Délmagyarország, 1970. július (60. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-19 / 168. szám

I VASÁRNAP, 1970. JÚLIUS 19. Széli Timea KÖLTÖZÉS MAGAZIN ' * y • • ' I M

indenkit elfelejtenek, van akit később, van akit előbb, de mindenkit. Azt is szokták mondani, hogy akit még életében elfelejtenek, olyan, mintha meghalna azok számára. Bár én azt hittem, Ilyen velem nem történhet, egyszer kénytelen voltam megérteni: én sem vagyok kivétel... Apám és anyám beszélgettek. Szokatlan izgatottság vibrált a hangjukban, kénytelen voltam odafigyelni. Valami költözésről beszéltek, meg lakásról. meg Kecskemétről. Apám fehér kezével rátámaszkodott a vállamra, úgy magyarázott: — Higgyétek el, jobban jövünk ki majd anyagilag ls! Vajda már régóta ajánlgatja ezt az állást!... Nem vitás, hogy jó a körzet! Puszta kényelemből tiltakozol ellene... Kibírjuk a költözködést valahogy. A gyereknek is jobb lesz, jól fog leérettségizni, Péter az igazgató, és a kecskeméti gimnázium jónevű iskola!... De hát ami legfontosabb. kedvesem, a pénz!... Mit kezdek én tovább ls ezzel a nyomorult fix fizetéssel?... Vajda már öreg, csak azért nem megy! Megmondta nyíltan! Meg aztán Kecskemét nem is a világ vége!... Város... Jó, kis város, de hát mégse falu!... S ne feledd el, az sem utolsó szempont. ott van az összes rokonunk... Értsd meg, ném a cím számít... Jó, elismerem, itt főorvos úr vagyok ..de az állam klshíján felkopik, kedvest Ezt a nyomorult Skodát is alig tudtuk összehozni!... Nem SZTK kell nekünk, nyíljon ki már a szemed!... Körzet!... Az igen! Már én se vagyok hozzá elég fiatal ..., de negyvenöt évesen rpég kezdhetek valami okosabbhoz! Halálosan meguntam ezt a perspektíva nélküli gürcölést, értsd meg drágám...! — Fülemben egymásra halmozódtak szavai, nem bírtam tovább hallgatni. Némán és tapintatosan kicsúsztam támasztó keze alól. Észre sem vette, hogy elmentem. VÍZIÓK Korunk képzőművésze, a társadalom tudatában botladozásoknak tűnő. de a művészetek fejlődéstörténetében rendkívül fontos útkeresés közben egyre határozottabban ráeszmél, hogv kifejezési eszközeivel minél közelebb kell férkőznie a ma emberéhez, a száguldó kor feszítő problémáinak megfogalmazásához. Az alkotóműhelyek és tárlatok új témákkal. úi formákkal telítődnek, az alkotók képzeletét eívre dinamikusabban foglalkoztatták a kor sorsdöntőén fontos problémái, az idillikus képleteket a technika, a tudomány, a modern élet llvenolyan eszközökkel való ábrázolása váltja fel. vagy legalábbis egészíti ki. Természetes, hogv ebben a pezsgésben fontos mozgató erő a háború és béke gondolatcsoportja A rombolás szörnyűségei ellen alkotta meg víztós kúszáltsápában is robbnnóan eszméttető graftkájt FRWrSIfs. JÓZSEF, a dunántúli Sárbogárdon élő festőművész Nem ártana ezeket a kéneket minden háborúra soekulálé politikus íróasztalán elhe1 veznt. Bizonyára annak sem volt tudatában, hogy rám támaszkodott, hiszen az utóbbi időben mintha észbekapott Volna, hogy nem vagyok már máslis, babázó kislány, s ettől a felfedezéstől '.cicáit megijedve kezdett úgy bánni velem, mint egy vendég hölggyel. Apám távolkerült tőlem, ezért nem akartam tiltakozni sem. Kifordultam a szobából. Lehajtott fejjel botorkáltam- ki a konyhába. Nem