Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

12 VASÁRNAP, 1970. NOVEMBER 33. Lődi • Ferenc SZÜLETÉSNAP Palásti László DIVATREVÜ Már a vidéki nagyszálló ajtajánál baj volt: nem akartak beengedni. — Olyan zsúfolt a hall és az ebédlő, hogy meg sem lehet mozdulni — Igyekeztek eltanácsolni, de én nagy gyakorlatot szereztem a villamoson és ide is sikerült befurakodnom. A nézők száma pedig egyre gyarapodott. Sok széken ketten ültek, az ablakmélyedések megteltek, és amikor megkezdődött a divat revü, többen már a földön is elhelyezkedtek. Miközben egymás után vonultak fel a menekenek, még mindig özönlöttek a vendégek. Pedig ekkor már szigorú őrség állta útját az érkezőknek. De az emberek leleményesek, ha olyan helyre kell bejutni, ahová nem akarják beengedni őket. Nem ls csodálkoztam, amikor Kemenesit pincérkabátban pillantottam meg. Jó trükk — gondoltam —, de még nála is jobban imponált nekem Kőváriné, akivel egy házban laktam. Ez a Kőváriné alacsony. kövér, csúnya nő volt. Mindenáron ott akart lenni a divatrevün, ezért, amikor ki akarták tuszkolni, hirtelen elhatározással fellépett az emelvényre és jobbra-balra fordulva végigment a nézők előtt. A bemondó, hogy megmentse a helyzetet. így konferált: — Egyszerű szürke kosztüm, alacsony, erős testalkatú, középkorúnál idősebb nők részére. A zsúfolt teremben közben tumultuózus jelenetek játszódtak le. Egy nő sziszegni kezdett, mert a pálmára ült és a rostok csiklandozták. Egy mérges ember, aki intézkedéseiről ítélve nyilván az igazgató volt, a csillártól zavart le egy nézőt, majd az egyik asztal tetejéről kergetett le egy öttagú családot. Aztán kizavart egy villanyszerelőt, akiről kiderítette, hogy maszek divatszalonja van és csak azért állított be létrával a szállóba, hogy megnézhesse a divatrevüt. Persze, a rendcsinálás nem ment könnyen, az igazgató végül is megunta a dolgot, leült egy székre és egy ideig ő is a ruhákaf, meg a csinos manekeneket nézte. Néha felállt és figyelmeztetett egy-egy vendéget, hogy azok ráültek a dobogóra és akadályozták a próbakisasszonyok felvonulását. Amikor valaki egy széket tolt elém, azután feleségével együtt ráállt, úgy, hogy én semmit nem láttam, odafordultam az igazgatóhoz. — Kérem, csináljon rendet! Idetettek elém egy széket, és ketten ráálltak. Én nem látok semmit, a széket pedig tönkreteszik. A megszólított egy pillanatig habozott, azután megérintette a széken álló férfi lábát. Az megfordult és amikor meglátta, hogy ki bökdösi. örömmel kiáltott fel: — Szervusz, Doktor! Mit csinálsz. itt? Hiszen ilyenkor fogadóórád szokott lenni a kerületi rendelőben. Az „igazgató" csendesen válaszolta : — Ne áruld el senkinek, a szálló új igazgatójának adtam ki magam, hogy megnézhessem a divatrevüt... Skatulya Zénó szokása szerint készült az idén is születésnapjára. Korábban már piros ceruzával bekarikázta hivatali asztali naptárában a jeles napot, s még három felkiáltójelet is utána húzót, hogy a fontosságot hangsúlyozza. Más halandó az ilyen eseményeket kevésbé szokta így strigulázni, hiszen az esztendőből ezt az egyetlen huszonnégy órát Igazán fejben lehet tartani. Különben is ügyes-bajos dolgok elintézésekor annyiszor megkérdezik hivatalosan: — Mikor született? Melyik hónapban és hanyadikán? Csakhogy Zénó a vezetéknevét is úgy viselte, mint a megkülönböztetés csalhatatlan jelét atekintetben, hogy az embert csak a kimunkált rend és fegyelem vezérelheti egész élete útján. Ha valamit teremteni, cselekedni akart, az elhatározás és a megvalósítás között annyit mérlegelt és pepecselt, hogy addig a világot is újra lehetett volna teremteni. Kilengésnek tartotta viszont a dohányzást, pazarlásnak a kelleténél bővebb beszédet, amelyet különben is a bajkeverés