Délmagyarország, 1970. július (60. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-26 / 174. szám

6 VASÁRNAP, 1970. JÚLIUS M. VASÁRNAPI MAGAZIN Simái Mihály BALLADA Gál György Sándor KÉP • Hajnalban hajnalban az idő a falakban ÉS VARÁZSLAT • Hajnalban hajnalban az idő a falakban Kőmfves Kelemenné igézi teste rázza magáról a téglát a vakolatot Tizenkét Kontár kalaplevéve [szemlesütve hajnalban hajnalban forgó füstkoszorűban tűzpatakban ALL A VAR S OMLIK [MEGÁLLÍTHATATLAN Beleznay Mihály A lyoni katedrális Szü-lő-hegyen körösztűl Megy a kislány öccsöstúl. Du-ná-rul fuj > szél: Ha Du-rá-rul fuj a szél. Ijj1 •i'i^'iTi^ Szegény cm-bert mindig ér. Du-ná-rul fuj a szél. Ezzel a kis dallal búcsúzunk a dunántúli dallamjárá6tól, népzenénk egyik sajátos világától. A kis dal kifejezés persze nem pontos: a dal elemzése ugyanis nagvon Ielentékeny tanulságokkal szolgál. Először: jellegzetesen dunántúli dallam, azaz hangskálájának harmadik és hetedik hangja fél hanggal magasabb az úgynevezett moll-pentatóniánál. Másrészt kvintváltó dal. vagyis a második rész öt hanR távolságából pontosan követi az elsőt. A múltkoriában 'közöltünk már egy ilyen dallamot. A legfontosabb tanulsága azonban ennek a dalnak az, hogy a Szovjetunió területén élő rokonnépeknél megtalálták a pontos mását Egy Lach nevű gyűjtő jegyzett fel körükben egy dallamot, amely zeneileg azonos a mi dalunkkal. Méghozzá ott is kvintváltó szerkezettel él a nép ajkán, ugyanúgy, mint nálunk. Természetesen nemcsak egy ilyen dallam létezik, hanem a daloknak egé6z sokasága, mint Kodály Zoltán annak idején kimutatta. Ez azt jelenti, hogy a rokonságot, amelyet a nyelvtudomány nemcsak egyszerűen feltételezett, hanem be is bizonyított, a népzenekutatás nagyon fontos adatokkal erősítette meg. A nvehi hasonlóság mellé, ily módon, mint bizonyító tényező, a népzene is bevonult. Vagyis a mi dalaink évezredek messzeségébe visznek VÍKS7& . . . Grafika, festészet Talán helyesebb, ha először az eszközről, a szerszámról beszélünk. A ceruza, a széndarab, a különböző kréták javarészt a rajz eszközei. Ezekhez csatlakoznak a különböző rendszerű és minőségű tollak (százféle más, rögtönzött szerszám), apiivel grafitot, tintát, tust, hígított tust, diópácot és egyéb anyagot lehet felvinni a papírra. Kamarazene: kevés eszközzel. szigorúan megválogatott elemekkel ábrázolni valamit, de úgy, hogy ebben a kicsiny, látszólag szegényes világban mégis benne éljen az egész mindenség. A rajz a maga fekete-fehér ellentétével (mondhatnók így: puritán hangszerelésével) a három dimenziót, a tárgyak testességét, a fények és árnyak villódzását, sőt — a rajz nagymestereinél még ez is előfordul — a valóság színhatásait is érzékelteti. A rajz minden tud: portrét és tájképet, meghitt csendéletet és kicsinyben is monumentálisnak ható lovascsatát. A rajzeszköz és a rajzolás módja mar jóval komplikáltabb, amikor a művész közbeiktatja a nyomtató lemezt. Ebbe karcolja bele az ábrát (ne bonyolódjunk bele a karc és metszet szakmai rejtelmeibe) ezt a fém vagy falapot festi be. s ezt, csak úgy mint nyomdászok a klisét, nyomja rá a papírosra. Ez már a kamaraművészet magasiskolája. Cteodák születtek belőle. Tenyérnyi lapon a végtelenség és az örökkévalóság Illóziójával ajándékozva meg az emberiséget. A rajz. a sokszorosított grafikán É

pítkezünk. Sokat és mégsem eleget. Soha ennyi lakás, mint manapság, nem épült Magyarországon. Mégis kevés. Százak, ezrek élnek még olyan lakáskörülmények között, melyek aligha nevezhetőek jónak, egészségesnek és korszerűnek még úgysem. Igaz, a rossz körülmények közt lakók száma egyre csökken, mivel az ország hatalmas anyagi erőket fordít az építkezésekre. Városainkban egyre-másra szinte a földből nőnek ki az új lakótelepek. Sokat szidják és dicsérik őket. Legtöbben egy formaságukat, unalmas építészeti megoldásaikat "támadják. A bírálóknak kétségtelenül sok Igazságuk van. