Délmagyarország, 1970. augusztus (60. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

CSÜTÖRTÖK. 1979. AUGUSZTUS 20. JÓZSef ISTVÁN NAPI LAKOMA A

anak az ételnek, amit Bitóék ettek, sohase igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is mezítláb mentek, vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, anynyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannal. Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenyeret, amelyiknek a nevét úgy mondták az időben, hogy cselédkenyér. ,,ötpöngős" nyári pásztor lettem hát Bitó Pistánál. Elvoltam náluk egymás után két nyáron. Azt hiszem inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem nagyon savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga megivott — hosszú volt, mint egy égimeszelő. Néha pásztorkodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bántottak az öccsei sem. Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a családból ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öccsei is, kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha „tenger" másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A „tenger" egyébként azt a nagy szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyuk piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették őket. Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se, akik a tengeren túl éltek. Sándornak és Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba születtek. Csak azt tudták, hogy ha a nagy Bitó libái átúsztak a vízen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztíttatni. 1942. augusztusát írták már, s evés közben leginkább arról tették a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbíró, mit mondott a csendőrparancsnok, mi jár azért, ha valaki netán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívóparancsot hozott a Laci postás, fia Pistának. Nem SAS-ost, csak olyan rendeset, nem is kellett mindjárt vonulni, csak három hét múlva. I

stván király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy hétel előbb apja Pista — öreg. fiatal, mindenki csak igy nevezte őt a környéken — hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dúlt-fúlt, hogy „annak ezért adni is kell majd valamit". Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kisasszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: „azért hívom a Bözsét, mert t^ még életedbe sem tudtál megfőzni egy fazék jóízű ételt, dögöt főztél mindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja ehet-e még többet." Két nap múlva, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihordta a vályúhoz a ház összes koszos asztalfedőit, megsíkáita azokat, elhúzta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István napi lakamához, öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szénát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonott kalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt, szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy kemencében, tepsiben egészbe megsüsse, öreg Julcsa úgy intézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám csinált, egy se jusson nekem. Kora reggel a legmesszibb legelőkre kellett hajtani a jószágokat, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpartra, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab fekete héjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre láttak. Mire a l'.bákat visszatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem viszsza a kenyeremhez. Akkor meg egy púpos hátú nagy béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár. Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már hazaküldte. Rengeteg vendég volt a tanyában, csupa duhaj, jókedvű, spicces paraszt, éltes öregemberek, itt voltak a messzi gajgonyai sógorok, az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Ki-ki a maga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik-melyik falkát a maga helyére csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bárkányi Pista, öreg Julcsa agglegénységébe vénült öccse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, s imígyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: — Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd. öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a soványka porciót, mire nyúlszájú Bárkányi Pista imígyen rikkantott: — Hallod-e, Julls, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt. Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalódtunk már, amikor kerestek. E

béd után a vendégeknek, ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akar két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig. A mocskos, sáros vízből futattam be a tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz nincs odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegülten tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségeesetten vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány. Pedig én el akartam vinni az egészet, hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyaláboltam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a száraz homokban. Elpityeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már magam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, könnyen leborult, s a nagy deszkát ott hagytam rajta a töméntelen sok jó falat tetején, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami belefért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ültünk terített asztalhoz, messze künn a határban. Evett, később egyre lassabban, de kitartóan. Ízlett neki a fokhagymával spékelt pecsenye. A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsátottam haza, nem kellett félnem, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli delelőre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár kutyát, nehogy az is megszökjön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel". Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem nyomban megfog, és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt. A

gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, száraz hegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverő rúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt ^acsarkodó házőrzők szájába hullottak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam, sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol, öreg Julcsa olyan volt. mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben rpár moslékos vedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még mo6t sem vagyok éhes. Fia Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai kenyeret, szárazkolbászt, meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten... Liebmarin SZÍNHÁZI EMLÉKEK Szeged egykori színházi életet idézik a képek, egy részük már a szabadtéri játékok idejéből, de valamennyi az 1930as évek első feléből. Három kiválóság: Szent-györgyi Albert, a későbbi Nobel-díjas tudós, Désire Defauw belga és Fricsay Ferenc magyar karmester. Sziklai Jenő, az egykori szegedi színigazgató, Tatjana Menotti operaénckesnő és Komor Vilmos, operaházunk ma is működő Kossuth-díjas karnagya. Gyenge Anna (Anna Roselie), a Metropolitan énekesnője, Fleischcr Antal karmester és Orosz Júlia, az operaház Kossuth-díjas operaénckcsnője. Basilidcs Mária, a hírneves operaénekesnő, Vaszy Viktor, a szegedi színház zeneigazgatója, Osváth Júlia Kossuth-díjas operaénekesnő és Székely Mihály, a nagyszerű operaénekes. Hont Ferenc, a szabadtéri játékok megalapítója az őt ünneplő balerinák között.