Délmagyarország, 1970. május (60. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

Galambos Szilveszter BŰNHŐDÉS Lőtii Ferenc TESTVÉREK Ügy kezdődött, hogy erős kezek nagyot lódítottak rajtam, s én hemperegve kötöttem ki a sarokban. Ijesztő lánccsörgés zaja keveredett a lebbencsleves illatával. Rémülten fordultam a szomszédomhoz, aki modern, keresztcsíkos ruhát viselt. — Bocsánat a zavarásért. Hol vagyok? — Szeretettel üdvözlöm körünkben. ön az Adósok Börtönébe került. — Nincs valami tévedés a dologban? Hisz nem egy Dikensregényben vagyunk a múlt Angliájában, hanem 1970-ben, Budapesten. Hogy kerül ide az Adósok Börtöne? — ön talpai senkinek se adósa? — kérdezte válasz helyett. — Dehogynem. Gondáéknak, a szomszédoméktól kértem kölcsön nyolcszáz forintot. A menyasszonyomnak vettem belőle egy püspöklila olaszkát — Azzal, hogy a legközelebbi fizetésnapon a pénzt becsszóra visszaadja, ugyebár? Mióta tartozik a nyolcszázzal ? — Pünkösdkor lesz három éve — húztam ki magam. — No látja! A notórius tartozók, a kölcsönt vissza nem fizetők ellen radikális intézkedésre volt szükség. E célból épült közadakozásból az Adósok Börtöne. — És hogy lehet Innen kiszabadulni? — érdeklődtem kétségbeesetten. — Angol minta szerint Ha megfizeti az adósságát, vagy valaki kiváltja. — Elvesztem — villant át rajtam a szörnyű gondolat — A — Ilyen gyorsan? — Ilyen gyorsan. — A mi jó elvtársaink nem változtatják állandóan az úgynevezett véleményüket. Te egyszerűen beugrottéi a közhangulatnak. Mi ezt úgy nevezzük, hogy a tömegek uszályába kerültél. Pedig neked élen kellene járnod, vezetni a tömegeket. Legalább most megmutattad, hogy alkalmatlan vagy a vezető funkcióra. Segélyt kéröen néztem Vilire, de ő nem fordult felém, bámult ki az ablakon. Meg kellett próbálnom kimagyarázni magam. Pedig Marika mellett nehéz szóhoz jutni. — Nézd ez nem olyan egyszerű. Két hete titeket hallgattalak meg, úgy éreztem igazatok van, megszerveztük a tanulópárokat, meg mindent, ahogy ti kívántátok. Most az igazgató beszélt velem, ö más szempontból nézi a dolgot. — Szóval te az igazgatóval takaródzol. Köteles a DISZ-titkár az igazgató szavait szajkózni? Beszéltél például a párttitkárral? — Nem beszéltem. — No látod, jellemző. Szép fogalmaid lehetnék a párt irányító szerepéről. — Nem mondhatok mást. minthogy ez az egész nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy valami hiba van a tananyagban, az egész tanításban. Én nem tudom tévedhetetlenül megítélni. vállalatnál, ahol dolgozom, senki sem fog fizetni értem, hiszen tartozom Fűnek is, Fának is. — Most megmutatom magának társainkat. Elindultunk az óriási teremben. A falak mentén nagyobb csoportok ácsorogtak. — Ezek itt Győr-Sopron megye notórius adósai. Azok ott Csongrád megyeiek — majd így folytatta: — Lassan kevés lesz a férőhelyünk. A zsúfoltságon emeletráépítéssel próbálunk javítani. Érezze magát otthon nálunk — szólt, és magamra hagyott. Keserű gondolatok sűrűsödtek bennem. Miért is nem adtam meg Gondáéknak azt a vacak nyolcszáz forintot? Hiszen már rég kifizethettem volna. Különben is az