Délmagyarország, 1970. május (60. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

Galambos Szilveszter BŰNHŐDÉS Lőtii Ferenc TESTVÉREK Ügy kezdődött, hogy erős ke­zek nagyot lódítottak rajtam, s én hemperegve kötöttem ki a sarokban. Ijesztő lánccsörgés za­ja keveredett a lebbencsleves il­latával. Rémülten fordultam a szomszédomhoz, aki modern, ke­resztcsíkos ruhát viselt. — Bocsánat a zavarásért. Hol vagyok? — Szeretettel üdvözlöm körünk­ben. ön az Adósok Börtönébe került. — Nincs valami tévedés a do­logban? Hisz nem egy Dikens­regényben vagyunk a múlt Ang­liájában, hanem 1970-ben, Buda­pesten. Hogy kerül ide az Adó­sok Börtöne? — ön talpai senkinek se adó­sa? — kérdezte válasz helyett. — Dehogynem. Gondáéknak, a szomszédoméktól kértem kölcsön nyolcszáz forintot. A menyasszo­nyomnak vettem belőle egy püs­pöklila olaszkát — Azzal, hogy a legközelebbi fizetésnapon a pénzt becsszóra visszaadja, ugyebár? Mióta tar­tozik a nyolcszázzal ? — Pünkösdkor lesz három éve — húztam ki magam. — No látja! A notórius tarto­zók, a kölcsönt vissza nem fize­tők ellen radikális intézkedésre volt szükség. E célból épült köz­adakozásból az Adósok Börtöne. — És hogy lehet Innen kisza­badulni? — érdeklődtem kétség­beesetten. — Angol minta szerint Ha megfizeti az adósságát, vagy va­laki kiváltja. — Elvesztem — villant át raj­tam a szörnyű gondolat — A — Ilyen gyorsan? — Ilyen gyorsan. — A mi jó elvtársaink nem változtatják állandóan az úgy­nevezett véleményüket. Te egy­szerűen beugrottéi a közhangu­latnak. Mi ezt úgy nevezzük, hogy a tömegek uszályába kerül­tél. Pedig neked élen kellene jár­nod, vezetni a tömegeket. Leg­alább most megmutattad, hogy alkalmatlan vagy a vezető funk­cióra. Segélyt kéröen néztem Vilire, de ő nem fordult felém, bámult ki az ablakon. Meg kellett pró­bálnom kimagyarázni magam. Pedig Marika mellett nehéz szó­hoz jutni. — Nézd ez nem olyan egysze­rű. Két hete titeket hallgattalak meg, úgy éreztem igazatok van, megszerveztük a tanulópárokat, meg mindent, ahogy ti kívántá­tok. Most az igazgató beszélt velem, ö más szempontból né­zi a dolgot. — Szóval te az igazgatóval ta­karódzol. Köteles a DISZ-titkár az igazgató szavait szajkózni? Beszéltél például a párttitkárral? — Nem beszéltem. — No látod, jellemző. Szép fogalmaid lehetnék a párt irá­nyító szerepéről. — Nem mondhatok mást. mint­hogy ez az egész nem ilyen egy­szerű. Lehet, hogy valami hiba van a tananyagban, az egész ta­nításban. Én nem tudom té­vedhetetlenül megítélni. vállalatnál, ahol dolgozom, sen­ki sem fog fizetni értem, hiszen tartozom Fűnek is, Fának is. — Most megmutatom magának társainkat. Elindultunk az óriási terem­ben. A falak mentén nagyobb csoportok ácsorogtak. — Ezek itt Győr-Sopron megye notórius adósai. Azok ott Csong­rád megyeiek — majd így foly­tatta: — Lassan kevés lesz a férőhelyünk. A zsúfoltságon eme­letráépítéssel próbálunk javítani. Érezze magát otthon nálunk — szólt, és magamra hagyott. Keserű gondolatok sűrűsödtek bennem. Miért is nem adtam meg Gondáéknak azt a vacak nyolc­száz forintot? Hiszen már rég ki­fizethettem volna. Különben is az ember addig