nekidőltem, hanem szinte estem a konyhaszekrénynek, s hűvös festék- és rég megevett ebéd szagú fájához hajtottam az arcom. Hát elmegyünk. Tulajdonképpen rég vártam ezt a döntést apámtól, most mégis váratlan ijedtséggel töltött el. Eszembe jutott Kecskemét, a hosszú, poros utcák, véget nem érő, unalmas rokonlátogatások, és Bözsi néni zsíros díszebédei. (Nálunk csak körmyű ételek kerülnek asztalra, mert apám a gyomrával bajlódik, anyám pedig szeretné megőrizni sovány, fiús alakját.) Elborzasztott a gondolat, hogy nap mint nap, látnom kell esetleg Bözsi nénit, apám sógornőjét, aki azt hiszem, mikor engem meglát, hirtelenében minden más köszönést elfelejt a: „De sovány vagy te lány"-on kívül ... Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy különbözhet két testvér ennyire, mint anyám és Bözsi néni. Péter bácsi is eszembe jutott, aki a helybeli gimnázium igazgatója, nehéz lélegzetű, korán elöregedett, komor ember. Kicsi koromban úgy képzettem, azért Ilyen morcos, mert a sok rossz gyerek ellopta a jókedvét. Kis lelki ismereti urdalást is éreztem, mert én is rossz gyerek voltam. De még mind a kettővel kijönnék valahogy. csak Zsiga ne lenne) Zsiga, a fiuk legkibírhatatlanabb. Undok, sznob, beképzelt alak. Itt jelentkezett az orvosegyetemre. de — protekció ide. protekció oda — nem vették feL Egyszerű buta a szerencsétlen, de ezt sem 6. sem a szülei nem hajlandók tudomásul venni. „Zstguci orvosnak született.. — szokta mondogatni mély meggyőződéssel Bözsi néni. És Zsiguct aztán valóban úgy viselkedik. mint aki tényleg annak született... Ha meglátom, ' állandóan röhöghetnékem támad, mert úgy néz ki „elegáns" keret nélküli szemüvegével, mint a suli biológia szertárában a tarajos gőte. Azért arra jó volt gondolni, hogv naevmama is ott van. Vele jó találkozni. Sokszor úgy éreztem, ő szeret legjobban engem, talán még anyánál is igazabbul. Nagymama olyan kevés szóból mindjárt megérti a lényeget, s mindig segít nekem. Szóval Itthagyjuk a várost! A fa meglangyosodott arcom melegétől leültem az egyik székre. A hűtőszekrény halkan zúgott, erről eszembe jutott, hogy éhes vagyok, de nem mozdultam. Szinte kényszeritettem magam, hogy végiggondoljam a helyzetet Nem akartam otthagyni Szegedet! Itt születtem, szeretem ezt a várost úgy. ahogy van. és sokkal jobban ismerem, mint akár önmagamat Nemcsak a nevezetességeit a forgalmas városközpontot, de szeretem Alsóváros girbe-gurba utcácskáit földszintes házait is. A lakásunkért, ezért a nagy. csúnya KIK-lakásért is fájt a szívem. Hogy nem értik apáék. hogy én ide tartozom? Nem azért, mert szép város, nagv város — hanem mert őrült régen járom az utcáit, lökdösődök a villamoson minden reggel. s mert itt van mindenki, akit szeretek. Hirtelen eszembe jutott a suli, a kedves öreg falak, a hatalmas kapu ... Kedves falak? Eddig egy csöppet sem találtam annak, de most. hogy el kell menni, minden más színben tűnt fel. Szorongó ijedelmet éreztem, hogy az iskolát, mely még egy fél órája mint kellemetlen. de biztos pontja volt az életemnek, itt kell hagynom. — Minél hamarabb egy héten belül költöznünk kéne ... Azt hiszed, másnak nem kell az az állás? — hallottam apám hangját közeledni. Gyorsan felálltam. s az ajtó mellé helyezkedtem, hogv