Délmagyarország, 1970. október (60. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

io VASÁRNAP. 1970. OKTÓBER 4. MAGAZIN Andrássy Lajos SEHOL MAGAD Rád süt a Nap, majd kúsznak csillagé' lomhán fölötted; nézed s hallgatod, körülötted az élet mint lohol most is — s te itt sem, ott sem vagy: sehol. Alkony ködözte nappal Is szemed ... s most bőröd alatt félelem remeg a virradattól: álmod, tán szabad, de nem lehetsz már sehol sem magad: Körül fon, mint a dzsungel e zene, e diszharmónia, együtt lihegsz vele ... Bújhatsz: az élet magával ragad <— múltad van már, így nem lehetsz magad! Somos Miklós JOHANNA Matkó István ÉLETÜNK FÜGG TŐLE! A balesetek után rövid tőmondatok számolnak be arról, hogy a kerékpáros, a gépkocsivezető, a gyalogos, a kisgyerek, az öregember, az asszony, a gimnazista lány ott halt meg az aszfalton... Rendőrtiszt ismerősöm — aki a közlekedés szervezésének és a balesetmegelőzésnek szinte megszállottja — csak legyint. „Hiába ír akármit, bármilyen megdöbbentő statisztikát — az emberek elolvassák és kész. Megindultság nélkül. Ameddig Magyarországon minden családban nem történik tragédia — az embereket nem nagyon izgatja ez a téma. A mások bajából nem hajlandók okulni!" Valóban: elég végigmenni, illetve átmenni valamelyik forgalmasabb utcán, hogy erről mindenki meggyőződjék. Autók cikáznak ész nélkül a gyalogátkelő helyen és gyalogosok — vagy talán elszánt öngyilkosok? — mit sem törődve ballagnak, ugranak, szaladnak át pirosban, az autóautót érő forgalomban. Maradva ennél az egyetlen példánál: hazánkban az elmúlt esztendőben 825 gyalogost ütüttek el a kijelölt átkelőhelyen. Az ENSZ statisztikája szerint: „Az utóbbi öt esztendőben Jugoszláviában, illetve Magyarországon nőtt legjobban a balesetek száma Európában". Folytathatom a sort szűkebb hazánkkal; Csongrád megyében az idén szeptember közepéig már több mint negyven ember halt meg — azaz annyi, mint tavaly egész esztendőben; nem ritka az a szombat, vasárnap, .amikor 14 —17 baleset történik, köztük sok súlyos. Annyi mint 5—6 évvel ezelőtt egy hónap alatt! És nincs igaza annak, aki a járművek számának szaporodásában látja a legelső okot. Igaz, az utóbbi esztendőkben lett hazánkban a luxuscikkből autó, a motorkerékpárból mindennapi közlekedési eszköz. Ám ugyanakkor alaposan emelték a vezetői vizsgák követelményeit is. Tény, hogy a gyakorlottabb „állami sofőrök" mellett egyre több „maszék" ül a volán mögé — de ez más országban is így van. Angliában, ahol jóval több járművet használnak, s arányaiban is jobban növekszik az autósok, motorosok száma, 1965-től 1970-ig 3 százalékkal kevesebb baleset történt, mint annak előtte! A helyzet nem sokkal különbözik az NDK-ban, vagy Csehszlovákiában sem. Az egymással vitatkozó szakemberek is egyetértenék abban, hogy nálunk gyenge a közlekedési morál. Még inkább: aligha van. Természetesen a következmények nem kevésbé súlyosak — fegyelmezetlenek a gyalogosok és a járművezetők; a gépjárművezető szakmának nincs kellő megbecsülése. A legtöbb rendelkezés intézmény nem a közlekedés körülményeinek objektív mérlegeléséből indul ki, s ezért a „legegyszerűbb" módon, tiltó szabályokkal Intézik el a konfliktusokat. És itt álljunk meg egy pillanatra. Ismét rendőrtiszt ismerősömet szeretném idézni: „Talán nem a legtermészetesebb, hogy tizenvalahány szolgálatban eltöltött óra után a sofőrt minden további nélkül a kormányhoz küldik — mert menni kell? Ki törődik az ő pihenésével, fáradtságával, koncentráció