Délmagyarország, 1970. augusztus (60. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

io VASÁRNAP. 1970. AUGUSZTUS 30. Boór András BALATON Lobog a nád Zörög a szél Olajba-lágyult bőrömön Végigszalad a nap Vitorlarúd Alatta nyár henyél Fekszem hanyatt Gondjaim alszanak. P. Szőke Mária ELHAGY AZ IDŐ ? Aki korán kezdi az idejét méricskélni, hamar megöregszik. Vagy alkot végillis valamit..; Ujabban megpróbálok számvetést csinálni esténként. Gyerekség? Iskolás dolog, akár napirend szerint élni? Rászorítani önmagunkat a rendre, az idő tiszteletére — sehogysem lehet haszontalan. A napi elszámolás mindig nyugtalanságot okoz. Nem az „amit ma megtehetsz" nyugtalansága ez, s gondolom, más is úgy van vele, ha napi munkájából leltárt készít, hogy alapjában véve alig-alig halasztott valamit holnapra. Alapjában véve. Hiszen mindenkinek van elég dolga, pontosabban: kinek menynyi feladata van, azt sokallja, dehogy Is jut eszébe, hogy keressen magának újabbakat. Nincs rá idő — ez a jelszó. Idő nincs? Evek óta tervezem, hogy nyelveket fogok tanulni. Ilyenkor elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy német vagy orosz „tudományom" kellene előbb alaposan tatarozni, s melyikkel is kezdjem? Aztán pironkodhatom, mert nem ls olyan régen még a szobakertészkedésnek hódoltam, már-már büszke ls lehettem volna szakismereteimre. Már-már... de mihelyt egy kicsit ls meguntam, „nem volt rá időm". Az idő, az idő.. .1 Mindig arra jut, amire nagyon akarja az ember. Ha akarja. Ujabban sokat gondolok azokra a napokra — napokra? Évekre! — amikor gondtalanul fecséreltem életem ki tudja milyen szűkre szabott szövetét. Akár Irigyelhetem is akkori önmagam, vagy a ma gondtalanul, Időmilliomosként élőket, öntudatlan, már-már bohém nyugalmukért. Magam sem tartottam haszontalannak azt a napot, ha egy jó novellát elolvastam, hallottam valami ]ó mondást, közmondást, társaloghattam egy okos emberrel. Valójában ez sem kevés. S miért mondom bohém nyugalomnak? Mert hát könnyű ez a gondtalanság — ha az ember tetteit irányítja tennivalóihoz, nagyon is kizökken a boldog önelégültség állapotából. Mert ha valaki Igazán nekifog egy nagyobb terv megvalósításának, s nem az „időhiány" áll elébe akadályként — hát saját tehetségének korlátaival talalja magat szemben. Nem azért nem írok Shakespeare-kvalitású drámát, mert nincs időm. Ezt a cinikus-bölcs dolgot nem én találtam mondani, egy újságíró kollegám fanyarodott erre az öngúnyra, nevesincs köznapi ember, de bölcsesség rejlik e gondolatban és főleg tennivágyás: olyanhoz mérni magát, aki felett nem fog elszállni az idő. Igen: tenni, tenni valamit! Kitartóan, és kihasználva az időt. Az emberiség legbölcsebbjei, leglanultabb egyéniségei is agyuk kapacitásának csak kis százalékát kötötték le, még ők is elmaradtak a lehetőségek határaitól. Egy átlagos képességű ember — mondják a tudósok — játszva megtanulhat 8—10 nyelvet. Igen! Nem tévedés. Schliemann, a neves amatőr régész — Tróját ő ásta ki a történelem és a föld gyomrából — azt írta le, hogy egy-egy nyelvre 2—3 hónap ideje jutott. Namármost. Vagy különben: készítsen ki-ki számvetést, mire jut képességeiből és szorgalmából. Legfeljebb lesz egy nyugtalan éjszakája. Esetleg egy nyugtalan napja. Na, pár perce... Ez nem lehet elvesztegetett idő. Kérem, ne hivatkozz élt senki a korára. Ez nem reggeli torna, az öregebbek sem hagyhatják abba. Csak az embernek adatott meg, hogy örökké éljen — tettelben, alkotásaiban. A növény, az állat nem hagy maga után mást, csak elpusztult anyagát; az életet teljességében csak a természet koronája, az ember élheti. Aki alkotásaiban örök fiatal