csírájának tartott. Attól pedig eleve tartózkodott, hogy akár utcán, vagy a hivatalában érdeklődéssel nézzen két veszettül formás női láb után. Másoknak annál inkább megadni a visszavárható tiszteletet, nehogy valamit is félreérthessenek. Sem a gond felhője, sem az öröm csapongása ne látszódjék az arcon, mert az már kérdezősködésre adhat okot. — Viseljünk mindent a maga rendjében — szokta hangoztatni elvét szűk családi körében és házuk barátai előtt, akik csak meghívásra nyitottak rájuk ajtót. A barátkozás fordítva is megfelelt Skatulya Zénó életelvének: 6, hitvese és két gyermekük is csak meghívásra látogattak házuk barátaihoz, akik olyan kevesen voltak, hogy együttesen számolva is őket, elfértek egy cseresznyés tálban. Skatulyáék tehát úgy éltek, hogy se maguknak, se másoknak még véletlenül se ne okozzanak semmiféle meglepetést. S ez a tartózkodásuk vonatkozott szavukra, gondolatukra, mozdulatukra. A családi naptárban szintúgy piros-karikásan szerepelt Zénó születésnapja, csakhogy ezt a jelzést Skatulváné rajzolta be olyan feltűnően, hogy két lányának, az immár gimnazista Skatulya Vicának, és a hetedikes kisiskolás Skatulya Cincérkének nem észrevenni merő neveletlenség lett volna. így szokták meg kicsi koruktól kezdve és rakták is élire az uzsonnapénzből elspórolt filléreket, hogy apjukat meglephessék. Ahogy járni, beszélni megtanultak, attól kezdve megszokták, hogy ebben az elvárásban éljenek: ajándékot adni és kaoni. Mindegy, hogy mi, de annak örülni, kell. — Különben is — súlykolta beléjük apjuk — az ajándéklónak ne nézzétek a farkát. A lányok már előre örültek a traktának, amely az egyhangú leveses-főzelékes-húsos napok után egycsapásra beköszönt hozzájuk, hogy aztán majd elbeszélhessenek róla. — Az idei alighanem szűkösebb, szerényebb lesz — csüggedt el Vica, húgához fordulva —, hiszen apuka új kerítést akar húzatni a ház köré, méghozzá gyalult deszkából, s az bizony sokba kerül. — Nem ls deszka kell annak sok, hanem apuka szerint rengeteg szeg, legalább 50 kiló — túlozta el Cincérke olyan aggodalmasan, ahogy mostanában az apjától hallotta. Eszébe jutott, hogy a múltkor is vendégségben voltak apja egyik kollegájánál, ahol ott volt két másik Ismerősük, azok. akik évente egyszer el szoktak menni hozzájuk. Ebben a társaságban, apja barátai előtt, akkor ls témaként szerepelt a gond, a tengernyi szeg miatt. — Különösen az oszlopoknál és a kötéseknél — emlékezett Cincérke apja kijelentésére. — Nem láttad — fordult nővére felé —, apuka kollegái össze is nevettek, amikor unos-untalan csak a szegekről folyt a szó. Apropó, te mit veszel apukának születésnapjára? — kérdezte a kislány Vicától. — Még nem tudom, hogy mennyi pénzem jön össze. És te? — Meglepetés ... nem árulom el — kuncogott Cincérke, miközben buksi fejében számolta, hogy hányat kell aludnia még a nagy napig. Végre az is eljött. A Skatulyacsalád kipucolkodva-vasalva, feszengve ült a nagyszobában, a konyhában minden előkészítve a tálaláshoz, hogy a vendégek jöttére azonnal ugorhassanak. Az első csengetés ismerős volt. Két rövidet berregett, tehát tudták, hogy a kövér nagynéni fog betolatni az ajtón nádszál vékony férjével, aki különben már a negyedik ura, mert három férjet eleddig elhasznált, elpusztított maga mellett. A nagynéni szokása szerint egy cserép muskátlit hozott a verandáról. A Skatulya-kislányok tudták, hogy a muskátli csak a nagynéni nevenapjáig lesz náluk. Anyukájuk akkor ugyanis átteszi majd egy másik cserépbe, hogy ne ismerjenek rá, és akkor visszaajándékozzák a muskátlit a nagynéninek. — Ha én naigy leszek, remélem, te nem így hozol nekem ajándékot — élcelődött Cincérke a nővérével. — Fogd be a szád! — sziszegte Vica, nehogy meghallják a suttogásukat. — Azt