ember addig takarózzék, amíg a takarója ér. Felugrottam, és dühösen rá;'ni kezdtem a rácsot. Nem engedett. Elfúló lélegzettel futottam a terem kijárata felé. Hatalmas vasajtóba ütköztem. Már teljesen hatalmába kerített a kétségbeesés, mikor agyamba villant a menekülés egyetlen útja: felébredtem. Leszálltam az ágyról, és amúgy pizsamában betámolyogtam a szomszédba, Gondáékhoz: — Kedves szomszéd, én három évvel ezelőtt nyolcszáz forintot kértem maguktól kölcsön — lihegtem kfnzó önváddal. — Igen — nézett rám reménykedve Gonda. Elszorult a torkom, úgy bukott ki belőlem a szó: — Adjon még kétszázat, elsején kap kereken ezret. — Szóval mindenben hiba van? Szerinted mindenben hiba van. A tananyagban, az iskolában, a tankönyvben, az oktatásban, talán még pártunk politikájában is hiba van. Csak benned nincs hiba. Te vagy a tökéletes. Lassan megismex-ünk téged. Jól láttam én, nem vagy te titkárnak való. Tudtam, hogy eldőlt a sorsom, mielőtt megkérdeztek volna. Nem az első eset. Felvillant bennem, hogy otthagyom őket és kimegyek a strandra. Láttam magam előtt a prüszkölő tusokat, a víz szivárványos sugarát, pedig csak a nap vert a szemembe. Éreztem, izzad a fenekem a nadrágban, fészkelődtem a széken. A fegyelem mégis ülve tartott. És valami remény, hogy ez mégse lehet igaz. Ha mással ezt csinálják is, velem mégse tehetnék ilyet. Van remény ki magyarázkodnom, csak érvelnem kell. és meggyózni őket, és lehetetlen, hogy ne tudnák, én csak jót akarok. — Marika! Arra gondolj, korábban is sok volt a hiba. A tankönyveket is állandóan cserélik. Miért éppen a mostani állapot lenne a tökéletes? — Te döntötted el korábban, hogy mi hiba és mi nem? — Dehogy is én. — Akkor most miért csinálsz a korábbi véletlen esetekből ideológiát? És miért te akarsz A

tűz izzó fehérsége vakít. A fehér szín az ártatlanságé. A virágba borult fákon a milliárdnyi sziromlevél színe a tavaszé. Az utakon az embert védő jelzőtáblák alapszíne is fehér. A vak ember is ilyen színű bottal tapogat a világban. Fehér a tej és az abból készülő minden más termék. A boltosok is fehér köpenyben forgolódnak. Fehérségében terpeszkedik szét a köd meg a hó. A lepedő, a párna és a paplanhuzat is fehér, meg a vaságy, a kórházi szobák fala, az ajtó, a folyosó, a szék és az asztal. Fehér a test színe is, amíg az ember egészséges. — Meg a csattogó fogak is fehérek! — kiáltott fel délutáni álmából a szomszédos ágyon Laci, és forgolódott, nyöszörgött. — Átkozott fehérség! Mindenütt ez van. Már hányinger gyötör tőle. Nem baj, végül majd ráköpöm ezt az ócska tüdőm. Végül... — morzsolgatta a foga közt az utolsó szót kesernyésen. — Befogod a szád, vagy befogjam én? Te hülye, gyerek! — szólt át a másik ágyról Rezső. — Rögtön leugrok, és megtaposlak. — Maga csak ne ugráljon, apókám, mert eltöri a lábát, azt a két pipaszárat. — Majd én megmutatom neked, hogy ki vagyok. — Tudom én, ha nem is mondja, hogy ki van, ki bizony. — Cipóra verem a szád, aztán kibelezlek, ha én egyszer megmozdulok. — Ha ... ha ... hahahaha, hehehehe, vén majom. Majd én verek oda magának. Látja ezt a