takarózzék, amíg a takarója ér. Felugrottam, és dühösen rá;'ni kezdtem a rácsot. Nem engedett. Elfúló lélegzettel futottam a te­rem kijárata felé. Hatalmas vas­ajtóba ütköztem. Már teljesen hatalmába kerített a kétségbe­esés, mikor agyamba villant a menekülés egyetlen útja: feléb­redtem. Leszálltam az ágyról, és amúgy pizsamában betámolyogtam a szomszédba, Gondáékhoz: — Kedves szomszéd, én három évvel ezelőtt nyolcszáz forintot kértem maguktól kölcsön — li­hegtem kfnzó önváddal. — Igen — nézett rám remény­kedve Gonda. Elszorult a torkom, úgy bukott ki belőlem a szó: — Adjon még kétszázat, elsején kap kereken ezret. — Szóval mindenben hiba van? Szerinted mindenben hiba van. A tananyagban, az iskolában, a tankönyvben, az oktatásban, ta­lán még pártunk politikájában is hiba van. Csak benned nincs hiba. Te vagy a tökéletes. Las­san megismex-ünk téged. Jól lát­tam én, nem vagy te titkárnak való. Tudtam, hogy eldőlt a sorsom, mielőtt megkérdeztek volna. Nem az első eset. Felvillant ben­nem, hogy otthagyom őket és ki­megyek a strandra. Láttam ma­gam előtt a prüszkölő tusokat, a víz szivárványos sugarát, pedig csak a nap vert a szemembe. Éreztem, izzad a fenekem a nad­rágban, fészkelődtem a széken. A fegyelem mégis ülve tartott. És valami remény, hogy ez még­se lehet igaz. Ha mással ezt csi­nálják is, velem mégse tehetnék ilyet. Van remény ki magyaráz­kodnom, csak érvelnem kell. és meggyózni őket, és lehetetlen, hogy ne tudnák, én csak jót aka­rok. — Marika! Arra gondolj, ko­rábban is sok volt a hiba. A tankönyveket is állandóan cseré­lik. Miért éppen a mostani álla­pot lenne a tökéletes? — Te döntötted el korábban, hogy mi hiba és mi nem? — Dehogy is én. — Akkor most miért csinálsz a korábbi véletlen esetekből ideológiát? És miért te akarsz A tűz izzó fehérsége vakít. A fehér szín az ártatlansá­gé. A virágba borult fá­kon a milliárdnyi sziromlevél színe a tavaszé. Az utakon az embert védő jelzőtáblák alapszí­ne is fehér. A vak ember is ilyen színű bottal tapogat a vi­lágban. Fehér a tej és az abból készülő minden más termék. A boltosok is fehér köpenyben for­golódnak. Fehérségében terpesz­kedik szét a köd meg a hó. A le­pedő, a párna és a paplanhuzat is fehér, meg a vaságy, a kórházi szobák fala, az ajtó, a folyosó, a szék és az asztal. Fehér a test színe is, amíg az ember egész­séges. — Meg a csattogó fogak is fe­hérek! — kiáltott fel délutáni ál­mából a szomszédos ágyon Laci, és forgolódott, nyöszörgött. — Át­kozott fehérség! Mindenütt ez van. Már hányinger gyötör tőle. Nem baj, végül majd ráköpöm ezt az ócska tüdőm. Végül... — morzsolgatta a foga közt az utol­só szót kesernyésen. — Befogod a szád, vagy befog­jam én? Te hülye, gyerek! — szólt át a másik ágyról Rezső. — Rögtön leugrok, és megtaposlak. — Maga csak ne ugráljon, apó­kám, mert eltöri a lábát, azt a két pipaszárat. — Majd én megmutatom neked, hogy ki vagyok. — Tudom én, ha nem is mond­ja, hogy ki van, ki bizony. — Cipóra verem a szád, aztán kibelezlek, ha én egyszer meg­mozdulok. — Ha ... ha ... hahahaha, he­hehehe, vén majom. Majd én ve­rek oda magának. Látja ezt a bányászöklöt? — emelte