képességével? Ha nem vállalja (ilyen alig fordul elő!) — ő az akadékoskodó, a rossz fiú! Az AKÖV és a sütőipari, vállalat sofőrjei például 6—8-szor annyi balesetet idéznek elő, mint a magánosok, illetve más gépkocsivezetők. Miért? Mert 14—16 órás vezetés közben még kirakodnak, berakodnak is. Miért engedik őket? Miért természetes ez manapság? Mert a gépkocsivezetésnek alig van becsülete nálunk!" Érdemes folytatni: ha valamelyik üzemben valakinek elviszi fél ujját a gép, vagy még súlyosabb balesetet szenved — vizsgálja á szakszervezet, a rendőrség, ügyészség, a vállalati belső szervezet, megnézi az SZTK. Különösen súlyos vagy halálos balesetnél még az üzemet is leállíttathatja a munkavédelmi felügyelőség! A megelőzést rendkívül szigorú előírások segítik — és ezt csak helyeselni lehet. De nézzük meg, mi történik egy tragikus közlekedési balesetnél? Kimegy a rendőrség — a balesetvizsgálő őrmester, főhadnagy, százados és megírnak egy jelentést. A felelősségtől függően aztán a bíró vagy ítélkezik vagy nem. Ám tény: a dolog — amely sajnos olyan hétköznapi — különösebb vizsgálatot, elemzést, további megelőző intézkedést nem von maga után. Még annyit sem, hogy a halálos gödröt az út közepén az út javító vállalat betemesse! Mert csak a szabályokat kell idézni: „Nem az útviszonyoknak megfelelően vezette..." Jellemző az általános megítélésre, hogy a gödrök, úthibák már sok ember életét elvették — ám egyetlen igazgatót vagy útfelügyelőt sem büntettek meg valódi felelősségük szerint. A sort lehetne folytatni az utak korszerűtlenségével, a gyenge színvonalú szervizmunkával, az autólopások elleni tehetetlenségünkkel stb. „Mert nálunk mindenki úgy közlekedik, ahogy tud és ahogy neki tetszik." A vizsgák és a szabályok szigorúak ugyan; a büntetések esetleg súlyosbodnak — de mindez nagyon kevés és egyoldalú eszköz a védekezéshez. Szilárd közlekedési morált kell teremteni — amibe beletartozik a gépkocsivezetők megbecsülése éppúgy, mint a széles és sima országút —, mert különben mind több áldozatot szednek a balesetek. A közlekedést végre komolyan kell vennünk, hiszen az életünk függ tőle. A

a Tiszát Igaz, olyan barátjának tekinti az ember vízről nézve jobbára barátság ez, amely egyik napról a másikra megromolhat. Ha gazt ágakat, tuskót visz lefelé, amit kerülgetni kell, nehogy elkapja a csónakmotor, akkor már „rongy, szemét a víz". Ha zavaros, hla árad, ha hirtelen apadni kezd, s az istennek sem akar enni a hal, akkor is megvan rá a szó: döglik a víz. Olyankor csak nézi az ember a partokat. Aki sűrűn jár lefelé, álmából ébredve is megmondja, hogy hány enyhe kanyar tarkítja a víz útját a határig; a jobb és bal oldali parton, hol nézi magát fűzfa vagy kanadai nyárfasor a víztükörben; hol van erősebb sodrás és hol van limány, kisvíznél pedig szinte csak gázló. Aki a város mellvédje mögül néz a Tiszára, az csak a víz elfutását látja, a vízből élő embert már nem, vagy csak alig. Az pedig lejjebb, a Boszorkánysziget alól kezdve szűri, karózza, rázza a Tiszát, hálókból és horgokból buktatókat eszel ki a halnak. Neki, a halásznak ez a mindennapi kenyere kora tavasztól késő őszig. Halász, halászok. A szó nem kopik olyan gyorsan, mint az ember, aki végül is eltűnik, átadja magát az enyészetnek. A sziget alatt kerestem a szememmel a púpos Feri bácsit. A kunyhóját elvitte a nagy víz, a hajlott hátú, semmi kis embert pedig hóna alá kapta a halál. Élt vagy 60—65 évet, pedig annak idején, suttyó., legény