ha bejönnek, azonnal megléphessek. De elhalt a hangja, úgy látszik, viszszamentek. Anyám biztosan ki akart menekülni a konyhába a témától, s apám érvelésétől, de aztán meggondolta magát, mert oda ls követték volna. Különben is az ügy eldőlt, most már nincs mese — megyünk. Ha apa egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja lebeszélni róla. Szinte láttam magam előtt sűrű szemöldökét, ahogy összeszalad homlokán, s gesztikuláló, hosszú ujjú kezeit Homályosan dobottak fejeinben a gondolatok. És az osztály? Mi lesz velük? Ki lesz az új kultúrfelelős? Mi negyvennégyen. akárhogy is — már összetartozunk! Nem lehet, csak úgy egyszerűen elmennem! Persze, tudom, a pénz számit! Apának, de nekem nem. Hirtelen tehetetlen Ijedtség fogott el. Ügy éreztem magam, mint tavaly, mikor meghalt Sárosi Jóska édesapja. Jóska nagyon szeret engem, azt hiszem, talán szerelmes is volt belém, de sose mondta. Tavaly, azt hiszem tavasz elején. becsöngetett. anyám nvitott ajtót, és rémülten jött be értem. hogy azonnal menjek ki. a Józsi nagyon furcsán viselkedik. Ölmos lassúsággal bódorogtam ki. Az apja már rég beteg volt. a gerince sérült meg az építkezésnél. kőműves volt. s leesett az állványról s szinte minden percben várták a halálát. Jóska megragadta a karomat, mindkét kezével, vékony nylon blúzom meggyűrődött, s szeméből valami állatias. vad fájdalom, s eszelősen értelmetlen segélykérés ömlött rám. Akkor éreztem ugyanazt a tanácstalan ijedtséget. mint most... Hiszen szeretem mind a negyvenhármat! Van akit jobban. van akit kevésbé. de mindegyikük arca megnyugtatóan és kitörölhetetlenül lényem egy-egy porcikája lett. Akármelyikre gondolok; mind egyegy emlék — (kellemes vagy nem, ez teljesen mindegy). Nekem nincs testvérem, s ha mindig a szüleimmel kellett volna lennem, biztos őrültül unatkoztam volna. S milyen klasszul elszórakoztunk a többlekkel! Milyen sokat hülyéskedtünk, mászkáltunk együtt! De hál Kecskeméten ls lesznek „többiek"! Velük is mászkálhatok. Ó, hiába, nem megy. Elhagytak a biztató gondolatok. Mi. negyvennégyen egyek vagyunk! S pont én hagyjam itt őket? Torkomban a jólismert kaparás, a bőgés biztos előjele. Szinte önkéntelenül a számba tettem mutatóujjamat. — mint egész kicsi koromban — s lassan rágcsáltam Apám jött be a konyhába. Zavartan kaptam ki kezemet a számból. Ügy tettem, mintha érdekelne, amit csinál, pedig csak szódát fröccsentett magának. » — Nos, Zlzi.ii hogy vagy öreglány? Utálom, ha Zizinek szólítanak, mindig az a borzalmas cukorka jut róla eszembe, a Zitát sokkal jobban szeretem. Ez volt az első gondolatom. A második pedig, hogy milyen sután hangzik apa szájából a moderneskedő „öreglány" kifejezés. Aztán mégiscsak válaszoltam, azaz megvontam a vállam. Láttam, hogy borotvált, sovány arca megrándul, nagyon utálja és a legnagyobb modortalanságnak tartja, ha a vállamat vonogatom. De most nem szólt, nem akart maga ellen ingerelni. Anyám nagyon ellenezte a költözést, és nem szerette volna, ha én is a pártjára állok. Reménykedő, zavart mosollyal kérdezte: — Klassz lesz ügye, hogy utazunk? Első tétül t a szemem. — Klassz... — a szám széle belefájdult, ahogy nagy erőfeszítéssel kipréseltem magamból a választ. Másnap kicsit mártírnak