Délmagyarország, 1970. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-19 / 91. szám

Vincze András KI MIT TUD — Szabad ez a hely? — Mindenkinek szabad. — Van, aki nem szívesen ve­szi. Egyedül akar itt ülni. — Eleget vagyok ebedül. Jól esik az emberek között. Hallga­tom a zslbongást, nézem arcukat. Mennyi különféle élet! — Nem járok ilyen helyre, de máma valami nem sikerült. Meg­fájdult a fejem. — Nana. Itt lárma van, füst Magának friss levegő kellene. Sápadt. Mi a foglalkozása? — Ruhaüzemben vagyok. Éa maga. bátyám? — Nyugdíjas. MÁV váltókezelő voltam. Telepőrködök, éjjel nagy a csend. 6eminise történik. Ott­hon egyedül vagyok, özvegy. Hamar ellátom magam, bevásá­rolok, főzök, és mosok is. önel­látó vagyok, fiatalember. Mégis, néha megkívánom ezt a kis zsl­bongást. Örülök ezeknek itt. — Nem érzi, hogy már lema­radt valamiről? Hogy egész éle­tében lemaradt? Váltókat igazí­tott Rettenetes lehetett Egy éle­ten át — Egy életen át. Pontosan. So­ha nem volt velem baj. Miről maradtam volna le? — Tudom, hogy nem érthetjük meg egymást, Ez nemzedéki probléma. — Fái a feje. Azt mondta. Ha otthon lenne, mit csinálna? Fia­talember. — Barkácsolni szoktam, van teljes asztalos felszerelésem. Mo­torom is, minden. Hallgasson csak Ide, bátyám. Feltaláltam egy olyan 6zéket mely belefér egy aktatáskába. — Valamivel agyon keD ütni az Időt. fiatalember. — Csak nem ugrat? Nem er­ről van szó. Nyolc órában nad­rágot szabok. Konfekció, persze. Ebből élek. De otthon... Otthon kezdődik az én életem. Most egy olyan ajtón dolgozom, melyet csak én tudok kinyitni. Senki más. — Valamit csak kell csinálni az embernek, belebolondulna, ha nem. — A, éppen nem erről van szó. Nem kényszer ez nekem. Tudja mi? Felépítem a belső életemet. — Otthagyja a szabóságot? — Érettségiztem. Sejti, mi min­dent tudok? Semmi hasznom be­lőle. El kell felejteni. Nadrág..; Ha meg akarok menekülni, belső világomat kell felépíteni. — Folytassa csak. — Azt hiszi, mindegy, mit csi­nál az ember? Nem vagyok a megfelelő helyen. — Szabadalmaztassa találmá­nyait. — Nevetnem kell. Mondtam, hogy nem értjük egymást. Az én találmányaim nem hasznos áru­cikkek. Senkinek 6e kell. Érti bátyám? — Várjunk csak. Tényleg azt mondta, feltalálta az olyanféle ajtót, amit csak maga tud kinyit­ni. Ml lesz, ha egyszer nem mű­ködik és maga nem tud kijön­ni? — Nem erről van szó. Be ee lehet építeni. — Fiatalember, egyet tanácsol­hatok, maradjon a szabóságban. Végezzen tanfolyamokat, dolgoz­zon szorgalmasan, viszi valamire. — Mire vihetném? Feltaláljak egy olyan nadrágot, aminek nincs szóra? Jó vicc. Negyven év múlva még mindig nadrágot sza­bok. több lesz a fizetésem, ennyi az egész. Ezért éltem én? — Maga híres akar lenni. Van­nak híres szabászok, láthatta a divatbemutatókat a tévében. Ol­vashatta is. De ha nincs magá­ban tehetség, szorgalom, kitartás, Pataki Ferenc Kőbánya akkor hiába fájdítja fejét Elé­gedjék meg a tisztességes mun­kával. becsületes élettel. Fiatal, szép az élet. Hallja? — Maga is fújja a szöveget? Semmit se ért belőlem. Engem csak a nadrégszabásra tanítottak meg. Egy egész öltönyt nem tu­dok megcsinálni. Meg se próbál­tam. — Elszomorító. El se hiszem, hiszen maga szabó. — Nadrágszabász vagyok. — Szabó. — Hagyjuk ezt- Mondom bar­kácsolással megépítem a belső világomat. — Várjunk csak. De hiszen el is adhatja? A széket, ajtót. Van­nak hobbista emberek. Találjon fel valami régi kakkukos órát. — Na jó. Nem haragszom. Ma­ga van vagy hetven éves. fogal­ma sincs, bennünket mi foglal­koztat, hogyan szeretnénk élni. — Eladhatja. Esténként fusizik. — Eladjam az én belső vilá­gomat, ami mentőcsónak nekem? Fogadjunk, ezt se érti. Eladjam és ott álljak pucéran? — Pénze lesz