fel Laci vézna karját, amelynek végződé­sében keszeg, bágyadt ujjak kun­korodtak befelé a tenyérbe. — Az csak volt ököl, kisapám. Arra még jó, hogy kiverd vele a kávélőző szűrőjéből a zaccot. Ap­ropó, erről jut eszembe: főzzél csak két kávét gyorsan, még ki­csöpög a vizitig. — Kér a belébe ez a drága ital — nyúlt az Omniás csomag után Laci, hogy megkezdje a szokásos szertartást, míg a fekete lé illa­ta meg nem csapja az orrukat. Mindig így évődtek egymással, ha valamelyikük nagyon beleér­zett a sorsába. A szoba másik két betegével nem sokat törődtek. Azok alatt csak az ágy volt ál­landóan jelenlevő. A rajtuk fek­okos lenni? Ha majd kiderül, hogy a tankönyv vagy az ok­tatás vagy mit tudom én mi hi­bás, akkor elvárjuk tőled, hogy bíráld és az újat támogasd. Ad­dig azonban ne bírálj örökké, mert ez destruktív magatartás. Nem szeretjük mi az ilyen dest­rukciót. Nyilván súg neked vala­ki. Majd kiderítjük, ne félj. Elvesztettem a fejem. Felug­rottam és az asztalra vágtam. — Ne játssz itt nekem rend­őrséget. Lemondok a titkári funkciómról, keressetek magatok­nak más bolondot. Eleget törtem magam, eleget dolgoztam hiába­való feladatokon, torkig vagyok a kioktatással, tudd meg. Ez nem elbeszélgetés, hanem vallatás. Ha nem értetek egyet velem, vagy bírálni akarjátok a munkámat, az rendben van. De miért sérti­tek vérig az embert? Marika elvörösödött, sokat ki­abált másokkal, de nem szerette, ha vele kiabálnak. — Te nem mondhatsz le. Té­ged leváltunk. Sarkon fordultam, de Vili elém lépett. Közelről mosolygott az ar­comba, visszaerőszakolt a szék­be, s ő is felült mellém az asz­tal sarkára. — Ne heveskedj, fiú. Nem bí­zol bennünk? — Ti nem bíztok bennem. — Az csak a látszat, pajtás. Te a mi emberünk vagy, ez nem vitás. Kicsit nehezen vise­led el a kritikát, meg nagyképű vöket afféle „repülősök"-nek is tekintette Laci és Rezső, mert rendszerint náluk könnyebb, ele­ve lábadozó betegek voltak, akik egymás után csukták be maguk mögött a kórház kapuját. Laci és Rezső viszont mindig maradtak. Éppen ezért az új pácienseket csak befogadták maguk közé. Ha akartak, osztottak nekik, ha nem, akkor átnéztek rajtuk, mint az üvegen. Az újaktól elvárták, hogy mindenben alkalmazkodja­nak hozzá iuk. — Kölyköcském, addig elvág­hatnánk egy cigarettát, amíg be­leszürcsölhetünk a kávéba — ci­rógatott a hangjával Rezső. — El hát. A doktornő úgysem érzi meg a füstöt, mert náthás. Éppen ezért, akár be se jöjjön. A főorvos meg elhajtott már ha­za — simogatott vissza Laci. majd hozzátette: — Hanem jövő ilyenkor nem leszek ám a cse­lédje, apókám. Én ugyan nem fő­zőcskézek magának. Majd otthon pöffeszkedelc a napsütésben, a ház előtt, maga meg itt kuksol­hat az árnyékban. — Tavaly is ezt mondtad, te csibész, meg tavalyelőtt. Négy éve bolondítasz ezzel a mesével. Vedd tudomásul, hogy én me­gyek haza előbb, és vissza se né­zek rád. Csak még bekapkodom ezt a kevés micsodát az üvegből. — Hahahaha. Azt se tudja, apó­kám, hogy milyen gyógyszert szed. Majd én megmondom. Ilyet potyogtat el a mezőn a vadnyúl. Nagyságra, alakra, színre pont ilyet. Majd küldök is otthonról, hogy szopogassa