Délmagyarország, 1970. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 51. szám

Folyóiratokban A KÖNYV olvastuk A KÖNYV ANTENNÁI Lődi i A MISEBOR IS Ferenc i A MISEBOR IS SZŐLŐ LEVE 1 A tévé megnövekedett szerepe, hatása a tömegkommunikáció más formáira, az irodalomra — napjaink egyik központi vitatémája. A februári folyóiratokban is több dolgozat foglalkozik vele. Hernádi Miklós újsághír-mottóval vezeti be Az elektronikus élet dimenzióiról című éikkét az Üj Írásban: egy francia nyugdíjas férfi annyira beleszeretett a televízióba, hogy végrendelete arról intézkedik, kétszemélyes sírba fektessék kedvenc készülékével, s fejfája egy antenna legyen. Hernádi Miklós kiindulópontja: az elektronikus távközlési holdakkal elérkeztünk az információk képihangi terjesztésének térben egyidejű és világméretű fokához. A rádióval és tévével a hírátvitelnek új közegei alakultak ki, ugyanakkor elsorvad az írásos közlés. A rádiós beszéd egyoldalú, hiányzik belőle a mimika, a gesztus, s a tévé-beszéd is csupán a kísérő elemekkel gazdagabb. A rádió, tévé, film beszéde ma még elegyíti a szóbeli és írásos közlést (a felolvasott anyagokat általában előre megírják), a jövő azonban a képiségé. A hang- és képrögzítés technikai vívmányával az akusztikus-képi hírátvitel versenyre kelt az írásossal, megdőlt a klaszszikus tétel: a sző elszáll, az írás marad. Hernádi Miklós egyebek között elemzi a hírtovábbító közegek tartalmát ls. Szerinte ez a tartalom lehet percnyi, napi és „örök" értékű. Percnyi a könnyűzene, napi a hfr és az újdonságok, örök pedig a Jelentős műalkotások. A legfőbb tendencia azonban a percnyi értékek felé mutat, melynek objektív okai a műsorszerkesztés napi szükségletet. Milyen mértékben módosul az irodalmi alkotás a televízió állandó térhódításává l A kérdés köré csontozott polémiából, a Pen Clubok 36. mentoni kongresszusáról, két felszólalást Idéz a Nagyvilág. Armand Lanoux, a Goncourt-díjss francia (ró látványos gesztussal teszi máglyára az Írásbeli civilizáció jövőjét: „a kinyomtatott gondolat billenőfedelű verme fölött állunk hurokkal a nyakunkonA födél mozog. Felbillen-e? Már csak annyi időnk marad, hogy ledühösödve. — Ezekkel törődik! Hogy merte elhagyni a mieinket! — Csak a beteg öregember... —• kezdte a fiú, de ráordított — Nincs beteg öregember! Vesszenek az ördögbe a beteg öregemberek! Csak haza van! Érti! Csak ml vagyunk! Takarodjon innen! A fiú felcsapta a fejét, láttam, hogy remegett a pattanásos álla, koccant a csizmája sarka és kilépett az ajtón. A főhadnagy lépegetni kezdett, végigmért bennünket megállt előttem, belenézett a szemembe. — Beszél németül? Ráztam a fejemet a kezemet ls fölemeltem, hogy mutassam értetlenségemet, de rácsapott — Árkot ásnál! — mondta és hátrament Baráthoz, lenézett rá, aztán megfordult h'rte'en és szó nélkül kisietett a pincéből. Este sokat beszélgettünk erről a jelenetről, sajnáltok a medikust és ta'á'fattuk. vajon nem mászott-e rá még jobban a főhadnagy. Éi szaka két hullámban alacsonyan szánó f?