Délmagyarország, 1970. június (60. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-07 / 132. szám

Hic-vad az a &M>- r t r i r =eéi hi- nek. tö- «e nin- cen r* ^n * Hir- vad az a ru- za j^r; P u ki- nek io- ve nin- cen. Ien lsz hirvadozok had szeretem nincen Mit nem celekedném régi szereteméit Dunából e vizet kannávol kimerném Duna fenekiréi gyfingy szemeket szednék Mégesz a ruzámnak gyiingy koszarut ketnék Nagy Magyarországon veresz torony teccik Sz ott esz az ien ruzám mász ölibe jádzik Jádzál ruzám jádszál cak meg ne bánkoggyál Szerelem szerelem átkozott szerelem Miett nem termettél vót minden falevelen Minden fatetejin s gyivónak levelin Hadd szakaszhasszan le minden Uján sz legein Met ien szakaszttattam sz elesz szalasztottam De rniegy szakasztanék ha jöra találnék E JJóra sze szlepre régi szeretémre. Ez a dal ls. akárcsak az eddig kozolt népdalok, a moldvai csángó-magyar zenei nyelvjárás területéről való és szintén szerepelt Faragó Laura tévés műsorában. Annyi különbség azonban mégis van e dal és a már közöltek között, hogy ennek variációit, szövegének és zenéjének változatait országszerte jól ismerik és éneklik. EGY FELTÉTELLEL Egy önmagával Igen elégedett fiatal Író egy sajtókonferencia alkalmával felolvassa ,.számos csodálói" egyikének levelét, amely dicshimnuszt zeng páratlan tehetségéről, stílusának tisztaságáról, gondolatainak mélységéről, és a megérdemelt dicsőségről. A hallgatóság teljesen átszellemülten hallgatja. Csupán egy indiszkrét újságíró teszi fel a kérdést: — Aláírás van? — Igen. Szerető anyád. Melyik a legszebb francia szó, kérdezték egy ízben Tristan Bernard-tól. — Sömör. — Hogyhogy? — Mert egy napon, amikor azt hittem, hogy valami nagyon súlyos betegségben szenvedek, az orvosom így kiáltott fel: sömör! No, érti most már? Léon Bloynak az volt a szokása, hogy sűrűn kért előleget kiadójától. Egy napon éppen lépéseket tett ez irányban, amikor a kiadó tréfásan így szólt: — Rendben van, megkapja az előleget, de egy feltétellel: találja ki melyik szemem van üvegből. — A bal, válaszol gondolkodás nélkül Léon Bloy. — Pontosan. De hogy találta el? — Á szánalomnak egy szikráját láttam benne felgyúlni. B

ejártam a tundrát, megfordultam Közép-Ázsiában, átkeltem a Bajkálom, megtekintettem Ulan Bátort, Varsót, Prágát, Párizst, Berlint és Karlovy-Varyt. Visszatértemkor közeli barátom — s egyben szomszédom — tárt karokkal üdvözölt a lépcsőházban. — Na végre! — rikkantott örömében, és erősen átölelt. — No6, mi újság? Hogy utaztál? Mit láttál? Mit hallottál?... Mesélj! Mesélj! Most, azonnal! Alig várom !... Kinyitottam a számat, hogy elkezdjem élménybeszámolómat, de a barátom közbevágott: — De könyörgöm, mindent sorjában! Ki ne hagyjál semmit! Hogyan, mint, hol, mikor? De elsősorban a te dolgaid érdekelnek. Ezt magad is jól tudod. Egy pillanat! Gratulálhatsz nekem: holnap befejezem a tatarozást. Bizony be! Az egész plafont befehérítettem és új tapétát ragasztottam! Nyomban gratuláltam neki és a mondókámba kezdtem. — Amikor leszállt a gépünk az orlyi repülőtéren ... — Egy pillanat — szakított félbe a barátom — az ajtókat is befestettem mindet, a zárakat kicseréltem, az üvegeket megtisztítottam. Minden úgy ragyog, mintha vadonatúj lenne!., j No, de most már mondjad, kérlek, csak ki ne hagyj semmit! — Igyekszem — szóltam. — Mindenekelőtt a Notre Dameban tett látogatásról szeretnék ... — Ó, a látogatásból nekem is elegem van — szúrta közbe a barátom, — Tegnap lejöttek hozzám a negyedik emelet lakói, s megnézték, hogyan tömöm be a hasadékokat. — Aztán voltam a Varsói Képtárban — folytattam bátortalanul. — Hát én vajon mit be nem jártam! — szólt a barátom. — Voltam a Danilovszki-áruházban, minden vasboltban, de olajos hígítót sehol nem találtam! Hanem én nem hagytam ám magamat. Elmentem a négyes számú gépkocsitelepre, tudod, ott raktáros a sógorom, és hát képzelheted, egy tele hordóval adott. De várj csak, te hol is fordultál még meg? — Egész Európát beutaztam — kezdtem újra a beszámolót —, vagy tízezer kilométert tettem meg. — Ó, én csak mindössze nyolc négyzetmétert. Rendbe tettem a fürdőkádat, a vécét, csupán a konyhában maradt még nyolc csempe, de holnap az is meglesz... De hát miért hallgatsz? — Talán... talán majd máskor — ajánlottam elővigyázatosan. — Isten ments! Később nem lesz oldószer! Most kell bemázolni. És milyen príma oldószer ám az! A tíz ujjadat megnyalnád utána. Rá sem ismernél a konyhánkra. Ügy ragyog ott minden, mint a patikában ... Hát ez az Mihail Zaharov űjabb cigarettára gyújtott. Megsértett, mert nem volt hajlandó 6em csodálkozni, sem megijedni. — Azért megyek Szegedre, a bíróságra, mert egy taxisofőrt le akartam szúrni. — Igen? — enyhe érdeklődéssel