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy sok és még több lakás kell. Így az építészek kénytelenek az olcsóbb és lehetőleg gyorsabban megvalósítható megoldásokat választani. Abban a helyzetben vagyunk tehát, amikor a szükség megbontja az esztétikai törvényeket, illetve némiképpen módosítja. Mert túl nagy baj a lakótelepek városképi formálásával végsősoron nincs. Van azonban lakásépítkezésünknek egy olyan területe, melyet a jelen szempontjai szerint is jogos aggodalommal figyelhetünk. Ez pedig a kertes családi házak gondja, külvárosaink kulturáltságának jelene. Aki látott már angol filmeket, jól tudja, hogy milyen kellemes hangulata van az angliai városok rendezetten beépített külterületeinek. Igaz, a házak nem éppen korszerűek, hiszen javarészt a századfordulón, vagy még előbb épültek; de hangulatuk, rendezettségük jó városképet ad. Nálunk más a helyzet. Külvárosainkat sok évtizeden át elhanyagoltuk. Nem sok gondot fordítottunk rájuk. Pénz sem volt rá, no meg igyekezet sem. Amíg a szigetországbem a századforduló táján a középosztály már részben a külvárosokba tyjltözött, addig nálunk csak a szegényebbje tette azt. Nekik meg olyan mindegy! — vallhatták akkoriban. A külterület nem is tartozott a városhoz. Takargatták és letagadták, ha lehetett. | Most, hogy a családiház-épitési kedv talán még nőtt is, vajon változott-e a külterületek kério' túl Ott Vár reánk tündöklő színeivel, egy virágos kert frissességével az élmény és megvalósítás közvetlenségével: az akvarell, a tempera, és a pasztelL Az iménti grafikai műfajok a rajzot hangsúlyozták. Emezek a szint Ott a fekete-fehér dominált — itt a végtelen 6zíngazdaság. Kamaraművészet ez is, hiszen a pasztell és az akvarell művelői — tisztelet a kivételnek — nem kedvelik a nagy méreteket Mondanivalója is a pompásan megragadott pillanatot, ha szabad a fotóművészetből kölcsönözni hasonlatot — a hibátlanul exponált pillanatfelvételt képviseli. Anélkü, hogy itt valamiféle rangfokozatról, vagy lépcsőzetről beszélnénk (hiszen minden igazi alkotás magas rangfokozatot jelent, mindenféle alá- és fölérendelő sorrendet kizárva), a grafikán és az akvarellen túl az olajfestménynyel találkozunk. Ha azt mondanók, hogy alkotói módszere körülményesebb, „nehezebb", mint a grafikáé, valótlant mondanánk. Hiszen a rézkarc, vagy az acélmetszet egy-egy példánya néha hónapokra a munkaasztalhoz szögezi a művészt. Való igaz azonban, hogy az olaj festészet klasszikus módszerei (300—400 éves távlatra gondolunk) hallatlan műgondra kényszerítették a festőt Az anyag kiválasztása (fa. vagy vászonfelület), ennek megmunkálása, alapozása, a festmény alapvonásainak felvázolása, a szinalátét. ami csak arra szolgált. hogy az igazi, végleges színek tüzét fokozza, a végső simítások, mindez nemcsak nagy művészi felkészültséget, hanem alapos „mesteremberi" képzést követelt. A XIX. század impresszionizmusa ezt a bonyolult alapozást és előmunkálatot nemhogy nem kívánta meg, ellenkezőleg — szinte el is tiltotta. De az olajfestmény mindezen stiláris és mesterségbeli változások ellenére rendkívüli lehetőségeket kínál a niüvész számára. Szinte végtelen színskálát Csodálatos atmoszférateremtést. a fény, a levegő, a távlat tüneményeinek minden csodáját. A növényzet vagy az emberi test. egy épület vagy a taj olyan anyagszerű ábrázolását, ami végül is ezt a műfajt a legnagyobb mesterek kedvencévé, a legnagyobb mesterművek hordozóivá tette. És végül — hangsúlyozva. hogy felsorolásunkat in-kább egy ötlet, mintsem valami rangsor alakítja ki — a freskói, amelyről meg kell mondanunk, hogy jóval régebbi, mint az olajfestmény (s ez áll a rajzra, krétára. vízfestékre is). a freskói, vagyis al fresco, azon frissiben — a nedves vakolatra kerül fel. Ha kiszáradt a vakolat, a festő nem dolgozhat tovább. Ez bizony gyorsaságra, az alkotás villámló tempójára kényszeríti a piktort.' A rajz finom kamarazenélés, a rézkarc