hiszed — bizonygatta Cincérke —, a nagynéni nem sejti anyuka trükkjét? Fogadom, hogy ő is ugyanezt a muskátlit hozza vissza jövőre, csak a cserepet cseréli ki. Az újabb csengetésre szinte ugrott az egész család. A kislányok sejtették, hogy apjuk kollegái jöhetnek, azok, akikkel együtt szoktak vendégségbe menni. Skatulya Zénó elébük ment és sarkáig tárta előttük az ajtót. Azok ugyanis egy díszesen átkötözött tévésdobozt cipeltek, amit az előszobában lehuppantottak, mert kicsúszott a kezükből. — Drága barátunk, Zénó — szuszogták mindhárman, amint kezet ráztak vele —, fogadd tőlünk szeretettel e kis csomagot, amelyet csak távozásunk után bonts fel. — Biztosan könnyelműsködtetek, kedves kollegáim — fojtotta magába a kíváncsiskodását Zénó, bár legszívesebben rögtön feltépte volna a csomagot, hogy a nagynéni muskátliját a háttérbe szorítsa kollegái kedvesebb ajándékával. S amíg az első pohár bort öntötte a vendégeknek, latolgatta magában, hogy mit rejthet a doboz, hiszen csak nekiveselkedve tudták felhozni. — Eredetileg tévékészüléket csomagoltak bele. Csak nem új tévét hoztak neki kedves kollegái? — örvendezett, miközben elébe állt a felesége a két kislánnyal. Évek során így idegződött beléjük, hogy ők hárman a vendégek jelenlétében adják át ajándékaikat a családfőnek. Hadd lássák ők is a szerietet magas lobogását. Zénó először Cincérke ajándékáért nyúlt, aztán Vicájáért, majd a feleségétől vette át a rózsaszínű csomagot és bontogatni kezdte. — Mi ütött ezekbe, hogy ilyen nehéz mindegyik? — ütközött meg magábain és idegességében levert az asztalról egy poharat. — Rossz jel! Ma még bosszúság fog érni! — hasított bele a babonás félelem. S ha volt más Skatulya Zénó életében meglepetés, azt a mostani eltörpítette. Kedves szerettei annyira vele éreztek hatalmas gondjában, hogy az új kerítéshez mindegyikük szeget vásárolt születésnapi ajándékul. Hárman 5 kiló szeget hoztak össze. Cincérke másfél kiló apró kékfejű szeget vett, mert abból a kevés is soknak látszott. Ap.ja arcán az átsuhanó felhőt, miszerint az ő aiándékát nem verheti rá a kerítésre, legfeljebb az anyja papucsára, nem vette észre. — Hogy ti milyen aranyosak vagytok! — kiáltott fel tettetett örömmel Zénó, s magához vonta gyermekeit és hitvesét. — Ugye, kedves kollegák, még humornak is jó? — emelte fel poharát koccintásra. Azolk összenéztek, mint akik némán is értik egymás gondolatát. — Hát ha már így benne vagyunk a kicsomagolásban, akkor ne várjunk a mi ajándékunkkal se holnapig — mutatott egyikük az előszobában hagyott tévésdobozra. Skatulya Zénó mintha csak erre várt volna, szinte nekiugrott a nehéz csomag fellépésének. — Nahát! — hűlt meg benne a vér a bizonyosságra. — Ez is szeg... de még milyen ... — mondta akadozó nyelvvel, pedig még nem is ivott. — Milyen? Koporsószeg, öregem! Ez csak elég lesz a kerítésedhez — tört ki a nevetés a három kollegából. Skatulya Zénónak a szája kényszeredetten húzódott mosolyra, valójában reszketett belülről. Az arca sápadt és nemsokára rosszullétre panaszkodott. Elnézést kért barátaitól amiért Időnek előtte az ágyba kívánkozott. Kiverte a verejték. Nem tudott napirendre térni afölött, amiért életében először okoztak neki meglepetést, de olyat, amelyet bajsejtelem kísért. Legalábbis Zénó annak vélte, mert csontja velejéig babonás volt, amit eddig magának se vallott be. Pataki Ferenc Sz. Lukács Imre Góz Jóskát, a Piros Gózokat, a Juhász Marikákat én már el nem felejthetem. Behunyom a szememet, peregni kezd a film, csörgedezni az áldott, éltető víz, a szegénység nagy-nagy reménye, a holnapokba való kapaszkodása. Hallom a csendőrpuska dörejét, a szegénység elnyújtott jajongásait, a végenincsen sírásokat, a nádtetős falak reccsenéseit