éreztem magam, ahogy drámaian bejelentettem: elköltözünk. Mindjárt körém sereglett a fél osztály, sajnálkoztak, csodálkoztak, kérdezgettek. De senkinél sem keltett olyan nagy hatást az ügy, mint vártam. A barátnőim vigasztalgattak, s már előre lelkesen ígérték, hogy írni fognak. Az osztályfőnök már tudott a dologról, idős nő, pár évvel nyugdíj előtt, nem jelentett túl izgalmas kérdést számára a távozásom. Mindenki mondott azért egy-két banális szöveget: „Ö, de kár, hogy elmész...", „Rossz lesz nélküled..„Szegény, milyen szokatlan lesz Kecskeméten .. de egyre erősödött bennem a szorongó érzés, hogy ők hírül sem veszik olyan tragikusan kényszerű távozásomat, mint én. Hát persze, nekik csak egy-negyvennegyed részük megy el, míg belőlem negyvenhárom élő arc fog kiszakadni, ök ittmaradnak negyvenhármán egymásnak, míg én egyedül megyek egy idegen, szokatlan közösségbe. Egy hét tett el a költözésig. Ügy járkáltam köztük, mint egy megbélyegzett. Már nem feleltettek, megkaptam a dolgozatfüzeteimet, s a naplóba a nevem mellé beírták: „Költözés miatt más iskolába ment." Mindenki tapintatos és kedves volt hozzám. Ó, hogy gyűlöltem ezt a kíméletességet! Majd megszakadtam, úgy kívántam, hogy csak egy napig, egy óráig ismét beleveszhessek az osztály zsongó tömegébe. Hiszen ott lelkiismeretfurdalás nélkül oda lehet kiáltani, hogy: „Te hülye ló, meglökted a könyököm!", vagy akire a tanárok ls ráförmednek, ha suttog a magyarázat alatt, s akit odahívnak a barátnők, ha az osztálykirándulást beszélik meg. Nekem Ilyenkor már nem szóltak, úgy vélték, csak a szívem fájna. Nem is bántam már, hogy eltelt ez a rettenetes egy hét. A csomagolás és a költözés lezajlott, s az utolsó nap kis ünnepséget tartottak a tiszteletemre. Ügy éreztem, nevetségesnek hatnék, ha elmondanám nekik, milyen nehéz a búcsú, és hogy szeretem őket, ezért csak azt mondtam — nagyon vigyázva, nehogy el bőgjem magam: — Ugye, ml negyvennégyen azért összetartozunk? — A zajos helyeslés után már egészen idegenül karcolt a hangom: — Köszönök nektek mindent ... — Tapsvihar közben ültem le. összeszorítottam kezem, hogy körmeim a tenyerembe mélyedtek. Gyűlöltem magam. Olyan volt az egész, mint egy ponyvaregény utolsó, szentimentális mpndata, pedig én nagyon komolyan gondoltam. Egy hónap múlva jöttünk csak vissza Szegedre, két-három napra, és én lelkes izgalommal mentem be az iskolába. Zajos ün-. nepléssel fogadtak, kérdezgettek, de mintha valami furcsa, kölcsönös elfogódottság bénított volna meg mindkettőnket — engem és az osztályt Nem mert már senki barátságosan .hátbavógni, mint régen, hogy: „Szia' csacsifülű Zita!" Nem kerülték el figyelmemet — bármennyire is szerettem volna — a vizslató pillantások, melyekkel a lányok felmérték ruhámat. Borzasztóan zavart, hogy nem volt.rajtam köpeny. A többiek addig csábítgattak, míg ottmaradtam történelem órán. Dc tőlem már senki sem kérdezte meg, hogy tudom-e a leckét, vagy hány jegyem van, és súgásra se kértek. A régi helyemet Réz Agi foglalta el, beültem hát az utolsó padba. Kíváncsian forogtak hátra a fejek. Bejött a tanár. Mindenki vigyázzba merevedett. A hetes rákezdte a jelentést: — Tanár úrnak tisztelettel Jelentem, az osztály létszáma negyvenhárom, hiányzó nincs...