bányászöklöt? — emelte fel Laci vézna karját, amelynek végződésében keszeg, bágyadt ujjak kunkorodtak befelé a tenyérbe. — Az csak volt ököl, kisapám. Arra még jó, hogy kiverd vele a kávélőző szűrőjéből a zaccot. Apropó, erről jut eszembe: főzzél csak két kávét gyorsan, még kicsöpög a vizitig. — Kér a belébe ez a drága ital — nyúlt az Omniás csomag után Laci, hogy megkezdje a szokásos szertartást, míg a fekete lé illata meg nem csapja az orrukat. Mindig így évődtek egymással, ha valamelyikük nagyon beleérzett a sorsába. A szoba másik két betegével nem sokat törődtek. Azok alatt csak az ágy volt állandóan jelenlevő. A rajtuk fekokos lenni? Ha majd kiderül, hogy a tankönyv vagy az oktatás vagy mit tudom én mi hibás, akkor elvárjuk tőled, hogy bíráld és az újat támogasd. Addig azonban ne bírálj örökké, mert ez destruktív magatartás. Nem szeretjük mi az ilyen destrukciót. Nyilván súg neked valaki. Majd kiderítjük, ne félj. Elvesztettem a fejem. Felugrottam és az asztalra vágtam. — Ne játssz itt nekem rendőrséget. Lemondok a titkári funkciómról, keressetek magatoknak más bolondot. Eleget törtem magam, eleget dolgoztam hiábavaló feladatokon, torkig vagyok a kioktatással, tudd meg. Ez nem elbeszélgetés, hanem vallatás. Ha nem értetek egyet velem, vagy bírálni akarjátok a munkámat, az rendben van. De miért sértitek vérig az embert? Marika elvörösödött, sokat kiabált másokkal, de nem szerette, ha vele kiabálnak. — Te nem mondhatsz le. Téged leváltunk. Sarkon fordultam, de Vili elém lépett. Közelről mosolygott az arcomba, visszaerőszakolt a székbe, s ő is felült mellém az asztal sarkára. — Ne heveskedj, fiú. Nem bízol bennünk? — Ti nem bíztok bennem. — Az csak a látszat, pajtás. Te a mi emberünk vagy, ez nem vitás. Kicsit nehezen viseled el a kritikát, meg nagyképű vöket afféle „repülősök"-nek is tekintette Laci és Rezső, mert rendszerint náluk könnyebb, eleve lábadozó betegek voltak, akik egymás után csukták be maguk mögött a kórház kapuját. Laci és Rezső viszont mindig maradtak. Éppen ezért az új pácienseket csak befogadták maguk közé. Ha akartak, osztottak nekik, ha nem, akkor átnéztek rajtuk, mint az üvegen. Az újaktól elvárták, hogy mindenben alkalmazkodjanak hozzá iuk. — Kölyköcském, addig elvághatnánk egy cigarettát, amíg beleszürcsölhetünk a kávéba — cirógatott a hangjával Rezső. — El hát. A doktornő úgysem érzi meg a füstöt, mert náthás. Éppen ezért, akár be se jöjjön. A főorvos meg elhajtott már haza — simogatott vissza Laci. majd hozzátette: — Hanem jövő ilyenkor nem leszek ám a cselédje, apókám. Én ugyan nem főzőcskézek magának. Majd otthon pöffeszkedelc a napsütésben, a ház előtt, maga meg itt kuksolhat az árnyékban. — Tavaly is ezt mondtad, te csibész, meg tavalyelőtt. Négy éve bolondítasz ezzel a mesével. Vedd tudomásul, hogy én megyek haza előbb, és vissza se nézek rád. Csak még bekapkodom ezt a kevés micsodát az üvegből. — Hahahaha. Azt se tudja, apókám, hogy milyen gyógyszert szed. Majd én megmondom. Ilyet potyogtat el a mezőn a vadnyúl. Nagyságra, alakra, színre pont ilyet. Majd küldök is