Délmagyarország, 1970. szeptember (60. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

VASÁRNAP, 1970. SZEPTEMBER 6. 11 Sz. Lukács Imre ÁBEL HAZUDIK Ő

sszel vitték el. Vetkőztek már a lombok, sárga könynyeket sírtak a fák. Anyám kérlelte nagyon, hiába. — Ne meni! Apadat elkövetelte a háború, most te is itthagysz bennünket? A leventébe menni kellett. Es Káin szerette a leventét. Nekem is mindig parancsolt. Idősebb volt. erősebb volt és a bátyám. Mint a bibliában. Faluszélen laktunk. roggyant, házacskában. A front közel iárt. Káinra felnéztem. Mentünk az erdőre, fát lopni, vittem hűségesen n baltát. Kivágtuk a zsákmányt. s hazafelé húztuk, cibáltuk. a fejszét akkor is én hoztam. Vadásztunk. Káint szerették a leventében. Este kicsente a puskát. Galambokat, fácánokat lövöldözőit. — Én sajnálom őket. — Ki se látszol a földből és már okoskodsz? Hozzad a galambot — mondta. Sajnáltam a szegény kis madárkát. Vittem. A nyakánál találta eL véres lett a tolla. Sokáig csatangoltunk. Féltem. Szólni se mertem. Fácán is került Duskacsőre. Cipeltem hűségesen, ez volt a dolgom. Már a bibliában is elrendeltetett. Visszalopakodtunk az Iskolához. Káin bevitte a puskát. az ajtót bezárta. — Rámbízták az egészet — ütött a vállamra. — Jó. mi? Megsértődtem. Meddig cipeljem ezeket a dögöket? A puskát 6e adta ide. — Vigyed — dobtam az útra. — Elhúzta a karomat. — Még hogv én? Mit gondolsz te. Ábelkám? Fogjad és indulás. különben megismerkedsz a drága anyafölddel. Gondoltam, okosabb vagyok, kisebb is. engedtem. Azért szerettem én. amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó után is szaladtam, integettem. Nem intett vissza. Anyámmal ió volt. Télen ki se jártunk a házból, csak vízért szaladtam el a kútra. Lámpát sohasem gyújtottunk, bebújtunk a dunna alá. A frontot átaludtuk, este még lövöldöztek a közelben, reggel, amikor kimentem, már irénszekerek kocogtak, lóhátasok. de meg se pihentek. Fogyott a paszulyunk. Hatalmas. kopott lábasa volt anyámnak. azt ielefőzte. rájártunk napokig. Kukoricánk is maradt még kevéske és három tyúkunk. Bent tartottuk őket a konyhában, el ne tűnhessenek. Jó idővel jött a tavasz. Anyám megfogta a kezemet, elindultunk munkát keresni. A bakter jóemberünk volt. szólt rögtön: — A magatokéban dolgoztok, mérik már a határt. A Kovácsék tanyájánál jut nektek is. — Ingyen adják? — Persze, hogv ingven. A miénk lesz. fuccs az úrj világnak. Ott mérnek nekem is földet. — És Kovács úrék? — Eleget harácsoltak. Mo6t maid megfizetünk nekik, befogják a pofájukat. — És ha mégsem? — Akkor beletoiunk — nevetett az öreg bakter. Az lenne az iRazi. Kimentünk a Kovács-tanvához. Mérték a földet. Falubeli emberek lépkedtek komolvan. mezítláb és karókat, vertek le. Ráírták a neveket. — Mi is kapunk? — kérdezte anyám. — Hat hold jár nektek — mondta egyikük. Mezítláb volt ő is. mint ^n. — Pontosan hat hold. — Méz nem iött meg az uram. meg a nagyobbik gyerek. Azért ideadjátok ? — Várjál a sorodra. Aztán ltímériük mindjárt, ahol éppen dombos odik. Megálltunk mi. hogvne álltupk volna Anvám megszorította a kezemet erősen. Odébb emberek, mezítláb, szakadozott eúnvában. karókkal, fejszékkel. Mérték az úri birtokot. Az öreg bakter is kiért. — Ha ezt apád látná! Kimérték a jussunkat, ráírták tintaceruzával a karóra: Ez itt Petrás Aron tulajdona. — Ezt már senki se veheti el tőlünk ? — Nem. fiam. ezt rhég maga a magasságos atyaúristen se — mondtó a bakter. Pedig ez még nem is a hivatalos földosztás: volt. Ott kaotuk