érmket ha"ottonk. Leesett evv-k-tt kisméretű bomba is, de a közelünkben semmi se történt Naivon világos, fehér volt az éjszaka, a Hold tiszta, jeges mennybolton ragyogott Hajnalban néhány csörgő lánctalpas zavart f»t bennünket, a bunkerban hűl* a levegő, ilyenkor éreztem le--" "dösebbnek a priccsek szénáját Sötét volt még. Dinnyés térségébői hirtelen ágyúdörgást hallottunk, s megszólaltak az aknavető orgonák is. Magamra kaptam a télikabátomat, hogy kimegy-' '-örülnézni, s akkor futó lép*-eket hallottam az országút felőL oldjuk a nyakunkról a kötelet. Az akasztottak kongresszusát tartjuk." Lanoux félti az irodalmat az audiovizuális eszközök korától: szembe kell nézni a súlyos tagadással, melyet nem az emberek eszméi, hanem találmányaik következményei Idéznek elő. Az audiovizuális eszközök feleslegessé teszik az ábécére, majdan a könyvnyomtatásra épült civilizációt, ezek az eszközök geometriai arányban fejlődnek, s a döntő kérdés: vajon a könyvnyomtatás művészete pusztulásra ítéltetett-e, s ha igen, milyen arányban. Az írók hogyan szerezhetik vissza áz ellenőrzést egy olyan civilizáció fölött, mely egyre jobban kisiklik kezükből? A kérdésre Boldizsár Iván is válaszolt a kongresszuson — fejtegetéseit a Nagyvilág Lanoux hozzászólása után idézi. Elterjedt, hogy a tévé megfojtja az irodalmat, az író ellensége lesz. Csakhogy e kérdést meg kell fordítani: nem az a fontos, mit tegyen az író a tévé ellen, hanem mit tegyen érte, mellette. Ne zárkózzon el a tömegkommunikációs forradalom gondolatától. Mert a tömegkommunikációs változás igenis forradalom, hiszen a stílusbeli, ízlésbeli, sót kifejezési módosulásaival párhuzamosan az emberek részvételét is bevonja (vetélkedők, kvlz-műsorok stb.) Ugyanakkor a tévé naponta új, második valóságot teremt az ember számára, olyan személyesen átélt élményt, mely gyakran az egész emberiség egyidejű, nagy, közös élménye. Ha az író nem ismeri fel ennek jelentőségét, a valóságnak fordít hátat. A tévé térhódításával az Iradolmi alkotás egyáltalán nem módosul, de nagy lehetőségekhez Jut. Ezért újjá kell születnie. Bárhová fokozódik az ember televíziós!tása, az elsődleges Irodalmi alkotás, „az alkotás misztériuma" ugyanaz marad. És az olvasáshoz nem választófal, hanem közvetlen út a televízió. Az írónak megvan a lehetősége, hogy könyvben és képernyőn egyaránt gondolkodjék. Ha felismeri: a kettő nem ellentmondó, hanem egymást kiegészítő kifejezési mód. N. 1. Pár másodperccel utóbb, amikor éppen indultak volna fölfelé a lépcsőn, megjelent a halványkék háttérben a medikus. — Alszik mindenki? — kérdezte lihegve és megtorpant az ajtóban, ahová ebben a pillanatban léptem feL — Nem — feleltem. — Elég nagy a zaj. — Megyünk vissza — mondta hadarva és belekotort a köpenye zsebébe. — Itt van sokféle gyógyszer. Tessék — és marokszám szedte ki a kapszulákat, fiolákat. — A betegeknek. Embereknek. Fölírtam, ml mire jó. Mi megyünk vissza. Nem tart sokáig. Mi végre van ez a minden, mit akar az őrült ember! Annyira örültem a fiúnak, hogy remegett a hangom. — Nem bántott a főhadnagy? — Főhadnagy! — sóhajtott — Amputálták éjjel, a bal lábát. Hátra vitték. Átkozódott. De ő sem tudta miért. Tudja az ember, hogy mi miért van? Nincs lába. Mérnök és nincs lába. Nem volt szíve se. Talán megmarad. Én medikus vagyok ... Az emberekért akarok élni. A ledöntött kerítéseken túl, a harmadik kertben futó katonák jelentek meg, egyikük most illesztette fejére az acélsisakot, s a kis templom mögé Igyekeztek. Megmarkoltam a fiú karját. — Gyere be! — mondtam és magam elé tuszkoltam a lépcsőn. Dörömbölt a csizmája, belökte lent a deszkaajtót. Az asszonyok közül Erzsébet volt csak talpon, éppen tozet készült rakni, föl sem állt, ijedten nézett ránk, amikor mind a ketten bent voltunk. De csak pár másodpercig. Mert a fiú, mintha csak rövid búcsúzkodásra jött volna, körülnézett, emelte a kezét, mintha elfutó vonatnak, vagy F