korában annyira „mellbajos" volt, hogy lemondtak róla az orvosok. Valaki azt tanácsolta az anyjának, hogy vigye ki a Boszorkányszigetre, a Tisza-partra és etesse, itassa, viselje gondját, amíg lábra kap. Az öregasszony targoncán tolta ki a fiát a víz szélére. Vertek neki sárból egy kunyhót, amibe bevackoltak. Esőtől, széltől védte, óvta. Tavasztól őszig úgy megerősödött a gyerek, hogy az ételt is maga kotyvasztotta már bográcsban a kunyhó előtt. Igaz, esténként oda jártak hozzá és a tűz mellé telepedtek a halászok, akik mindenféle történetet meséltek, miközben megszerettették a kis púpossal a vizet. Később összeütöttek neki egy ladikot, kötöttek neki hálót, horgot, s a Feri gyerekből Ferus, majd Feri bácsi lett. De mégiscsak az maradt, a púpos halász, akit/ilyen minőségében ért a megtiszteltetés, hogy halász lehet az égi vizeken is. Az ő portájától lentebb pöfögött el hosszú éveken át az öreg Csányi Pali bácsi vénséges motoros ladikja. Csontos keze a kormánylapáton, tekintete a vízen. Azt hinné az ember, hogy ezzel a merev nézéssel lelát a Tisza fenekére, meglesni a halak búvóhelyét. Sovány, hajlott alakjáról látszik, hogy valamikor szép szál ember lehetett. Én már csak öregnek ismertem meg és szófukarnak, nem barátkozónak. Gyanakvással is nézte a szerszámai közelébe telepedő horgászokat, akiktől úgysem kellett tartania, hogy kifogják előle az ő halait. Hanem a szerszám közelségébe húzódni, az más. Már messziről észrevette volna, ha valamelyik varsarakó nem úgy áll, ahogy azt ő leszúrta. Mert rendje, sora van ám annak. Ha laza a háló, beárnyékolja a vizet, mint amikor szemét, levélüledék rakódik rá. Akkor aztán nincs az a bolond hal, amelyik besétálna a verembe. Hanem az öreg CsáLődi Ferenc LEFELE A TISZÁN nyi nem lesi már a vizet. A csontjaival bajlódik. A reuma kiparancsolta őt a vénséges ladikból, a portáját pedig, a büdösároktól az új befolyóig átvette Török Gyurka a fiaival. Ö aztán igen alaposan megvallatja a vizet. Két nagyobb fia a Maros alsó felét fogja le, ő pedig a kisebb gyerekkel a Boszorkánysziget hosszában a teljes Tiszát. Világosban nem tudtam még olyan korán menni, hogy ne találtam volna őket a vízen. Szorgalmukkal tavaly fel is iratkoztak a nagyharcsások közé: az ő haluk meghaladta a 80 kilót, s Törökék híre bejárta akkor a magyar sajtót. Még lejjebb egy tanyában jól megfér egymással a két Pintér testvér, a Gyurka meg az Anti. Az ő partjukon jár a ladikjához a nyugdíjas Vili bácsi, a valamikor nagyerejű mulatós halász. Igaz, én még nem láttam, hogy fogott volna halat, pedig sűrűn matat a varsáinál. Kétlem, hogy a gyomorfájásával egyidőben elhagyná a szerencséje, mert akkor hátat fordítana a víznek. Szidja a haljárást, meg a kocsmák nyitvatartását. Az egyik próbára teszi maradék erejét, a másik meg..'. Hát igen, minek vannak nyitva, ha neki már nem szabad innia? Hogy eddig öt ember helyett is ivott? Az más. Bírta is, futotta is rá. Talán annak a nagy életnek van most a böjtje, bár napjában két teli szatyorral baktat felfelé a parton az öreg. Ügy megszokták, megszerették őt már a halak, hogy eleve bele vackolnak a szatyrába — gondolm én. A két Pintér- testvér erre mosolyog. A ladikokat kikötötték, az összes varsát felhordták a vízről, mert a jövő héten mennek a dög-Tiszára, őszi halászatra. Az már nem olyan, mint az élővíz. Ott már sokan vannak. A nagy kerítőhálóval rátelepszenek a vízre, amiben tenyésztik a halat, aztán lehordják a tiszai bárkára, a híd