otthonról, hogy szopogassa el. Az majd leviszi a nemes penészt a tüdejéről. — Méghogy nemes? Érzem, hogy rágcsál. Éles, mint az a kés, amelyikkel téged már négyszer szabdaltak össze, kölyök. Ötödszörre már a tepsibe darabolnak, amelyben a hozzánk hasonlók távoznak innen a jégkamrába, onnan meg a sárgaföldbe. Az majd végképp meggyógyít. — Ötödszörre csak szűz sakter foghat rám kést, ha találnak olyat — nevetett Laci a csöpögő kávé illatába. — Majd elküldöm az illetőt, ott lakik egy ilyen a szomszédunkban. Biztosan liliom, mert még gyerekkorában kasztrálták eunuchnak. hogy mindig az istennők közelében lehessen — toldotta meg a nevetést Rezső. — Apókám, válassza csak le az istent róluk, és csapjon közéjük engem. — Inkább már magamat számítanám meg... — Pont maga kell oda, a mindig fél hatra álló óramutatójával... — Ki mit érdemel. Te se ugrálhatsz azzal a 32 esztendőddel már régen. De rám még azt mondják: békésmegyei — Azt hát, közel az öt ikszhez. No fogja ezt a bögrét, nincs benne bróm, mint a kajánkban. Még el talál repülni ebben a nagy hencegésben — vitte oda Laci az orrcsiklandozó feketét Rezsőnek, s aztán odaült elébe egy székre. Ügy szürcsölték. ízlelgették, forvagy, meg túlságosan önérzetes. Nem baj, öregem. Azért mi bízunk a szándékaid tisztaságában, különben másként beszélnénk. Tudunk mi másként is beszélni, öregem. Jó lesz vigyázni. Nem kell az asztalt verni, meg felugrálni, meg ordítozni. Az Ilyesmit nem szeretjük, örülj, hogy a mi emberünk vagy, mert aki szembe kerül velünk, az rosszul jár. Ez csak egy kis elvtársi elbeszélgetés öregem. Ne felejtsd el. Anyádnak volt valami problémája? Anyámnak? — most már másodszor kérdezte Vili ugyanazt, és hirtelen megértettem mire gondol. — Igen, volt. — Micsoda? — Pártfegyelmit kapott. Dorgálást. — Miért? — Taggyűlésen art mondta, hogy emelkednek a piaci árak. és ez károsan befolyásolja az életszínvonal alakulását. — Gyönyörű demagógia — mondta Marika, és az asztalra dobta a ceruzáját. Vili mosolygott. — Ne használjunk erős szavakat. Megkapta a pártbüntetést és kész. Te pedig tanulj az esetből. Rendes, szorgalmas munkával visszaszerezheted a bizalmunkat. Estig ültem a folyóparton. Erős sodrással folyt a víz lefelé és hangos cuppanassal ugráltak bele a békák.M gatták meg a nyelvükön a fekete levet, hogy nincs az a hivatasos kávekóstoló, aki jobban csinálná náluk. — Isteni ez a lötty, te kölyök! — emelte rá csillogó tekintetet Rezső. Ilyet isznak a brazil nők is, meg rengeteg napfényt, azért olyan fényes a bőrük, és mohó a szájuk, az ölük. Nekem aztán elhiheted, nekem el, aki öt ember helyett is éltem, és minden jót magamba szívtam, mint a húsevő virág. Azt mondják, van ilyen lepke is. Hát én olyan voltam. — No, verje csak le a kezéről a maradék hímport, nehogy átmarja becses, fehér bőrét, amely maholnap a csontjára szárad. Aztán mit ért azzal a nagy életével. Szitává lyukadt tüdejéről a bacilusokat fölfalatták egy nemes penésszel, amely most a maradék tüdőt zabálja fel. Egyik kutya, másik eb. De mondja csak, mit tud maga a szénről? Annyit, hogy eltüzelik. Pedig