lórián Sándor Csongrád megyéből pár nappal korábban foglalta el a hegyek közé ékelt klinika egyik betegágyát. Ignác Balázs pedig az egri Szépasszonyvölgyéből került ugyanoda, csak egy másik szobába. Olyan egyívásúak voltak, valamivel túl a hatvanon, s egyazon nyavalyát is állapították meg náluk az orvosok. A két öreg egy darabig csak köszönő viszonyban volt egymással. Találkoztak az étkezéseknél és a társalgóban. EKG-ra is egyszerre küldték őket. — Maga bort ivott! — ripakodott rá az alorvos Flórián bácsira. — Érzem a szagáról, hogy szemelt rizling volt vagy pusztamérgesi. — Azt mondták, hogy egyiket se vegyem a számba — adta a tudatlant az öreg. — De maga le is nyelte, nemde. — Valahogy lecsúszott belőle egy kevés. — Hát vegyék tudomásul, hogy egyikük sem ihat egy korty szeszes italt ezután. Ignác bácsi csak hümmögött. Volt abban beleegyezés meg kár. örvendés is. Mégiscsak leszidták ezt a Flóriánt — gondolta. Hanem akkor lepődtek meg csak igazán, amikor felértek a szobájukba és benéztek a kis fehér szekrény aljába. A főnővér ugyanis addigra elkobozta ami még az üvegekben volt. — Hát elvitték tőlem a leánykát — zsörtölődött Ignác bácsi az ebédnél. — Leánykát? Hát maga azt is hozott ide az ágyba, vénember létére? — adta a butát Flórián bácsi. — Ej. maga csavaros eszű! Bor volt az a javából. Vagy Csongrádban sose hallott az egri leánykáról? — húzta kl magát Ignác Balázs. — Nem emberbe való az. Annál több érő a jó pusztamérgesi — vágott vissza. — Az a! Homoki lötty az, nem más. Hallottam én, hoRy menynyit termelnek abból, mégis háromszor annyit palackoznak belőle. Még jó, hogy a vignetták nem tudnak beszélni. — Az istennyilát! Az enyém nem vignettás volt, amit kiöntött az a fehér fityulás, hanem sajátjából való. távolodó hajónak intene és víszszafordult, kilépett gyorsan az előtérbe. Éreztem minden mozdulatán a belső viaskodást, nagyon közel éreztem őt magamhoz ebben a pillanatban, utánaléptem, szinte ugrottam, s az előtérben megmarkoltam a vállát — Maradj itt! — mondtam izgatottan, eszembe se jutott már, hogy ezért akár golyót röpíthetne a fejembe. — Nem a te háborúd! — ráztam a vállát és kerestem a kezét, hogy a megrezzent emberséget felcsiholjam benne. Nagy viaskodást éreztem a fogásában. Talán a főhadnagyra gondolt s a többiekre, akik ide hajtották az anyja mellől, az iskolapadból. — Szökevény, aki nem megy — mondta, s én akkor végleg rádöbbentem, hogy ezektől a pillanatoktól kezdve nemcsak érzelmi szálak, hanem kötelek fognak össze kettőnket. Ha például betoppanna a főhadnagy, mind a kettőnket lepuffanthatna. De a főhadnagy nem jöhet, elvesztette az egyik lábát, az egész gépezetük fél lábbal döcög már. Ennek a fiúnak nem szabad tovább mennie, semmit sem érez magának abból, amit az ilyen főhadnagyfélék még mindig vakon vallanak. — Maradj! — ismételtem, s mintha hirtelen attól tartottam volna, hogy a mieink között is veszély fenyegetheti, hogy elárulná valaki, ha fegyveresek jönnének keresni — hátrahúztam a kabátujjánál fogva az előtér sarkába. — Gyere a padlásra — unszoltam. — Ott egyedül leszel addig. Van széna. Kibírod Mindig lesznek beteg emberek Gyere, adok civilruhát. Az előtérben összedobált