mindiárt a Kovács úr tanyája mellett. Szántani kellett volna, de nekünk se jószágunk, se szerszámunk. csak a reménységünk volt. Mint a többi szegénynek. Kovács úr szántani akarta mindenáron. a traktorai ott álltak a tanyában. Őriztük a földet. Az öreg bakter beköltözött a tanyába. éiszakánként nem aludt, nehogy a traktorok nekiiramodjanak. Kimentünk minden reggel. Megálltunk a hatalmas földnél, a hat holdnál és csak néztük, néztünk a végefelé. — Teremtő isten, ennyi földet egy rakáson! Aztán meg sétálgattunk rajta. Keresztbe, hosszába. Mi má6t tehettünk volna. — Csak apád itthon lenne. Vagv legalább Káin. Néhányan ásóval estek a földnek. két kimustrált lovacska is erőlködött, meg egy tehén. Kiállított Kovács úr. Az öreg bakter megkérdezte: — Mit akar itt. gazduram? — Szántani? — Ez már a mi földünk, mindörökre. — A föld azé. aki megműveli. Az én traktorjaim itt vannak, hát fel6zántatom. Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az öreg bakter jókora husánggal fejbe csapta, összeesett. Később eltakarodott. Akkor este érkezett meg Káin. örültünk. Anyám meleg vizet hozott be a lavórba, gvorsan levágta egyik tyúkját, és a ké6ö éjszakában nagy lakomát csaptunk. Másnap mondtuk, hogy megyünk a földre. — Földre? Miféle földre? — rőkönyödött meg. — Amit iussoltunk. Felosztották a Kovács úr földjét, befellegzett az úri világnak. Káin egyre furcsábban figyelt tn;nnünket. Kijelentette: — A háború mé<* tart. és ha az urak visszaiönnek? Akkor kié lesz a föld. Mit szólsz ehhez, Abel. Nem tudtam szólni semmit. Anyám is hallgatott, megrémültén. mintha bűnt követett volna el. Káin elment a faluba, s mi akkor először nem mentünk ki a földre. — Mi lesz velünk. Abel? Este megiött Káin. Boldogan. Hatalmas kosárban füstölt húst. szalonnát, kolbászt hozott. Kirakta az asztalra. Amikor odanéztem. könnybe lábadt a szemem. — Nem lesz ebből baj? Ennyi finomságot hol szereztél Ö6sze? Nevetett és falt. Ezt mondta: — Rendőr lettem. Hatalom. — Azoknak ezt adják az asztalukra? — Az okosabbaknak. Elcsodálkoztunk mi ezen. de Káin tudja. 6 a férfi, különben meg rendőrnek is kell lenni. A föld úgyis apámra vár. az övé. az ő neve virít messzire a karóról. Vacsoráztunk és aludtunk. Másnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt. — Oda pedig ki nem mehettek. — Miért nem? — Az a Kovács űré marad. Ma felszántják a traktorok. Elviharzott. Néztük és elfelejtettük a szavakat. Anvám szemébe fáidalom költözött. Odalett a földünk. Ültünk a kanapén, sokára kérdeztem: — Nekünk ezután már sohase lesz földünk? Sziszeg a sárga rengeteg hullámzó hátú sík a {fényözönben forró nehéz kék levegő veri rögágya szikkadt már {sovány üres a-,., ünnepre fürge késekre (érett ahogy szegésre érik a kenyér bekerítik az arató-hadak tűzvörösen zihálva zakatolva — Sohase. Ha ezt a Kovács úr elveszi, akkor már sohase. Mit mondok maid apádnak? — A többiektől is elveszik? A sánta baktertól? — Azoktól is. Hanem már rántott maga után. Gyorsan trappoltunk a földre. Az öreg bakter, meg a többiek kint voltak. Megnyugodtunk, megálltunk a mezsgyekaró mellett. — Hát ti. merre jártok? — Káin hazajött és nem engedett ki. Azt mondta, ma felszántja a Kovács úr — mondtam. — Fel ám. az édesanyja..i Az úton ffjltűntek a traktorosok. Ballagtak be a tanyába, beindították a masinákat és húzattak a földekre. Az örec bakter eléjük állt: — Értsék meg. embereit, ha istent eszünk is. itt akkor 6em szántliatnak maguk. Se most. se máskor. Itt már soha többé. A szegénység köréjük