fiatalember. Mit ér egy ajtó, amit csak maga tud kinyitni? Tudja, mit ajánlok? Hehe, figyeljen ide. De ne vegye sértésnek. A ruhaüzemben is el­kelne egy ilyen ajtó a raktáron. Na? — Apám nem ért meg. Nem vagyok asztalos. Amit barkácso­lok, azt magamnak csinálom. Senkise szólhat bele. Senkise. Nincs tülekedés. Nincs lenézés, félreállítás, leértékelés, nincs hozzászólás. Mindent megér ez. — De nem kelj senkinek. Csak magának. Elszomorító. Hehe, tudja mit? Gondolja csak végig, most, itt, mi lesz ebből, a maga találmányaiból? Tegyük fel, hogy tiz évig csinálja. Évente ötven szék, ötven ajtó. Tíz év alatt öt­száz szék, ötszáz ajtó. Hová fér ez? — Hallja öregem, ha viccel ve­lem, itthagyom. Atülöik egy má­sik asztalhoz. Azt hittem, maga jó kis öreg. — Mire annyi Idős lesz mint én, lesz magának huszonötezer széke, huszonötezer ajtaja De még olyan asztalt is feltalálhat, ami­nek nincs lapja. — Ha nem nézném, kicsoda maga, egy szegény vén váltóőr — hát fei bevágnám. Elmegyek. — Várjon csali a sörére, még nem hozták ki. Vasárnap van. I6ten vele. Magának nincs igazi szakmája. Tanulja ki a szabósá­got Vagy az asztalosságot. Ma­ga részletember. Sajnálatos. — Bocsánat, bátyám, ahogy fel­állt, most látom .:. — A falábat? Trombózisom volt két éve. Most már minden rend­ben van. — Mielőtt elmegy — azért mégiscsak gúnyolódott velein. Nem baj. Csak azt akarom mon­dani — megelégedett, bátyám? — Hozzák a sörét. Fiatalember, én sohase voltam megelégedett. Ha az lettem volna, sohase vit­tem volna semmire. Az öreg elkopogott, vállasan, bi­cegve, erősen, fehér hajjal. A fiatalember belenézett a sör szét­foszló piszkos habjába, feje újra fájni kezdett és zavarodottan ál­mélkodott — ugyan mire vitte az öreg az életben? Mire? Nem tud­ta megfejteni. S a feje mindjob­ban fájt . Piirtundtfc Kit la- Ivó- vl* vó- nek, bi- na- tot nem tud- nek. Hé- gyek, v6l-gyeit kö-zött szép csen- de - sín íoly-nék. llí' gyek, völ- gyek kö- tölt szép csent de- ila foly- ikk. Martol mosogatnék, 10 vet újítanék Martot mosogatnék, füvet újítanék Szomjú madaraknak lnnyok adogatnék. Szomjú madaraknak lnnyok adogatnék. Űj sorozatunkban, amely ezen­túl minden vasárnap megjelenik magazinunkban, népdalainkból, a mi dalainkból" közlünk váloga­tást. A sorozat célja hozzájárul­ni alihoz a fellendülő érdeklő­déshez, amely a népdalok iránt az utóbbi időben kibontakozott és talán a népi kultúra megbecsü­lésének újabb reneszánszához ve­zet majd. Jó ügyet szeretnénk szolgálni. Nem azt tehát, hogy a népdal úgy éljen — ahogy mondani szokták — a nép ajkán, mint a hajdanvaló időkben; ez lehetet­len. Hanem azt. hogy a mai tár­sadalom tudatosan karolja fel, s tegye életének, kultúrájának szerves részévé. Tanuljuk meg újra zenei anyanyelvünket — szerény lehetőségeink­kel ezt igyekszünk segíteni —, azt az anyanyelvet, amely nem­csak megtűr minden más értékes muzsikát, de kívánja is a kiegé­szítést. Sorozatunkban nem közismert, nem népszerű dalokat akarunk közölni. Ezért választottunk első­nek a televízió Röpülj páva cí­mű vetélkedőjéből Faragó Laurá­nak, a Szegedi Tanárképző Főis­kola hallgatójának műsorát A ki­lenc dalt, amelyet a képernyőről ismertünk meg. folyamatosan kö­zöljük. Népzenei ritkaságok ezek a dalok, de egyben nagyon szé­pek. szövegük irodalmi érték. A most közölt első népdalt Bartók Béla 1911-ben Székelyföldön, Gyergyóújfaluban gyűjtötte. Folyó­iratokban olvastuk ELKÖTELEZETT KÉPZŐMŰVÉSZET Jubileumi emlékezések, össze­foglalók, tanulmányok, dokumen­tumok sorjáznak az áprilisi fo­lyóiratok hasábjain. Az alábbiak­ban egy gondolatgazdag rövid át­tekintést idézünk negyedszázad magyar képzőművészetéről. Aradi Nóra írása (Üj művészet — új társadalom) a Kortársban jelent