire iparunk találékonyságát ismerem — már persze tisztelet a kivételnek, amely gyakori, akár a fehér holló —. nem ártana egy „ötletrobotot" is megszerkeszteni, amelynek működtetéséhez, tehát az ötletek világra pattintásához természetesen „semmiféle szaktudásra nincs szükség". Mindég olyan szép lenne, hogy én — nem akarva visszaélni az illúziók teherbíró képességével — inkább be is fejezem ezt a tárcát. Kérve támogatásukat és megértésüket, ajánlom ötletemet mindannyjójuk szíves figyelmébe. Három Királyok