Délmagyarország, 1970. október (60. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

VASÁRNAP, 1970. OKTÓBER 71. Z2 Akácz László TIZENNYOLCEZER LABDA A jó futballistára szokták mondani, érzi a labdát. Ezen azt értik, hogy ügy rúgja, úgy fejeli tovább, ahogy az az adott helyzetben a lehető legszerencsésebbnek, leghasznosabbnak látszik. Egyszóval, tiszta indulat is, értelmes gondolat is van a labdájában. Akár a jó szóban, amit éppen arra az egyetlen helyre tesz oda az írással foglalkozó ember! Ami engem illet, míg futballoztam, nemigen éreztem a labdát. Hiába gyakoroltam a levétel meg a továbbítás különféle módozatalt, ha játék közben véletlenül hozzám került a labda, soha nem tudtam megtenni azt az egyetlen mozdulatot, amivel a legszerencsésebben, a leghasznosabban tudtam volna lekezelni, s továbbítani. Mondták is a többiek: nem érzed igazán a labdát! Amikor annak idején írni kezdtem, úgy véltem, érzem a szavakat. Vagyis, hogy többnyire meg tudom találni azt az egy kifejezést, ami abba a mondatba, szerkezetbe leginkább illik, amiből kiérződik a közvetítésre szánt indulat tisztasága, a gondolat értelme. Játszottam a szavakkal. Próbálgattam, ízlelgettem őket. Amit a labdával nem tudtam megtenni, úgy éreztem, a szavakkal sikerül. Szállni engedtem, visszaparancsoltam, pörgettem, leszorítottam őket; ügyeskedtem, labdáztam velük. Éreztem valamennyit! Aztán — már több mint nyolc éve — újságíró lettem. Alig vártam, hogy a szerkesztőségbe kerüljek, mert tudtam, hogy ott már nemcsak diákos próbálkozásként, de napról napra végzett kötelességként csinálhatom ezt a játékot. S játszottam is! Mert olvastam erről valami régi könyvben, hát hosszúkás kutyanyelvekre írtam egymás alá a sorokat. s közben tényleg úgy, mint a jó futballista, futottam, ugrottam a szavak után. Kerestem őket, vártam rájuk, hogy tényleg az az egyetlen szó kerüljön arra az egyetlen helyre. Jöttek is a szavak, legalábbis én úgy hiszem, jöttek, s ha nyomtatásban viszontláttam őket, néha úgy éreztem, hogy egyik-másik nyomán élni kezd, megmozdul a papír. Lekörmöltem a legapróbb híreket, s még diktálás után is pofozgattam, formálgatlam őket... De aztán mind több szó pattant felém, s nekem mind többet kellett gyorsan tovább addom. Egyre kevesebb idő jutott arra, hogy a sok közül azt az egyet kiválasszam, s később már örültem, ha az elém eső, rámzuhanó szóözönt csak nagyjából is jó irányba tudom terelni. Elmaradtak a futások, el az ugrások, elmaradt a megszelídítő, szolgálatra kényszerítő dekázás Csak a továbbugrás, a továbbfejelés maradt. Az érzés, a gondolat nélküli mozdulat Elmaradtak a kézzel írott kulyanyelvek is, s jött helyükbe a szorgalmas, de lélektelen segítőtárs, az írógép, amelynek pattogó betűivel mór dehogyis lehet úgy futni, ugrani a szavak után jó futballista módjára úgy megkergetni őket. Naponta megismétlődő kötelesség lett a szavak terelése, rutinná vált az a futás, a fejelés. Vidéki újságíró vagyok; 36 hasábot írtam az elmúlt hónapban. Egy hasáb — a címeket leszámítva — úgy nagyjából 100 nyomtatott sor; egy nyomtatott sor, mondjuk, öt szó. Egy hasáb 500 szó, 36 hasáb: 18 ezer szó. 18 ezer szó, 18 ezer labda, 18 ezer lovábbrúgott. továbbfejelt labda. S 18 ezer ilyen elémeső. ramzuhanó labdát már semmiképp sem lehet tiszta indulattal, értelmes gondolattal útra engedni, az ilyesmit már tényleg csak egy helyben állva, a maguktól is nekilendülő mozdulatokkal végezheti el az ember. 