alá, hogy igazi vízben kifürdőztessék. Így lehet a tavi halból is tiszai. Nincs is jobb a tiszai halnál. Sütve, főzve is jó, hát még megfogni. Mert másképp kap a csalira a harcsa. Mohón, hogy majdnem berántja a vízbe az embert is, aztán ránehezedik a horogra, mint valami tuskó. Húzatja, cibáltatja, kéreti magát, mint a szégyenlős menyecske. Hanem a márna sehogysem akar megválni a fenéktől, majd hirtelen meglódul a víznek szembeúszva, hogy kifusson a világból. Csak egyszer megpipáljon a víztükör felett, akkor már biztosan szákba kerül, ha addig kibírja a horog meg a zsinór. Legbecsesebb jószág persze mégis csak a kecsege. A nagyja úgy kirepül a vízből, sokszor méter magasra is, mintha a delfineknél járt volna iskolába. Ebből a háromféle halból lehet mar olyan halászlét főzni, hogyha kihűl a leve, kocsonyává válik. Persze, ha kerül bele egy-két. ponty is, jobb híján kevés apróhal, az is megteszi a sűrejét — De jól tudja a sorát, a receptjét! Akkor mért nem úgy csinálja, ahogy mondja — nevet a két Pintér testvér. Tudják ők jól, hogy milyen változó a szerencse, a halászé is, a horgászé is. Velük el lehet diskurálni mindenről. A viskót, amit még az apjuk, Gyurka bácsi fabrikált, lebontották ugyan, mert az időjárás megrongálta, de a helyébe újat építettek. A hely, az maradt A tanya környéke őrzi az öreg mozdulatát, lépte-nyomát. Minden szerszám rá emlékeztet, a kicsi öregre, aki úgy ment el a világból, hogy sosem volt irigy. Reszelős hangon, csöndes szóval igazította el a maflákat, akik csak úgy belehajították horgukat a vízbe, vaktába. — Jó ember, ha fogni is akar, akkor amoda üljön a szirtre és bentebb dobjon, mert ott jár most a hal. Igaza volt, akkor tényleg a víz közepe felé tartottak a halak, ott tanyáztak. — No, látja, máskor is hallgasson a jóra — mondogatta, hogy nyugtázza igazát. Előző évben még gyújtógyertyát kért kölcsön, mert az övé kiégett, s a kis benzinmasinája nem akarta vinni. Már akkor valami porokat szedett, de nem ért az semmit Rákövetkező évben már nemigen ment el a tanya körüli vízről. Lefelé, a nagykéményig a két fia járt, onnan hordják fel most is a jó halakat. Hanem az öreg egy délután nagyon magára maradt, de talán azt is akarta, mert nem igyekezett haza a gyerekeivel, akik megjöttek és hazafelé tartottak. Anti fia előtte mondta is az öregnek: — Apám, egyik varsakarója kibukott, majd megigazítom. — Hagyjad csak, fiam, majd visszaszúrom én, aztán megyek utánatok. Mire odaevezett, meg vissza, megállt benne az élet. Annyi ereje még volt, hogy a ladikot a kiszúró karóig vigye, aztán oldalvást esett, arcával a víz felé. A keze belelógott a vízbe, mintha a tenyerébe akarná csalogatni a kis fürge ezüstös halakat. Sokára, órák múlva találtak rá. A vízen, a vízből élt, s ott lelte halálát is. A halásztanyán a kerti kiskapu, amit még ő csinált, csikorogva nyílik. — Kenhetnél rá egy kis olajat, Anti fiam, hogy ne nyivákoljon az a sarokvas — sürgetné az öreg, hogy a portáján rend legyen. A

tanyában az ő szelleme jár, ha már nem szállhat a vízre, amely most is úgy siet tova, mint tavaly, tavalyelőtt. A várost elhagyva végig simogatja a partokat, mint száz meg száz évekkel ezelőtt és ahogy ezután is. Ütjában egyszer lerakja terhét, a hordalékot, máshonnét pedig elnyalja. Megy, megy a vizek törvénye szerint, előre és lefelé. Tükre folytonfolyvást változó. Most, ősszel sima, amit egy csöpp fuvallat is szederjessé borzol. Ilyenkor a csillagok is fázósan nézik magukat benne.