Délmagyarország, 1970. november (60. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

12 VASÁRNAP. 1970. NOVEMBER 318. VASÁRNAPI MAGAZIN Endre Béla Szeles! Zoltán ENDRE BÉLA EMLÉKEZETE Folyó­iratokban MŰVELCDÉS­olvastuk POLLI IKÁNKRÚL Az egykor Vásárhelyen mun­kálkodó Endre Béla (1870—1928) születési helyére vonatkozóan megoszlanak a vélemények. A le­xikonban Hódmezővásárhelyen, Kiss Lajos és Ybl Ervin szerint viszont Szegeden jött a világra. Ez utóbbi tény hitelességét Bé­nyi Lászlónak a festő családtag­jai is megerősítették. Tehát a ve­le foglalkozó szakemberek kuta­tása és a művész hozzátartozói szerint is, Endre Béla 1870. no­vember 19-én Szegeden, a roman­tikus stilusú Fekete-házban szü­letett. Atyja ugyan a vásárhelyi Ármentesítő Társulatnál mérnö­Uösködött, de a Fekete-ház tulaj­donosának, Mayer Ferdinánd sze­gedi vaskereskedőnek egyik leá­nyát vette feleségül. A gyermek Endre Béla többször vendégeske­dett nagyszüleinél, igy nyolc­éves korában — írja Kiss Lajos — tavasszal Szegeden tartózkod­hatott rövid ideig, mert a családi hagyomány szerint az 1879. már­cius 5-én történt gátszakadáskor apja dereglyén szállította át Vá­sárhelyre". A későbblek során 1887-től Endre a főreáliskola VI—VII. osztályát (az utóbbit megszakítva) Szegeden végezte, ahol Kacziány Ödön tanította rajzra Endre Béla egykori tanárával 1895-ben Ró­mában ismét összetalálkozott, s ott pályájának kialakítására Ka­cziánynak is volt hatása. Olasz­országi stúdiuma — beleértve az Accademia di Raffaello Santi és egycb képtárak látogatását, —, másfél évig tartott. Endre Béla pályakezdésének másik fontos állomása párizsi ta­nulmányútja volt, 1901-ban. ö is, mint Nyilasy Sándor. 1898-ban, müncheni tartózkodását követően Párizsban a Julian-akadémián tanult. Bár rá sem volt hatásta­lan a francia modern piktúra, Pá­rizsban éppen arra eszmélt rá, hogy itthon, az Alföldön bonta­kozhat csak ki igazán festészete. 1899-tól kezdve Tornyaival kö­zösen Endre Béla többször szere­pelt képeivel a szegedi tárlatokon, melyek közül különösen az 1904­ben rendezett kiállításon volt nagy sikerük. A század elején, a Bartók—Kodály es Vlkár—Tálas által elindított népzenei, népmű­vészeti kutatás a vásárhelyi koló­nia tagjai közt is megértésre ta­lált. Tornyai János, Kiss Lajos és Endre Béla voltak az itteni népművészet első kutatói. 1911­ben létrehozták a Vásárhelyi Mű­vészek Majolika és Agyagipari Telepét, melynek egyik alapító tagja Endre Béla volt. Egy évvel később (1912) a Majolika Telep első kiállításával együtt több mint száz Endre-kép került először a nvilvánosság elé. melyet utána Szegeden. Makón és Aradon ls nagy érdeklődéssel kísérve mu­tattak be. Jellemző a művész von­zó szerénységére, és mély etikai magatartására, hogy másfél évti­zednek kellett eltelnie, míg ismét jelentkezett alkotásaival a szege­di közönség előtt. Ezúttal ís a Majolika Telep munkáival együtt szerepelt. A Kass-szálló halljában 1927 októberében megrendezett kiállítást Juhász Gyula nyitotta meg. Ez volt az utolsó, általa is megért tárlata, mert alig egy év múlva, 1928. augusztus 12-én Már­télyon elhunyt. Képeit 1950-ben Vásárhelyen, 1951-ben Budapesten mutatták be kiállításon, ezt követően pedig 1958-ban és most. 1970 őszén a Tornyal János Múzeum —, ahol számos alkotása található — ren­dezett, Illetve rendez Endre-fest­ményeiból emlékkiállítást. Munkásságát többen méltatták. Ezek közül László Emőke tanul­mányából idézünk, aki szerint Endre életműve nemcsak a XX. század első negyedének hazai stílustöreki ései között magányos, hanem az eszmeileg hasonló tö­rekvésű alföldi festőtársaitól A Naplemente előtt — azelőtt Gerhardt Hauptmann színmű­vének nagysikerű felújítása alkal­mából talán nem lesz érdektelen (legalább is a régi szegediek előtt), ha visszaemlékezünk e mű néhány évtized előtti szegedi elő­adására és annak szereplőire. A darabot Szegeden először 1933. június 23-án Görög Sándor igazgatása alatt, Hont Ferenc ren­dezésében mutatta be a színház. Érdemes megemlíteni, hogy a mű az akkori évadban (1932—33) csu­pán két előadást ért meg. Clausen tanácsos szerepét a társulat kivá­ló jellemszínésze, Deréky