marad, aki lehet testileg öreg, de lelkileg fiatal és tevékeny élete utolsó pillanatáig. Az idő nem jár el a céltudatos, tevékeny ember felett; ez az igazi kincs, nem a fiatalság, amely elpereg, s nosztalgiánkban él csak rózsaszín ködként — hiszen semmit sem kezdhetünk vele, legtöbbünknek elfecsérelt kincse volt! Az emberben benne él a vágy, sokszor szunnyadva csak, hogy alkosson, értelmeset, maradandót. Talán — ha hiúság is van benne — egyik legemberibb vágy ez. Hozzá kell fogni. Mert nagyon is hamar éri el az ember a következő évtizedet, ragaszt újabb X-et korához, s egyre nyugtalanabbul kérdezheti: miért élek, miért éltem eddig is? Mit tettem? Vagyis: soha nincs késő; mert mint Seneca írta, kétezer éve: „Az életet tevékenységgel kell mérnünk, nem idővel". Es mégis sietnünk kell, mert addig méricskéljük, míg elszalad, elhagy az idő bennünket. nmj|>nr a házat elvitte a víz, MIIMUI Molnár harmadik hónapja feléje se nézett a családjának. Elhordta hazulról a ruháit, cipőit, bekvártélyozott egy kövés özvegyhez, annak adta a pénzt, csak hatszáz forintot küldött haza a gyerekeknek, s várta, mikor állítja bíróság elé az asszony, hogy törvényesen is elszakadjon tőle. Máskor kivert a fejéből minden hazagondolást az özvegy közelsége, macskás simulása, de a víz áradásakor nap-nap után olvasta az újságot, követte az árhullámok mozgását, képzeletében föl-fölvillant a faluja, amiről egyre többször írtak, odaképzelte magát a töltésre, ahol régebben is látott már csúnya, megduzzadt vizeket, a habos, sárga hullámok belecsíptek az agyába, de aztán letette az újságot, arra gondolt, elég nagyok a gyerekek, élelmes teremtés az asszony, neki nem sok köze van már a családjához, itt van a boldogsága Jutka mellett. Idehaza jó ideig senki se gondolt arra, hogy a folyónak alig nevezhető kis víz ekkora veszedelmet hozhat. Amikor jöttek a riasztó hírek, még az idősebbek se hitték, hogy baj lehet: túl sokat okoskodnak a nagyfej úek! — mondogatták — ki az isten hallott olyant, hogy a víz átlépje a töltést, hiszen emberemlékezet óta egy méterre is alig közelítette meg a koronáját. De aztán amikor bekövetkezett a baj, és a faluban megjelent a mentő katonaság, egyszerre elkezdődött a kapkodás. Futni, futni a víz elől! Az asszony összefogta akkor a három gyereket, a két lányra rábízta az ágyakat, szekrényeket, a fiú a konyhai edényeket, élelmet, állatokat szedte össze, és mire a víz betört hátul a kertbe, jóformán csak a puszta falak maradtak a helyükön. A leányokat a holmival katonaság vitte biztos helyre, az asszony másik fordulóval akart csak menni: majd a szíve szakadt meg, hogy pár óra, és ha igaz, amivel fenyegetőznek, felkapaszkodik a csúnya, mocskos víz az ablakokig, az isten tudja, hogyan bírják ezek a gyönge falak, melyeket tizenöt esztendeje rakták föl az emberrel. Átment a gyerekekkel az út túlsó felére, ahol hatvan centivel magasabban állnak a házak, nem akarta megmondani, mi minden jutott az eszébe, csak kérdezgette, mi maradhatott ott, a padlásról lehoztak-e mindent, a hasábfát jól berakták-e a disznók hidasába, nehogy elsodorja a víz. Aztán elbúcsúzott a háztól, mert a kocsi jött értük, megrakodott, és futott a fojtó, vízszagú estében a falu felé, ahová a leányokat vitték. Akkor éjszaka nagyon nehezen, gyötrődve virrasztott az asszony. Idegen házban, idegen emberek között tízen feküdtek Ormos Gerő ÚJ HAZ egy szobában, nehéz szuszogással aludt, aki tudott; aki virrasztott, a vad vizet látta képzeletében, amint betör a házak közé, sodor mindent, pusztítja az életet, ami az útjába kerül. Az újságban csak a családok számát emlegették, de az ember