gyülekezett. A traktorosoknak melegük lett hirtelenjében. hátra-hátra pislogtak az útra. — Most is az urakhoz dörgölőztök? A faitátok ellen? Az úton feltűntek a rendőrök, köztük Káin is. Kovács úr. a nagygazda velük jött. Fegyverük nem volt. de pálinkából bőven, iutott nekik. A traktorok ismét indultak volna. Anvám kiabált: — Én ezt a földet a férjem után kaptam, aki odamaradt a háborúban, és tőlem ezt senki el nem veheti, csak az én drága, jó uram. ha hazasegíti az isten! Káinék már közel jártak, a traktorosok bekapcsoltak. Akkor hirtelen anyám odabukott az egyik gép elébe. — Mit csinál, szerencsétlen! — kiabálták. — Kelj fel — szólt az öreg bakter. Csak feküdt a hideg földön és rázta, kegyetlenül rázta a zokogás. A rendőrök lökdesték a népet. Káin felemelte anyámat, és keményen rászólt: — Menjen innét haza! Ninc6 már földje, egv szikrányi 6e. Eladtam tegnapelőtt Kovács úrnak a füstölt hÚ6ért. kolbászért. Maga is zabálta. Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan felüvöltött: — Káin. Káin! Minek szültelek a világra? Az öreg bakter, meg a többiek körülvettek bennünket. A rendőrök Kovács úrral együtt szembefordultak velünk. Előkerült az ásó, kapa. jókora husángok. — Vesztél volna idegenben — ugrottam fej jel Káin hasába. Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak. Beszakadt a fejem. A vér eli)orította arcomat, fáit a sebem, de nem sírtam. — Mindig tudtam, hogv a gyilkosom leszel! Ide üss! — mutattam vérző arcomat. Farkasszemet nézett a két tábor. Aztán ők elszaladtak. Kérőbb Kovács úr eltűnt a vidékről. A

nyám halkan sírdogált mellettem. Az öreg bakter friss vizet hozott a kútból. lemosta a sebemet és bekötötték. — Emljer leszel le. Abel! Hasonlítasz apádra! Hűvöst hozott az alkony, és szomorúságot. A csatát megnyertük. a földet megtarthattuk. Anyám még otthon is sírt lámDagvúitás utánié törölgette könynveit. — Édesanyám! Hiszen már nem is fáj! — hazudtam. — Tudom én azt. kisfiam — simogatta meg tüzelő homlokom. — Nem Ls téged. Káin bátyádat siratom. s feledtetve a régi dalolást ami sosem volt se boldog (se szép ahogy nem szép semmilyen [gyötrelem de a kenyér a fehér asztalon ára a dacnak [megpróbáltatásnak amit nem lehet már [elénekelni a szájaktól ha kivettük a [földből Szép a kenyér a fehér [asztalon. Klimkó Károly Papp Zoltán Ugye, kedves sors- és életformatársaim, boldog izgalommal várjátok ti is azokat a napokat, amelyek később — immár históriai távlatúvá szelídülve — arany betűkkel szoktak ragyogni a férji annalesekben?... S bizonyára titeket is elfog az a remegtető izgalom, amely többnyire a lét nagy pillanataiban keríti hatalmába az embert... Mert mit érezhetett Einstein, amikor a speciális relativitáselmélet utolsó egyenletének végére odabiggyesztette a fölkiáltójelet; s mit Shakespeare, amikor a Hamlet záróakkordjaként megkönnyebbülve letette a lúdtollat; s mit Pelé, amikor az ellenkező irányba elmozduló kapus mellett elegáns mozdulattal a hálóba pöckölte a labdát? Hát pontosan azt, amit ti, amikor megtudjátok, hogy néhány óra múlva utazik a család. Fölszabadult boldogságot, amely ez esetben a jövőbe vetett töretlen hittel párosul. Hiszen ez az a pillanat, amikor a család termelési viszonyainak összességében termelőerőként (a sanyarúbb időszakokban meg egyszerűen csak termelést eszközként) funkcionáló férj a fölismert szükségszerűségek terrénumából átléphet a szabadság birodalmába. Ha csak két hétre is. Ilyenkor a világ, amelyik különben olyan, amilyen, megszépül, hogy