János, míg a többi főszerepet Könyves Tóth Erzsi, Hegedús Rózsi. Babos Gorzsai táj (Tornyai. Koszta. Rudnay) is el­választja őt szelíd természete, másfajta festői kultúrája. Halk, Urai megfogalmazója a jellegze­tesen magyar festészet kialakítá­sára irányuló szándéknak. Emel­let ő az, aki talán széles körű mü. veltségéböl, talán az alkatából eredően, az alföldiek közül leg­jobban megérti a kor modernebb festői irányzatait." E megállapí­tás megegyezik azzal a vélemé­nyünkkel. hogy az alföldi művé­szet kettős karaktert mutat. Tor­nyal, Koszta. Rudnay mélyzengé­sű, komor festészetével egyidejű­leg bontakozik ki — és a későb­biek során is ezekkel együtt tart, sőt kiegészíti amazok sötét tónu­sát — egy lírai, derűs hangvételű helyi jellegű piktúra: Endre Béla, Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos munkássága által reprezentált festészet. Az alföldi táj szépsé­geit, népének örömét-bánatát drá­mai vagy poétikus módon ábrá­zolva teremtették meg az itteni festészetet, a különböző alkotói karakterű mesterek — együtte­sen. Mici, Várhalmi Irén, Sötét Ba­lázs, Füredi József, Lázár Tiha­mér. Szabó István, Csellé Lajos és Oláh Ferenc játszotta. Ezt követően csak kilenc év múlva, 1942. október 21-én került ismét színre a Naplemente előtt, Bánky Róbert igazgatása alatt, Sót/i Béla rendezésében. A fősze­repet akkor, mint vendég. Som­lay Arthúr alakította, míg a töb­bi szerepeket Gálffy Marika. Fü­löp Viola, Szentirmai Lili. Cserna Brigitta, Ladányi Ferenc. Bató László, Bakos Gyula. dr. Váradi Szabolcs, Szabó István és Sza­páry Sándor. Greguss a fürdőben A húszas évek elején Greguss Zoltán, mint az akkori szegedi Aczél Györgynek, az MSZMP KB titkárának készülő tanulmá­nyából közöl részletet a Társadal­mi Szemle novemberi száma. A tanulmány a marxizmus—leniniz­mus hegemóniájának néhány ál­talános elvi kérdésével foglalko­zik. elemzi pártunk gyakorlati ta­pasztalatait e Hegemónia megte­remtéséért és továbbfejlesztéséért folytatott harcban. A folyóiratban közölt részlet elsősorban műve­lődéspolitikai szemszögből tár­gyalja a témát. A fordulat évével a hatalom a parasztsággal szövetkezett mun­kásosztály kezébe került, s ezzel összhangban megtörtént az ideo­lógiai, kulturális élet átszervezése is. Megfelelő szervezeti és személyi feltételek keletkeztek ahhoz, hogy az ideológiai-kulturális életben megvalósuljon a párt- és állami irányítás, a lenini értelemben vett kulturális forradalom biztosítéka. Ám a part akkori kulturális politikája kezdettől fogva ellent­mondásos volt. A vezető szerep igényének elve olyan értelmezést kapott a gyakorlatban, mintha már megvalósult volna a marxiz­mus—leninizmus mindent átfogó befolyása: az elvont lehetőséget összetévesztették a valósággal. Abban az Időben nem jelenhetett meg például Németh László Egetö Észtere, ahogyan nem került ki­adásra Tamási Aron önéletrajzi műve sem, noha ezek a proletár­diktatúra győzelme után létre­jött új szituáció hatása alatt ítél­ték meg a múltat. De a festészet és szobrászat területéről is olykor a két világháború közötti időszak leghaladóbb művészeit rekesztették ki. Ez a szűkítés József Attila, Bartók és Derkovits mellőzésével Petőfiben, Erkelben és Munkácsy. ban jelölte meg a lényegében kö­vetendő fő vonalat, melynek nem­csak az volt a következménye, hogy Bartók, József Attila és Der­szinigazgatónak. Palágyi Lajosnak ifjú sógora, még Greguss Antal néven aratta sikereit a szegedi színpadon. Egy nap kora regge­lén a városi fürdő pénztáránál kissé álmosan kádfürdőjegyet kért. Nemsokára benn is ült a fürdőkabin előterének kerevetén, és a nyakkendőjét kezdte oldo­gatni. Egy óra múlva kopognak az ajtón, egyszer, még egyszer, majd kétszer, mire Tóni barátunk kitámolyog és megkérdezi, hogy mit akarnak tőle. — Letelt kérem az egy óra — szólt a kabinos. Tóni a tükörhöz imbolygott, a nyakkendőjét nézte, mintha azon keresné a gordiuszi csomót. A nyakkendő még nem volt kioldva, s ebből azonnal levonta a kon­zekvenciákat: még nem fürödhe­tett meg. Csak később jött rá a rejtélyre. Miután az előző éjszaka kissé „görbe" volt, nem aludta ki ma­gát, a jó meleg kabinban