ládák hevertek, egyiket a vasutas hagyta ott, amikor meglépett az első német visszavonulással Teteje nem volt már a ládának, — Nem kóstoltam, nem tudhatom — hagyta kételyek között Flóriánt. Ettől fogva mindig együtt látták a két öreget, amikor apm volt kötelező pihenés. A maguk módján szidták a hangoskodó ultizókat, akik az idő agyonverésében csupán sovány füléreket vesztettek az ördög bibliáján. Ok ketten csöndben beszélgettek. Hasonlítgatták az alföldi tájat a hegyvidékkel. Szinte ízekre szedték az anyaföldet. A venyigéket a termésig nézegették. Gondolatban a szürettől a letisztult borig ízlelgették a szőlő levét. A kétféle tájnak még a levegője, napsütése sem maradt érintetlen. Egyszer aztán közös nevezőre jutottak. — Jólesnék most akár egv pohár pusztamérgesi is a magáéból, ha már nem juthatok leánykához — foglalta össze az ízek és színek kavalkádját Ignáz bácsi. — Fene bánná az egri bikavért is, csak lenne — toldotta meg az összefoglalást Flórián Sándor. Latolgatták is, hogy miképpen kerülhetnének kívül az épületen egy kis környezetszemlére. A régi betegektől megtudták, hogy a klinikától kilométernyire van egy falu, s az már más „ország" is. mert másik megyéhez tartozik. — Lehet abban valami vendéglátás is. Ha suttyomban kiballaghatnánk a faluba... — Az úgy nem megy. Csak van abban a faluban templom ... — vélekedett Flórián bácsi. — Arra én nem vagyok kíváncsi. — Éntőlem is üresen maradhat. Hanem hogy a kend esze nem fog, annyi bizonyos. Holnap vasárnap. Reggelre pucolja ki a csizmáját. Csak úgy ragyogjon, mint a Salamoné... A többit bízza rám — váltak el lefekvéskor. egyik-másik kószáló katona bele is kotort, egy kopott sötétkék köpeny lógott a sarkán. Nagy izgalmamban ezt a köpenyt kaptam fel. — Vedd magadra! — mondtam a medikusnak szinte parancsolva, s akkor, mintha villám ütött volna az értelmembe, arra gondoltam, hátha nem is medikus, nem is eszmélő katona ez az ember, hanem provokátor, s a másik pillanatban fegyvert fog rám, esetleg le is terít ebben a hideg, büdös pincében. De a fiú megfogta a kabátot, s ez egyszerre felszabadított Ha menni akarna, hozzá se nyúlt volna — gondoltam és rá akartam adni, de akkor közeli hangokat hallottunk, a fiú hóna alá fogta a köpenyt, s én odalódítottam őt a padláslépcsőhöz. A hangok elhaltak lassan, a fiú fönt volt már a padláson. Kivül nagyon komoran világosodott, a templom mögött nyöedöső gépkocsik erőlködtek, s műúton páncélosok dübörögtek. A bu*>jr~r-ban ébredeztek az emberek. Sorbán görnyedten ült a fekhelyén, fölnézett rám, amikor beléptem. — MJ van ? — kérdezte. — Milyen irányba mennek. — Vissza — feleltem, s elhatároztam. ha ők nem említik a medikust, én se beszélek róla. Erzsébet ott állt a sparhelt mellett. számolta az elhúzó páncélosokat és pirította a rántást a reggeli levesnek. A medikusról egyetlen szó sem "sett. Majdnem egészen világos volt már, amikor elkészült a leves, az asszony l'teres fazekat vett elő. megmerie. kaua'at fogott hozzá, metszett egy darab kenyeret s felém nyújtotta. — Vigye föl neki! Majd én figyelek az udvaron. — No, mehetünk is — invitálta társát másnap reggel Flórián Sándor. A főorvosnő ajtaja abban a pillanatban pattant fel, s a két ünneplősnek út. a valóul adta: — Ma is lesz ám vizit. A nagymiséről siessenek vissza. Ignác bácsi zavartan nézett hol Flóriánra, hol a főorvosnőre. Már éppen