úgy mondjam, telítődik értelemmel, optimizmussal. A célok, amelyek eleddig energiát vesztve hevertek szelet visszafojtott ambícióink limbusában, most újra előttünk kezdenek lebegni. Már-már megszólalnak, mint a paradicsombeli kígyó: — Gyere, gyere! Kerülj hozzánk közelebb! Valósíts meg bennünket! Hát csodálható ezek után, ha az ember csupa izgalom?!... Bensejét tűz égeti, keze remeg a fölfokozottságtól torkában dobog a szíve, és amikor a vonat —mint a magyar filmeken — méltóságteljes lassúsággal kigurul a pályaudvarról, még egy utolsó intés a növekvő távolság optikájában mind kisebbé zsugorodó família után, aztán uccu neki. rohanás a taxihoz... Otthon villámgyors fürdés, még gyorsabb — ám igen gondos — borotválkozás, elő a vakítóan fehér inget, 3 legszebb ruhát, a legcsinibb nyakkendőt, be a belsőzsebbe azt a kis mentett pénzmagot — amit csak földingatlan birtokunk nemléte miatt nem nevezhetünk különbözeti földjáradéknak —, és már indulhatunk is ... Hiszen az utcaajtón túl ott vár ránk az ÉLET — csupa miniszoknyába öltözött nagybetűvel —, sejtelmesen, rejtelmesen, csábítón. A bajok a negyedik napon kezdődnek, amikor — a télefonŐsz SZALMÁN ébresztő után — az ember zúgó fejjel kikászálódik az ágyból és rádöbben, hogy az élet mégse fenékig tejfel, hogy már a kölcsönpénz is elfogyott, és hogy nincs itthon más kaja, csak egy tegnapelőtti vekni, meg egy üveg bolgár csemegeuborka. A főfájás ellenére tízig azért még el lehet számolgatni. Ennyi nap van hátra. A vekni saccra is kiadja a tíz karéjt, az uborkákat azonban egyenként számba kell venni. Hét van az üvegben. Még egy pótlólagos fejszámolás: reggelire, illetve vacsorára jut tehát naponként fél szelet kenyér, valamint egy totál uborka egyharmada. Az ebédjegyek szerencsére megvannak — hála a pesszimizmusnak. amely elvből nem bízik a magyar dolgozó utólagos fizetőképességében. Kéne viszont egy tiszta ing. Valami rövidujju. Körülpillantok a tisztítószerek arzenáljában, s a tubusok, fiolák, dobozok, tasakok, miegyebek láttán elbizonytalanodom. Néhányra — a gyöngébbek kedvéért — oda van nyomtatva a használati utasítás is; bele-beleolvasgatok e szakmai summázatokba. Ha vannak, ha lehetnek még fokozozatok stabilitásom csökkenésében akkor bízvást mondhatom, tanácstalanságom egyre nő. Mindenesetre teleengedem a mosdókagylót forró vízzel, eztán beleöntök egy evőkanálnyi Eggü-t — mert volt az ingen egy zsírpacni is —, és várom a hatást. De nem sokáig, mert aznap még dolgozni is kell. Felveszek tehát egy garbót — különösen praktikus viselet a negyven fokos hőségben —, és különben is. attól tisztul az ing, ha sokáig ázik. A kenyér, az uborka és az étet értelme viszont napról napra fogy. A lakást kezdik benépesíteni, majd megtölteni, végül elárasztani az elhagyott használati tárgyak. Lépten-nyomon lábtyűkbe botlani, a szőnyegen zoknik hullámai hevernek. A heverőkön. foteleken békésen összesimulva a gyűrődésbe zakik. ingek. nyakkendők várják a feltámadást. Egy-két szerencsésebb nadrág a szék karfájára dotottan próbálja kirúgni önnön ráncait. A gyerekek még kinn vannak a függőfolyosón, amikor hitvesem benn a szobában szívéhez kap. — És ez mi? — kérdi Dercekkel később, amikor annyira magához tért már. hogv va) w—>oruvnyire visszanyerte a haneiát — Tudod, sok volt a szúnvog, szívem. Hát gondoltam. rálukeresztek a rusnyákra egy kis permetet! ... — Ebből? — kérdi. Intek a fejemmel: yes. Hangja már újra nincs. S forgatja, egyre csak forgatja ujjai közt a hajlakkos flakont