elnyom­ta az álom. és közben az óra le­telt anélkül, hogy megfürdött volna. Mit tehetett ezután Gre­guss? Bár egy kissé szégyenkez­ve. de a pénztárhoz sietett, és kért egy második kádfürdőjegyet. kovits műveit részlegesen vállalta a kultúrpolitika, hanem az is, hogy az élő szocialista írókat, művészeket fölösleges választás elé állították. A lehetséges szövetségesek kö­rét a gyakorlatban szűken, bizo­nyos értelemben önkényesen álla­pították meg. A magyar és kül­földi kultúra értékes hányadát rekesztettük kl a szellemi életből; más. progresszív, ám nem mar­xistákat, olykor jóhiszeműen, de tévesen „átkereszteltünk" szocia­listává; végül arra ls mód nyílt, hogy ellenséges nézetek, irányza­tok álcázzák magukat marxistá­nak. Ily módon a gyakorlat, hogy az elméleti munkát, a művészete­ket szigorúan alárendelték a napi politikai praxisnak, összeadódott azokkal a többletfeszültségekkel. melyek a politika és a gazdaság­politika hibáiból származtak. Az ideológia sajátosságai lebecsülésé­nek különös következménye lett, hogy a politikában és gazdaság­politikában jelentkező ellentmon­dások gyakorta a kulturális élet­ben csapódtak le. A politikai tar­talmaknak, követelményeknek közvetlen és zömmel adminiszt­ratív érvényesítése a kulturális és Ideológiai életben az irányítás túl­zott és túlzó centralizáltságát hoz­ta magával. A tudományos, a szel­lemi közéletben elharapódzott a politikára hivatkozó, az érdemle­ges érvelést ekként helyettesítő módszer. Persze az ötvenes évelt elejének politikája és kultúrpoli­tikája korántsem csak hibákból és félreértelmezésekből állt: ezek az évek a kulturális forradalomnak tártak széles utat. Az 1953 előtti dogmatikus-szektás hibák Jellegét, összefüggését, veszélyeit maga a párt tárta fel s ezt tisztázni: elvi jelentőségű követelmény. Nélkiils minden elemzés hamis erről a korszakról. Az 1953-os júniusi párthatározat kedvezőbb feltételeket teremtett mind a szocializmus építéséhe/., mind a marxizmus hegemóniájá­nak megvalósításához. A kibonta­kozást kezdettől fogva két ténye­ző gátolta, majd torzította el: u hibákkal következetesen leszá­molni képtelen pártvezetés és az a revizionista csoport, amely mö­gé felsorakoztak a szocializmus­sal szembeni irányzatok, végül a polgári ellenforradalmi erők. Ilyen légkörben érte társadalmun­kat 1958 elején az SZKP XX. kongresszusa, amit a revizionista erők a maguk igazolásának tün­tettek fel. Az 1959—GO-lg tartó időszakot az jellemezte, hogy a párt diffe­renciáltabban határozta meg a politikai és kulturális-ideológiai élet viszonyát. Tekintetbe vette kapcsolatukat, de figyelemmel volt a szocialista társadalomban betöltött szerepük eltérő Jellegére is. Kategorikusan és hatalmi esz­közökkel szerzett érvényt a szo­cializmus politikai létérdekeinek, félreérthetetlenné tette, hogy a hatalom kérdésében nem hajlan­dó semmiféle alkura — s ebből a politikai elvből kiindulva kezdő­dött meg a kulturális élet konszo­lidálása. A párt nem vitte át ide­ológiai. kulturális területre a po­litikai hatalom biztosításának módszereit. A marxizmus hege­móniájának visszaállításához esz­közként a meggyőzés módszerét választotta, türelmet tanúsított a megtévedtek iránt, időt adott, hogy az élet tényei győzzék meg őket. Nem követelt nyilvános ön­kritikát. hűségnyilatkozatokat, közvetett eszközökkel sem kény­szerített senkit arra, hogy meg­győződésével ellentétes nézeteket nyilvánítson. A legfőbb politikai kérdésekben való egyetértés ta­laján biztos teret engedett a nem ellenséges polgári-kispolgári szemléletű műveknek is, miköz­ben szorgalmazta ezek marxista kritikáját. A párt a jobboldali revizionista nézetekkel szemben nyomatékosan leszögezte a kul­túra párt- és állami irányításának feltétlen szükségességét, ám a kultúra irányításának fő eszköze az^lvt, ideológiai orientálás. A hatvanas évek elejére lénye­gében lezárult a konszolidáció időszaka. Az azóta eltelt évtized legfőbb eredménye, hogv kultu­rális életünk ideológiai állavota a szocialista társadalom építésével arányosan, többnyire összhangban alakul. Pintér József Folyópart Jenő István SZÍNHÁZI ESETEK

Next

/
Thumbnails
Contents