mélyre kell érte szállni, hason kúszni, megfeszülve beleizzadni. Kitapogatni a szénfalat, s abba belefúrni, aztán beledurrantani, hogy leomoljon előttem, a kormos, maszatos pofám előtt, amely mögött mégiscsak én vagyok, én, az ember. De maga mire lehet büszke, apókám? Rombolt, vagy épített? Fenét. Irkafirkált és utazgatott, mászkált a brazil nőkkel. Otthagyta maga a kezenyomát csak egyetlen téglafugán is? Nem. Csak a lepkeségét hajtogatja — zihálta szinte egyszuszra Laci. — Te azt hiszed, kölyök, hogy én csak úgy leléptem a falvédőről? Az igaz, hogy az apámra vagyok a legbüszkébb. Kőműves volt szegény. Mikor kicsi voltam, vasárnaponként elvitt sétálni. Keresztül-kasul jártuk a várost. Olyankor mutogatta meg a házait, amelyeken dolgozott. Nekem azt mondta, hogy ő építette mind. A kertes villákat éppúgy, mint az öt-hat emeletes bérházakat. Látod, mekkorát hazudott Csak egy-egy téglasor, néhány négyzetméter fal vakolása, netán egy kémény, cirádás homlokzat, egyegy erkély, a padlás letapasztása, néhány vakablak berakása volt csak az övé, és nem az egész ház. Kölyköcském. hogy én akkor mennyire büszke voltam apámra, az óriásra, aki házakat vett a tenyerére, amelyen olyan érdes bütykök voltak, mint. a fák kérgén a kiálló görcsök. A kétfilléres rézpénzek is csak úgy csillogtak abban a tenyérben, amelyet elém tartott, hogy markoljam ki belőle a fagylaltra valót. Az volt ám a kéz, a tenyér! Mert látod, kölyök, egyedeiben az emberiség is egy-egy tégla, téglasor. meztelen vagy vakolt fal, kémény, homlokzat, egyszem csempe. falimosdó, lépcsőfok vagy dugó a kádban, a világ építményeiben. Te ezt nem tudtad? — Dumálni aztán megtanult! — kapta fel magát a szikről az álmélkodásba feledkezett Laci. — Megyek is megmosdani, mert kicsapja finom arcomon a bőrt a sós könny, annyira meghatott, vén lator. — Én meg utánad megborotválkozom, hátha jönnek vendégeim. — Hogy oda ne rohanjak! Fél óra szappanozás, fél óra sercegtetés, aztán másfél óra lihegés, mert annyira kikészül. Hát érdemes ezért megmozdulnia? Talán brazil csajokat vár? — hahotázott Laci. — Nem érdemes annyira rohanni, kölyök. Mert tudod ugye, mire intette a hegyen az öreg bika a fiatalt, mikor megpillantották a völgyben a szűz üszőket? A kicsi le akart rohanni, hogy ös?szecsókoljon egy, a többitől elszakadt marhalányt. „Várjál — fogta meg az öreg —. majd szépen leballagunk, és összecsóko1 juk mindet." Hát én ehhez tartom magam — kajánkodott Rezső. — Elsőosztályú duma, osztályon aluli tehetség. Ez maga, apókám Majd, ha ráérek, adok a homlo kára egy puszit. Most pedig z: bálja meg ezt az olasz almát - dobott át I<aci egy narancsot R" zsőnek. s addig hallgattak, am a délszaki gyümölcsöt hámozták E

sztendők óta megszoktál egymást, mint a testvérei mint az egymásra utalta a bajban. Hecceiődésük, ugrasz tásuk játszadozva, ártatlanul re pült. föl, mint a szappanbuborék amelyen ott ülnek a szivárvai színei is. A fekete örvény nem keveredhet a szivárvány közé. A sötétnek még a tónusát is elűzik a színek, mielőtt a szappangolyócskák szétpattannának. Kovács Margit Hegyvidék