tudta, hogy az övéit kiöntötte a víz, mint a tehetetlen ürgét. Egy-egy becsületesebb pillanatában arra gondolt, hogy elmegy, körülnéz, mégiscsak a gyerekeiről van szó, ha már az elhagyott asszony ki is esett az életéből. Majd az emberek! Vannak ott elegen! — ezzel dobta ki magából az éledő felelősséget és nem mozdult, ott maradt az özvegynél. A menekülést követő hajnalon majdnem az ablak homlokáig elnyelte a házat a víz. A falak, melyeket valamikor kevés égetett téglával erősítettek, amúgy pedig vályogból raktak, elernyedtek a vízben, aznap délután tompa reccsenéssel megszakadt a gyönge gerendázat, megindult a tetőn a cserép, kifordult a helyéről minden ablak. Tudta ezt az asszony, nem érezte erősebbnek a házat az emberrel való életénél, lesújtottan ténfergett a nyüzsgő faluban és akárhová nézett, mindenütt a vad vizet, az elborított házat látta. Hogyan lehet majd újat kezdeni?! — ez járt mindig az eszében, munkába állt, hogy ne élősködjék a veszedelemben. Aztán egyszer, napok múlva jött a hír, hogy hazamehetnek. Félt az asszony az úttól, a házzal való találkozástól, jól esett neki a bíztatás, hogy senkit se hagynak el a kárvallottak közül, s amikor hazavitték őket, percekig nem tudott szólni a térdre csuklott ház mellett. Mintha sohase járt volna itt ember — gondolta, amikor bement az udvarra a három gyerekkel, és ottmaradt cipőik nyoma a sárga iszapszőnyegen. Hogyan lehetne itt most valamit elkezdeni? — vágott bele a kétségbeesés, hóna alá nyúlni a háznak, mint egy ájult embernek, fölemelni, életre kelteni, visszarakni bele a kicsi bútort, hogy éjszakára lefektethesse a gyerekeit De a házba nem lehetett bemenni, az ablakok, az ajtók vakon meredtek rá, mint a koponya szemgödrei. Aztán lassan, nagyon lassan megrepedezett az iszap, a faluba dörgő, nagy kocsik hordták az anyagot, emberek jöttek segíteni. lebontották a megroggyant házakat, új fundamentumokat ástak,' új falakat raktak, nyüzsgött, dolgozott mindenki, s az asszony arca is földerült: mire megjön a tél, segít a szép ősz, új fészket rakhatnak a mészillatú falak között. Október első felében költöztek be a két új szobába, amit az elpusztult egy helyébe építettek. És a rá következő vasárnap, amikor éppen ebédhez készülődtek, befut a nagyobbik leány, hogy itt ácsorog az utcán az apjuk. Az asszony kigyulladt arccal állt az új tűzhely mellett,, régen kiszállt már lelkéből a megpróbáltatások keserűsége, de most mintha pattogó ostor csípett volna a homlokába. Amit ez a bitang itthagyott, abból nincs már semmi! — gondolta, és kiment az udvarra. Régebben amikor a közös házban éltek, megalázkodott olykor, most biztosnak érezte lába alatt a földet: ennek a háznak egyetlen téglájához se nyúlt hozzá az ember, ennek a megszépítésén nála különb emberek dolgoztak, s ő is lemaratta a bőrt a tenyeréről a három gyerekével; hát ez ide be ne tegye a lábát! Alit az ember az őszt napfényben, a kerítetlen telek szélén, a két leány elindult hozzá. — Eredj te is — mondta az asszony a fiúnak —. Apád, lehet szavad hozzá... És 6 nem mozdult a ház elől, melynek vakolatlan, vörös téglasorain játszott a napfény. Érezheted, hogy semmi közöd hozzá! — üzent szemével az embernek, és ki is mondta hangosan, határozottan, mint akit keményre edzett az élet — Ebben már teneked semmi jussod! — és besietett a házba, mintha nagy védekezésre kellene fölkészülnie. fin 07 omhar nem támadott. liC uL ClIIUGI Nézte a házat, a vádoló szemű gyerekeit, aztán a kövér özvegyre gondolt, beszélni semmit se tudott, csak kezet nyújtott sután a leányoknak, aztán a fiúnak, és elment görnyedten, kifelé a falubóL Cs. Pataj Mihály Halász