pillantott rám. — És valóban le akarta szűrni? — Most is a zsebemben van egy bicska. — Az jó. — Ezután hátrahajtotta a fejét, álmatagon nézegette a mennvezetet és cigarettázott. — Szóval maga tényleg tárgyalásra megy? Nem szeretek hazudni, mivel azonban fölöslegesen dicsekedni sem, azt hiszem, ez elsősorban nem jellemkérdés, a hazudozást kényelmetlennek, ízléstelennek és nívótlannak találom. Ezért méregbe gurulva és állampolgári jogom teljes tudatában, előrántottam a személyi igazolványomat és benne az idézést. — Tessék! Hosszan és alaposan megvizsgálta mindkét okmányt, majd rámpillantott és becsületszavamra úgy éreztem, hogy szeméből derű és elismerés sugárzik. — Hiszen maga tényleg vádlott! — Nahát akkor!... — ordítottam rá mérgesen, mert harminchat órája nem aludtam, és feszültséggel töltöttek el a rúmváró, legközelebbi órák. — Legyen szíves, tiszteljen. Egész pontosan szeretném elemezni — ez afféle írói erőpróba is —, bogy miért éreztem hiú-: Ságomban sértve magam. Nézze meg az ember! Itt ül ez a kis, keskenyvállú ürge, és nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy kimerült vagyok, hogy a rámváró furcsa, szokatlan és riasztó tényektől feldúlva talán akkor sem tudnék mosolyogni, hogyha minden erőmet megfeszíteném is. O pedig itt ül velem szemben, cigarettázik, és nyugodtan néz. Egyszercsak megszólalt. — Magának iszonyú bűnei lehetnek. Szegeden, az Alsóvárosban ellopott két tyúkot, ezeket természetesen feketepiaci áron értékesítette, szülei emiatt kitagadták, és most nincs hová mennie, csakis a bíróságra. Ekkor kezdtem tisztelni. — Egy dologban — emeltem fel az ujjamat — tévedett. Három tyúkot és egy Orpingtonkakast loptam el. Most azonban majd én folytatom, és megmondom, hogy miért ilyen lekicsinylően szemtelen és miért hallgat. Családjában természetesen vallásos nevelést kapott, gyermekkora azonban igen nehéz volt, mivel a nagymamája hithű katolikus volt, és édesatyja pedig református presbiter. Igaz? — Igaz. — Most mosolyodott el először. — Maga óriási lélekbúvár. — Azonkívül — folytattam könyörtelenül —, csaknem bizonyos vagyok abban, hogy vagy egy öregasszonynak vagy nyűgösködő szerelmesnek, vagy egy vetélytársának a fejét baltával A NAGY ÚJSÁG újság idehaza. És nálad? No, mesélj, már! — De hát... tulajdonképpen ... egészen rövidre fogom ... lekerekítem... — kezdtem bele újra a mondókámba. — Jaj, hát én már jó ideje,hogy megkezdtem a lekerekítést, — vágott újfent közbe a szomszédom. — Ez most különben is roppant divatos. Először az asztalt gömbölyítettem le — eredetileg négyszögletes volt — aztán a gyúrótáblát fabrikáltam ellipszis alakúra... De te miért nem beszélsz? Szólalj már meg! — Én már mindent elmondtam — jegyeztem meg félénken. — Ugyan már! Részletesen mesélj mindenről, engem nagyon érdekel minden, s különben is megígérted, hogv mesélni fogsz! — Ezt te csak úgy képzeled — válaszoltam hirtelen, — Sajnos, nem szolgálhatok semmi újsággal. — De hát valahol csak megfordultál! — Hogyne, a GUM-ban, ajtókilincsért — sziszegtem mérgesen. — Ne mondd! — villanyozódott fel ebben a pillanatban a szomszéd.— Sorold csak, miket lehet még ott kapni ?... No, beszélj hát, beszélj hát, van valami újdonság? — Dehogy van. Minden a régi. — Én is így gondolom... De most hallgass meg engem!.., — És az elkövetkező három és fél óra alatt hallgattam, hallgattam őt, s még csak félbe se szakítottam. Fordította Baratr Rozália szétverte. Nem kell válaszolni — valami különös vidámság öntötte el, és ezért komoran összevontam a szemöldökömet —, maga nyitott könyvként áll előttem. — Bizony Ekkor öblögetni kezdett a hangszóró, és befutott a Szegedre menő vonat, amely a bíróságra visz. Szomorú voltam, és majdnem félszegen nézegettem ezt a furcsa kisfiút. — Jól van — mondta és cigarettázott —, menjen csak, itt van a vonata. Ekkorra már megtorpant a mozdony, vastestéből vizet és olajat csöpögtetett, és szerteszét küldte a gőzt. Mögötte rosszul világított személykocsik sorakoztak. Felkaptam a kabátomat, és mégegyszer visszafordultam. Ebben a pillanatban mindazoktól, akik szeretnek engem és bíznak bennem, távol, és nagyon egyedül voltam, ezért egyszerűen szükségem voU egy utolsó pillantásra. — Milyen előnye van! — mondta és megcsóválta a fejét. — Hiszen már a bíróságra megy. Én meg még... A vonat elindult, és ezzel a fiúval nem találkoztam többé. Amikor a tárgyalás lezajlott, és megszabadultam ettől a normális állampolgárnak iszonyú súlytól, amikor már kint ültem a szegedi váróteremben és a pesti gyorsot vártam, csak akkor gondoltam arra, hogy ettől a fiútól én nem kérdeztem semmit. És azóta többek között ezért is szégyenkezem. Liebmann Béla SZEGEDI HANGULATOK Az árkádok alatt A Dóm téri csillagda este