meg. Rövid átmenet, de művészet­történeti szakaszhatár is képző­művészetünk 25 éve. Szűkebb szakaszonként más és más erővel tört utat a szocialista alkotói módszer, és ez adta a legtöbb minőségi újat. Elevenebb lett kapcsolatunk a nemzetközi mű­vészettel. s a legfontosabb tör­téneti változás, hogy a szocialista módszerű alkotások összefüggő sort alkotnak. Űj nyilvánossági fórumokat teremtettünk a képző­művészetnek, de nem éltünk elég­gé a régiekkel. A nagyvárosi élet talmas. meglehetősen rideg han­gulatú teremben, most kitűnően ereztem magamat. Faltam a ká­posztát, ami tényleg nagyon jó volt, s az emberem dallamosan beszélni kezdett — Szóval van ebben az egész dologban valami izgalmas játék, majdnem irodalom — mondta, és előkotort a táskából két sörösüveget, de megint fel­ugrott — Az ördögbe is, pohár nélkül nem esik jól a rendes embernek! — és odament a konyhaahlakhoz, poharakat kért. — Ez a bizonyos irodalom csak kicsúszott a számon — folytatta, amikor visszaüli az asztalhoz. — Tudja, humán tagozaton végez­tem. Hát. Gimnáziumban, Az­tán. szerszámkészítői szakma, de nem tudtam megmaradni a fa­lak közlött. Az utazás, uram! Látni, tapasztalni, gyönyörködni a szép tájakban, az igen! Tegnap például Rijekába mentem, meg­fürdettem az arcomat és a lel­kemet a tengeri levegőben. és inost itt vagyok, reggel vissza Budapestre. Ebben van fantázia, higgye el. Elhittem, ettem, örültem. — Tudja, ha az ember bent ül a kocsiban, a motor szépen mu­zsikál, fölszól néha, hogy haver­kám, most nehéz kapaszkodni, aztán az emelkedő után: kösz szépen, most vígan gurulok! Szó­val ez vart. Ebben én irodalmat érzek. Nem azért mondom, hogy nem tudom én. jnit gondoljon rólam, de kijön az ilyen a lé­lekből. Menni, uram! Látni! Gyönyörködni! És ezer dolgon el­mélkedni! Ebben van fantázia! Jó. jó. kell a falak közé is az ember, de aki mozogni szeret, annak ez egészen más. Az olvas­mányaim emlőin táplálkozva, én olykor valami motoros Szindbád­nak érzem magamat. Megyek, uram. tegyük fel. lefelé Pulába, gyönyörű vidék, tele emlékekkel, kinézek az ablakon, házak, em­berek suhannak el és hegyek, er­dők. női arcok, mit mondjak! Hová nem kívánkozik az ember! Sokszor gondoltam már arra. hogy az ember minden szépség felé kinyújtja a karját. Na es mit ér el? Ha én, tegyük fel. megelégszem azzal, hogy minél többet lássak, máris kezdem bol­dog embernek érezni magamat Sokszor pedig a kicsiségek okoz­nak örömet. Itt van például most ez a káposzta ön előtt. Megte­hettem volna, hogy oda se rán­tok. De én azonnal éreztem, hogy most valami jót kell ten­nem. és ez öröm nekem. Na, íz­lik? Ugye jó? — Nagyszerű. — Na. akkor most már jöhet a sör. Üveget nyitott, töltött. Megkö­szöntem. — És tudja, milyen gyönyörű­séges dolog kicsiben a honvágy? — kérdezte, amikor lekoppantot­la a poharát — Azért mondom, hogy kicsiben, mert én éppen csak eljövök hazulról. Biztos, hogy visszamegyek Szóval kint vagyok, mondjuk öt napig, tén­fergek, persze közben megvan a meló is, de amikor elindulok vissza, elkezd nekem énekelni a motor! Nem hiszi? Énekel, én mondom Csak fül kell hozzá. — És az érzés, hogy várják odahaza — jegyeztem meg. — Na igen, ez megint egy ér­dekes figura. Szinte irodalom. Szlndbád eljön hazulról, otthagy­ja a szép asszonyt én mondom, nagyon szép asszony a feleségem, szóval otthagyja, rohan a messze­ségbe, és egyszercsak arra gon­dol — figyelje meg. milyen, mon­danivaló van ebben! —, ázóval arra gondol, hogy otthon a szép asszony, mondjuk este nyolckor gyönyörű ruhában vár valakit, vagyis van valakije, az Ulető tel­jes biztonságiban megérkezik, csók. vacsora, ital. mit tudom én, és a gyönyörű asszony egyszer­csak levetkőzik, uram. A többit tudja. Szóval ennek