el. Az majd le­viszi a nemes penészt a tüdejé­ről. — Méghogy nemes? Érzem, hogy rágcsál. Éles, mint az a kés, amelyikkel téged már négyszer szabdaltak össze, kölyök. Ötöd­szörre már a tepsibe darabolnak, amelyben a hozzánk hasonlók tá­voznak innen a jégkamrába, on­nan meg a sárgaföldbe. Az majd végképp meggyógyít. — Ötödszörre csak szűz sakter foghat rám kést, ha találnak olyat — nevetett Laci a csöpögő kávé illatába. — Majd elküldöm az illetőt, ott lakik egy ilyen a szomszédunk­ban. Biztosan liliom, mert még gyerekkorában kasztrálták eu­nuchnak. hogy mindig az isten­nők közelében lehessen — toldot­ta meg a nevetést Rezső. — Apókám, válassza csak le az istent róluk, és csapjon közéjük engem. — Inkább már magamat szá­mítanám meg... — Pont maga kell oda, a min­dig fél hatra álló óramutatójá­val... — Ki mit érdemel. Te se ug­rálhatsz azzal a 32 esztendőddel már régen. De rám még azt mondják: békésmegyei — Azt hát, közel az öt ikszhez. No fogja ezt a bögrét, nincs ben­ne bróm, mint a kajánkban. Még el talál repülni ebben a nagy hencegésben — vitte oda Laci az orrcsiklandozó feketét Rezsőnek, s aztán odaült elébe egy székre. Ügy szürcsölték. ízlelgették, for­vagy, meg túlságosan önérzetes. Nem baj, öregem. Azért mi bí­zunk a szándékaid tisztaságában, különben másként beszélnénk. Tudunk mi másként is beszélni, öregem. Jó lesz vigyázni. Nem kell az asztalt verni, meg fel­ugrálni, meg ordítozni. Az Ilyes­mit nem szeretjük, örülj, hogy a mi emberünk vagy, mert aki szembe kerül velünk, az rosszul jár. Ez csak egy kis elvtársi el­beszélgetés öregem. Ne felejtsd el. Anyádnak volt valami prob­lémája? Anyámnak? — most már má­sodszor kérdezte Vili ugyanazt, és hirtelen megértettem mire gon­dol. — Igen, volt. — Micsoda? — Pártfegyelmit kapott. Dor­gálást. — Miért? — Taggyűlésen art mondta, hogy emelkednek a piaci árak. és ez károsan befolyásolja az élet­színvonal alakulását. — Gyönyörű demagógia — mondta Marika, és az asztalra dobta a ceruzáját. Vili mosoly­gott. — Ne használjunk erős szava­kat. Megkapta a pártbüntetést és kész. Te pedig tanulj az eset­ből. Rendes, szorgalmas munká­val visszaszerezheted a bizalmun­kat. Estig ültem a folyóparton. Erős sodrással folyt a víz lefelé és hangos cuppanassal ugráltak be­le a békák.M gatták meg a nyelvükön a fekete levet, hogy nincs az a hivata­sos kávekóstoló, aki jobban csi­nálná náluk. — Isteni ez a lötty, te kölyök! — emelte rá csillogó tekintetet Rezső. Ilyet isznak a brazil nők is, meg rengeteg napfényt, azért olyan fényes a bőrük, és mohó a szájuk, az ölük. Nekem aztán el­hiheted, nekem el, aki öt ember helyett is éltem, és minden jót magamba szívtam, mint a húsevő virág. Azt mondják, van ilyen lepke is. Hát én olyan voltam. — No, verje csak le a kezéről a maradék hímport, nehogy át­marja becses, fehér bőrét, amely maholnap a csontjára szárad. Az­tán mit ért azzal a nagy életé­vel. Szitává lyukadt tüdejéről a bacilusokat fölfalatták egy nemes penésszel, amely most a maradék tüdőt zabálja fel. Egyik kutya, másik eb. De mondja csak, mit tud maga a szénről? Annyit, hogy eltüzelik. Pedig mélyre kell érte