és a megmerevült boldogtalanság zsolozsmáit. Pali bácsi üzen. Tud-e még az elhidegült bihari föld alól üzenni? Megértik-e? Néhány éve Tiszaörsön szedegettem az emlékezés morzsáiból az egytemplomos faluban, ahol 1948-ban a Talpalatnyi föld egy részét forgatták. A kápolna, a temető, az Alvég, s B. Nagy József ék háza a két ágassal ugyanúgy állja az időt. A parasztemberek — akik statisztaként szerepeltek — hozzájuk öregedtek. Megvallattam őket. Az akkori játékból, filmből mindennap megélt emlék lett, történelem. Bendő Béla: — Végtületlen végig tudom én a filmet. Mindig megnézem, ha itten játsszák. Aratás vót. amikor készítették. Nyóc napig tartott a mi részünkről. Nem voltunk komoly szereplők, csak úgy koccintani kellett az üveggel, mulatozni az esküvőn. De ha elgondolom, mégis igazi szereplők voltunk, mi voltunk az igaziak. Bendő Béláné: — Az ilyen szegényt. mi mi. semmibe se vették. Ügy vót itt azelőtt, mint a filmben. Gürcöltünk a talpalatnyi földért, ha megszereztük is, nem tudtunk rajta megélni. A föld önmagában még nem elég. Most meg mar nincs meg, és mégis most van meg igazán. Nyugodtan, szépen élünk a közösből. Boldogan. A táj mása az embernek. Változik. Magával hordozhatja és hűséges marad hozzá. A víz, meg a szigorú ugrai föld most elsiratja, elringatja az öreget. A kemény, próbára tevő, elbocsátó és visszafogadó táj: Kornádi, Okány. Zsadánv, Geszt és a fejfa nélküli szülőföld: Biharugra. A táj kitartóbb? A tógazdaság — Biharugrai Halgazdaság — mintha az Isten malmai-ból tűn* Andrássy Lajos AZ ÉLET MÉG SZEBB Álmodni jó így fáradtan ledűlve papírhajóként vízszínen lebegve tudva hogy ébredsz odázgatni mégis kilépsz magadból: meghaltál de élsz is. Az álmok szépek mégis szebb az élet azok ringatnak e z bár harcra késztet ha sebeket kapsz ordókként megőrzöd s ahányszor győztél: újra nő a körmöd. ne hirtelen elibénk, s az apróbbnagyobb tavak nevei is a regényt hitelesíti, idézi; Lúdas-tó, Csík-tó, Szilas-tó, Cigány-tó. Sohasem tudott elszakadni tőlük, visszajött hát hozzájuk pihenni, hosszú, nagy út után, Ide az ugrai temetőbe. Keresem a sírját a falu végén. Jó helyen van. Boldog lehet az álma. ölelésnyire tőle ott húzódnak a fehér falú házak, a kiáltás is elütődik idáig, az országútról behallik a szekerek zörgése, s most már a táj szolgál örök üzenettel Szabó Pálnak. A síroktól kicsit távolabb került ez a hely, mindjárt az áldott termőföld mellé, ami még az idén ls édesköményt termett. Oda bújt. oda törleszkedett hát a frissen hantolt, zöld koszorúkkal, virágtengerrel elborított sírhoz, vigasztalására legyen ő is a nagy öregnek. Szemben a háztáji kertekben kukoricaszár csörög, gallyak verik fel a novemberi csendet, s az országút elbúsult fáinak nincsen már könnyük, elsírták még őszelővel. Állok a sírnál, olyan, mintha hatalmas zöld hajó úszna felém a tengeren. Fej fa nincsen. Csak a koszorúk, a pirosfehér rózsák és a csend, meg a gyász. Nagy, álmos gyász ez. Olyan, mint az ugrai temető, az ugrat szik. Akik ide jönnek, a temetőbe járnak, köszönnek egymásnak, öreg nyugdíjas szegődik mellém az emlékezésben. — Mindenkinek eljön a sorsa. Itt született, azért is pályázott ide, saját falujába. Építünk majd díszsírhelyet neki. Gyászol a tógazdaság. Hol van az a régi hangulat, az a június, az a nyár, ami átsüt az Isten malmai-ból. Az alig • fodrozódó víztükör, a Szerb Zsuzskák kacagása, az öreg, megroggyant halászok. Hiába keresem, már nem találhatom, eltűntek az idővel, s nem is varázsolhatja elő őket többé soha senki. Gyászol Biharugra. Elvesztette színeit, a házak előtti padokra se ülnek ki tanyázni, ősz van és szomorúság. Szürkeségbe takaródzik a sivár táj és nekiszalad a télnek. Pali bácsi, fázol-e? Tavasz TALPALATNYI FÖLD