18 ezer szó, 18 ezer továbbrdgott, továbbfejelt labda ... Kezdtem a kézzel teleírt kutyanyel veknél, és már ott tartok, hogy ma azt mondják, írjak 33 sort, akkor én éppen a harmincharmadik sor végén ütöm le a pontot. A szerkesztők szeretik az ilyen munkatársakat, mert ha valami tudósításnak kihagyják a helyet, akkor én egy olyan kéziratot viszek el este a nyomdába, amelyen pontosan annyi sor követi egymást, amennyire utasítást adtak. A szerkesztők örülnek az ilyesminek. Én viszont rettenetes dolognak tartom, hogy már úgy tudom szabni-varrni a szavakat, mint valami olcsó, könnyen vágható, könnyen íércelhető ruhadarabot. „Kutyanyelves" koromban, ha teszem azt. egy patakról kellett írnom, előfordult, hogy azt mondtam rá, „sündörög lefelé", most viszont már egy jó ideje mindig egyformán csak úgy írom, folyik. Azt a szót pedig, hogy probléma, megfogadtam, hogy soha nem írom le. De hát egyszer a múltkoriban nagyon kellett sietni, s mivel sehogysem jött a nyelvemre valami odaülő más, hát lekopogtam. Persze, ahogy most utánagondolok. ez az egész csak afféle haszon nélkül való panaszkodás, hiszen jól tudom — ahogy mondani szokták — „ez van, ezt kell szeretni"; meg különben is, annak idején én magam választottam ezt a foglalatosságot csináljam hát zúgolódás nélkül, mint a többiek, akik nem 36, de 46, sőt 56 hasábot is kitöltenek egy-egy hónap alatt! És töltögetem én is. Csakhát azért néha még felfénylenek azok a régi, jól megkergetett, s szépen a helyükre parancsolt szavak; meg a futások, emlegetések. suhintások, perdítések íze is felsejlik még egy-egy amolyan igazinak szánt, de már csak félig sikerült rúgásban, elkapkodott fejelésben ... Szavak, csodálatos szavak! Szavak, állóhelyből, félerővel továbbadott labdáim... Egyenlőség, kártyás logikával: — Az egyik tizenküenc volt, a másik kettő híján huszonegy. Esztétika. Érdek nélkül tetszik. Mert csúnya. Szubvenció. Az ajándék államosított formája. Szektarianizmus. — Na húzza csak gyorsan ki, amit ide akart írni az elvtárs!... * — Képzeld, van neki egy pompás Opel Hektorja... ? — Hát egy csodaszép kocsi, és elől ül benne egy gyönyörű nagy kutya. — Ez a Kerekes a harmadik feleségével? — Nem. Ez a Klampár Teca a negyedik férjével. • Mikor fölment a lányhoz, húszévesnek érezte magát. Mikor lejött, hatvannak. Különben negyven volt. * A közgazdász szíve hölgyéhez: — Isteni a profüja, drágám. Mennyiért láthatnám a mutatóit Bede Anna MAR NEM VAROM Már nem várom, hogy [megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar [képében az a fekete asszony, aki [voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a [pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a [pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva [mondom: itthon vagyok, nagyon is [jó itt. Már nem kutatom a [horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még [megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távoi korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. T—: Egyes emberek jelleme olyan, mint a kötél: csak bizonyos mennyiségű súlyt bír el. * X. mondja: — Borzasztó. Nem tudok meglenni az irodalom nélkül. Csak az irodalom tud meglenni nélkülem. Felemelő dolog, amikor a csirkefogók elérzékenyülnek. Alkalmasint ilyenkor gyűjtenek erőt elkövetkezendő gaztetteikhez. • Sajna: nem minden gyávaságnak adatott meg, hogy a nyúl gyorsaságával rendelkezzék. * Újsághirdetés: Világszínvonalon álló sznobokat exportálunk. Magyar Népköztársaság. * Kérdés: Miért járnak nálunk olyan lassan a vonatok? Válasz: Hogy nagyobbnak látsszék az ország. • Egy regényből: A süketnémák pergő nyelvvel hallgattak. * A dilettantizmus körülbelül annyit, mint egy világháború — vaktöltényekkel. * Klasszikus képzavar: Demokles narancshéja a lábunk alatt lebegett. * X. az aljasságban hervadhatatlan érdemeket szerzett magának. Emléke élni fog, amíg lesznek aljas emberek e földön, akik cselekedeteikkel emlékezetünkbe idézik őt. • Egy érzelmes íróról: Mondatainak kezük nőtt, és megmarkolták az olvasó szívét. * Prémium: Ma neki — holnap neki. * X-ről mondják: Nagyságánál csak kicsinysége volt olykor hatalmasabb. * A középszerűség nagyszerű dolog, a középszerűek számára. • 1 Az ostobák bölcsessége: ostobaság. * X. százhatvan centiméter. Számára minden, ami rossz, megvetni való és gyűlöletes ebben a világban, az százhatvanegy centiméternél kezdődik. • X. már megtanult fanyalogni. Bizony mondom néktek, nem elveszett ember ő immár honunkban. Dorogi Imre A TISZÁNÁL Tápéi lányok Tiszai csónakház napfényben Tiszai halászat Homokhordók