meg akart szólalni, de Flórián karon kapta es vitte, nehogy elrontsa a doleot. — Oda én nem megyek! — tiltakozott Ignác bácsi a liftben. — Én se oda tartok, csak kerülünk egyet a faluban. Jó az idő, az út, a levegő. Hát kell ennél több? — Mondja csak, nem volt a kend nagyapja afféle síkibetyar ott az Alföldön? Ezt aztán jól kieszelte — mondta dicséróen Ignác Balázs. Flórián bácsi válasz nélkül hagyta a megjegyzést, hanem a szokásosnál jobban kihúzta magát. Visszajövet sem látszott rajta bizonytalanság. Ignác bácsi azonban komótosabban rakta egymás elé a csizmákat, s mintha a fényük is tompább lett volna. — Berúgunk a leheletétől — fogadták betegtársai, amint belépett a szobába. Flórián bácsi erre ráfülelt és nyomban társa segítségére sietett. — Hát mi aztán póruljártunk, pedig nem sokat késhettünk. A nagymise már megkezdődött, mire odaértünk. Csakhogy annyi nép volt ott, hogy nem fértünk be. Kint állni meg hideg volt. Mondom erre Ignácnali: gyere, hé, tiszteljük meg legalább a parókiát! Hát amint ott ténfergünk, keressük az ajtót, megszólít bennünket egy úrforma, csupa feketébe öltözött ember. Az túnt fel rajta, hogy a cipője tiszta fehér volt. Gondoltam, hogy a kántor. No hiszen, ez is elkésett u miséről! Most aztán ő se fér be. Hanem amikor megszólalt, isten szolgáját véltem benne. Nem ls csalódtam. Amikor megtudta, hogy nem idevalósiak vagyunk, 6 méghozzá betegek is, akik nem fértünk be a nagymisére, beinvitált bennünket a sekrestyébe. — Itt én volnék a lelkész, kedves híveim — mondta, s azzal kinyitott egy kis szekrényt Elénk tett két poharat, a harmadikat pedig 6 markolta meg. — Kis misebor maradék, ha jó6zívvel fogadják, úgyis kintrekedtek a nagymiséről — emelt meg hasas demizsonl és teletöltötte a poharakat. Hát így történt — fejezte be a tájékoztatást Flórián bácsi. Hanem valaki közbeszólt: — Hogy ihattak maguk a pappal a sekrestyében, ha ugyanakkor bent a nagy misét tartotta? — Majd holnap megmagyarázom — sietett ki a szobából Flórián Sándor. Ignác bácsitól viszont nem várhattak magyarázatot, mert rögtön beverte a szundit Nem magyarázkodtak másnap, harmadnap és azután sem. Szorgalmasan gyakorolták hitéletüket. Ebben való hitük ott szenvedett csorbát, amikor egyszer Flórián nélkül ment misére Ignác bácsi, legalább is a látszat szerint. Együtt voltak pedig, csak Ignác Balázs valakivel leállt beszélgetni a liftnél. Flórián pedig azalatt felért, pizsamába vágta macát és kiült a tévé elé a társalgóba, amikorra társa betoppant. Pechiére összefutott a főorvosnővel, aki rögtön tisztában volt a mtsénlev4s módtevaL — Elvétettem a kM'ncset. a borkóstolóit hamarabb m»cte'á1tam — oróbált kedélyeskedni Ignác bácsi. — Látom. Többé nem mehet ki egyedül a templomba — korholta le a főorvosnő. ma,d kurtán beszólt a társalgóba: — Flórián bácsi, legyen szíves egv percre!... A

z öreg rosszat sejtett ebben a fogon-szűrt hívásban. — Nem megmondtam, hogy Ignác bácsi csak magával rrehet templomba. Miért engedte el egyedül ? — Valahogy tovább szundítottam, s úgy látszik, sajnált felkölteni De ígérem, főorvosnő, hogv máskor csak velem teheti -ki a lábát. — Kend többé nem nézheti egyedül a mise-celebrálást, csak velem együtt — adta ki az utasítást jó hangosan, hogy a főorvosnő is hallja és megnyugodjon, legfőképpen ped'g számíthasson a Csongrád megvei tájbeitek hitelére, ha már Ilyen szavahihetőek.