elmélyült mesteri munkálkodás. az olajfestmény, a színek. formák világának gazda? feltárása. A freskófestő mindig összegez, A legnagyobb, legfontosabb. domináló vonásokat emelt ki. Amazok elmélyülhetnek a részletekben. Neki nagyvonalú, monumentális hatásra kell törekednie. Az olvasó joggal teszi fel a kérdést: hát a szobrászat és a szobrászat műfajai? Erről legközelebb beszélünk. Búcsúzóul még csak annyit —a műfajokat nemr— k * - eszköz teszi,, hanem használatuk is. A rajz legtöbbször a gyűjtő fiókjában pihen. A táblakép: akvarell, pasztell vagy olaj. felkerül a falra. A freskó a középületek dísze. Persze, ha valóban mestermű. S ha együtt él az épülettel. Szávay István ÉPÜLETEK KAPTAFÁRA A változás tagadhatatlan. Téglaházak épülnek, nagy ablakokkal, többnyíre fürdőszobával és közművesítve. De ha városképi szemszögből nézzük Szeged telepeit, elszomorító a látvány. Jellegtelen tucatházak, sátortetős kockák, összevissza kerítésekkel, féltékenyen eltakart udvarok. Bent haszonkert ágyásai, rendszertelenül elszórt gyümölcsfák, disznóólak. A szép érzékű ember sajnálkozik, és ha a jövőre gondol, szégyenli magát önmagunk nevében. Hiszen volt népi építészetünk, meisszeföldön híres, ösztönösen kiformált arányrendszeréről. Építészet, melyet ma is csodálnak. Ma pedig olyant építünk, melyekben már fiaink sem laknak majd jó érzéssel. Van építőművészetünk, amely időnként látványosan kitesz magáért. És mi sátortetős, mindenféle képi szabálynak és aránynak ellentmondó, jellegtelen házakat csinálunk. Érthetetlen. Márcsak azért ls, mert az ÖTP-nál beszerezhető mintegy 22 típusterv közül csak egy a sátortetős. És a 22 közül a 20-as. 21-es, 22-es igazán mutatós, korszerű formájú épület. Asszimetrlkus tetővel, kényelmes belső elrendezéssel. Nem beszélve arról, hogy a sátortetős kocka irányára 174 ezer forint. Ezzel szemben például a 20-as típusé csak 140 ezer. Ennek ellenére a tervvásárlás aránya mintegy 10020-hoz a sátortetős javára. Mondhatnánk: divat, és legyinthetnénk rá. De ezt aligha engedhetjük meg magunknak. Ha a divat el is múlik, nyomait évtizedekig viselheti majd városunk képe. Kérdéses, hogy a házépítés egyéni ügy-e? Nem valószínű, hiszen a város képe mindannyiunké. Megengedhető-e vajon, hogy egy múló és rossz divat rendszertelen, minden távlatot és levegősséget nélkülöző épületkonglomerátumokkal, esetlen kockákkal zsúfolja tele városunk környékét? Aligha. Még a kapitalista országokban^ ahol az egyén érdekei bizonyos mértékig akár a társadalmi ér-* dekekkel szemben is érvényesülhetnek, még ott sem engedik szabadjára az építkezést. A váró-* sok ott is vigyáznak önnön arcukra. Mi miért nem vigyázunk jobban? Annál is inkább, mert nem egyéni érdekekről, hanem * egyéni szeszélyekről és a társadalom, a közösség érdékeiről van szó. Hiszen csak annyit kellene tennünk, hogy az építési engedély kiadásánál szabjuk meg az épület helyét a telken belül; a típustervekből pedig jelöljük kl azokat, melyek közül választhat a telektulajdonos! Az egyéni tervek kivitelezését pedig csak esztétikai elbírálásunk után engedélyezzük ! Így megszüntethetnénk az erőszakolt és értelmetlen utcafrontos építkezést. Hiszen egy korszerű családi ház a térben mutat jóL Bent a telken. Körülötte gyeppel, rendszerben ültetett szép fákkaL Miért ragaszkodnak emberek a rosszhoz? Ez az, aipit nem lehet megérteni. Amikor van jobb, szebb, korszerűbb és kényelmesebb ls. Sőt, olcsóbban is lehet hozzájutni. A jelenség annyira érthetetlen és irracionális, hogy adminisztratív úton is fel lehet lépni ellene. A közösség jogos önvédelmével, hiszen a város területe valamennyiünké. És a közösségnek joga van dönteni környezetének szépségéről. Lehet, hogy az adminisztratív közbelépés sokaknak nem tetszene. Tudom, őket nem győzik meg Leonardo da Vinci szavai: ez a gép szép, tehát jó is. És ez különösen illik a korszerű. modern építkezésre, melynek lényege a célszerű széoség. i