szállni, hason kúszni, meg­feszülve beleizzadni. Kitapogatni a szénfalat, s abba belefúrni, az­tán beledurrantani, hogy leomol­jon előttem, a kormos, maszatos pofám előtt, amely mögött mégis­csak én vagyok, én, az ember. De maga mire lehet büszke, apó­kám? Rombolt, vagy épített? Fe­nét. Irkafirkált és utazgatott, mászkált a brazil nőkkel. Ott­hagyta maga a kezenyomát csak egyetlen téglafugán is? Nem. Csak a lepkeségét hajtogatja — zihálta szinte egyszuszra Laci. — Te azt hiszed, kölyök, hogy én csak úgy leléptem a falvédő­ről? Az igaz, hogy az apámra vagyok a legbüszkébb. Kőműves volt szegény. Mikor kicsi voltam, vasárnaponként elvitt sétálni. Keresztül-kasul jártuk a várost. Olyankor mutogatta meg a há­zait, amelyeken dolgozott. Nekem azt mondta, hogy ő építette mind. A kertes villákat éppúgy, mint az öt-hat emeletes bérházakat. Látod, mekkorát hazudott Csak egy-egy téglasor, néhány négy­zetméter fal vakolása, netán egy kémény, cirádás homlokzat, egy­egy erkély, a padlás letapasztá­sa, néhány vakablak berakása volt csak az övé, és nem az egész ház. Kölyköcském. hogy én ak­kor mennyire büszke voltam apámra, az óriásra, aki házakat vett a tenyerére, amelyen olyan érdes bütykök voltak, mint. a fák kérgén a kiálló görcsök. A két­filléres rézpénzek is csak úgy csillogtak abban a tenyérben, amelyet elém tartott, hogy mar­koljam ki belőle a fagylaltra va­lót. Az volt ám a kéz, a tenyér! Mert látod, kölyök, egyedeiben az emberiség is egy-egy tégla, tég­lasor. meztelen vagy vakolt fal, kémény, homlokzat, egyszem csempe. falimosdó, lépcsőfok vagy dugó a kádban, a világ építményeiben. Te ezt nem tud­tad? — Dumálni aztán megtanult! — kapta fel magát a szikről az ál­mélkodásba feledkezett Laci. — Megyek is megmosdani, mert ki­csapja finom arcomon a bőrt a sós könny, annyira meghatott, vén lator. — Én meg utánad megborot­válkozom, hátha jönnek vendé­geim. — Hogy oda ne rohanjak! Fél óra szappanozás, fél óra serceg­tetés, aztán másfél óra lihegés, mert annyira kikészül. Hát érde­mes ezért megmozdulnia? Talán brazil csajokat vár? — hahotá­zott Laci. — Nem érdemes annyira rohan­ni, kölyök. Mert tudod ugye, mi­re intette a hegyen az öreg bika a fiatalt, mikor megpillantották a völgyben a szűz üszőket? A kicsi le akart rohanni, hogy ös?­szecsókoljon egy, a többitől el­szakadt marhalányt. „Várjál — fogta meg az öreg —. majd szé­pen leballagunk, és összecsóko1 juk mindet." Hát én ehhez tar­tom magam — kajánkodott Re­zső. — Elsőosztályú duma, osztályon aluli tehetség. Ez maga, apókám Majd, ha ráérek, adok a homlo kára egy puszit. Most pedig z: bálja meg ezt az olasz almát - ­dobott át I<aci egy narancsot R" zsőnek. s addig hallgattak, am a délszaki gyümölcsöt hámozták E sztendők óta megszoktál egymást, mint a testvérei mint az egymásra utalta a bajban. Hecceiődésük, ugrasz tásuk játszadozva, ártatlanul re pült. föl, mint a szappanbuborék amelyen ott ülnek a szivárvai színei is. A fekete örvény nem keveredhet a szivárvány közé. A sötétnek még a tónusát is elűzik a színek, mielőtt a szappango­lyócskák szétpattannának. Kovács Margit Hegyvidék

Next

/
Thumbnails
Contents