kl van téve az ember. Sajnálni kezdtem új barátomat, végén tartottam a káposztának, tetszett, hogy ezt a torz Szindbéd­hasonlatot kitalálta, arra gon­doltam, hoev én pedig elmondok egy szép történetet a tiszta asz­szonyokról, a hűségben töltölt há­zasságokról, már-már a nyelve­men volt Baukis és Philémon neve. azt is láttam képzeletem­ben,' mint változott derék élete végén Baukis hárs- és Pliilémcai tölgyfává — ám emberemet annyira elkapta a lendület, hogy félretettem mondanivalóinál. — Az élet. élet! — sóhajtott és felnyitotta a második sörös üve­get. — Bs hogy ne veszítsek a színvonalból, azt is hozzátehetem, hogy az ember — ember. Higgye el. néha elfacsarodik a szívein. Miért ilyen az ember? Repülünk, repülünk, ott marad az asszony egyedül, könyvelő, bemegy dol­gozni, aztán haza, és én közben az isztriai félszigetben gyönyör­ködöm. Én mondom, uram, ez az • egész Szindbád dolog nagyon emberi. Megyünk, megyünk, ku­latunk valami elérhetetlen után. De húzza le azt a sört, van riiég nálam egv kis konyak is. szíve­sen megkínálom. — Köszönöm — mondtam. — Nem iszom konyakot, de ha tud­na valahol itt a közelben egy vendéglőt, ahol viszonozhatnám a sört. szívesen benne vagyok. Maga elé kapta a kezet, meg­nézte az óráját, arra gondoltam hirtelen, hogy föl akar menni a szobájába, pihenésre van szük­sége, de meglepetésemre azt mondta az asztalon áthajolva. — Sajnálom, szívesen mentem volna, belevaló gyerek vagvok én, de ahogyan nézem az időt, fel tizenegy, és látom, bent is eléggé előre vannak a munkával. Ugyan­is, ha nem haragszik. Mar Inká­val töltöm az éjszakát­igényli a kisebb és nagyszámú tárlatokat, bemutatkozásokat, de miután a kiállítás már nem piaci közvetítő, azok erkölcsi és aiiyagi igénylői az áliami és társadalmi szervek lettek. Budapesten 1950­ben kezdődtek az országos sereg­szemlék, melyek egy-egy rövid időszak összképét mutatják be. A hatvanas évektől rendezik meg a fiatal művészek állandó sereg­szemléjét, de ma már, a megyék­ben folyó alkotómunka is bevo­nul a fővárosba. A megyeszékhe­lyek aktivizálódtak, s a főváros­ban is egyre inkább tudomásul veszik a vidéki tárlatok rangját. A mai vidéki központok közül Szolnok, Hódmezővásárhely és Szentedre országos jelentőségű. De a vidék számbavételénél nagy a fluktuáció: több fővárosi művész alkot rendszeresen vidé­ken. A „vidéki művész" pejoratív fogalma már a múlté, a legjobbak munkái attól függetlenül látha­tók országszerte, hogy hot a lak­helyük, hol dolgoznak. S a fő­városi kiállítások ismerete is ke­vés ahhoz, hogy képet alkossunk mai művészetünkről. A problé­mákat elemezve talán legaktuá­lisabb: mennyiben művészeti és mennyiben technikai az a sok­féle formaalkotó tevékenység, amely a köztéri szobortól az ipari formákig, a reprezentációs fal­képtől az árücsomagolásig terjed. Mi tartozik ebből a müvészeti­és mi a környezeti esztétikum kö­rébe? A szocialista mondanivaló és tendencia mennyire találhatja meg kifejeződésének alkalmait és szükségességét a technikai fellen­dülésben? Aradi Nóra megállapítja, hogy nálunk, ahol a művészeti élet szerkezete a szocialista társada­lom szerint alakult át, egyre ke­vesebb az az alkotás, mely irány­zatában, módszerében szocialista lenne. Átmeneti korszakban élünk tehát, amelyben differenciálódtak a műfajok, elmosódtak a koráb­bi határok, s ahol gondot okoz, hogy a szocialista művészeti mi­nőség csak ritkán értékmérő. Ma­ga a művészet kisebb részében szocialista; nagyobb részében el­kötelezett, és ismét kisebb részé­ben közömbös mindennapjaink, társadalmi közegünk iránt. De elkezdtünk valamit, egy korsza­kos fordulatot, ami az újfajta tár­sadalmi struktúrával azért egy be­hangzó müvószell

Next

/
Thumbnails
Contents