Délmagyarország, 1970. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

VASÁRNAPI MAGAZIN Tardos Péter MINDEN TÖKÉLETES Szuromi Pál Búcsúztatók Dér Endre TÁN MEGÉRTIK „CSENDES ÉNEKÜNK" Mily ellentmondásos az élet! Viharsarki építőmunkások, földmunkások között nőttem fel. akik tavaszonta sokszor együvé rázódtak, valaminő bátor akcióba kezdve, hogy megmutassák a hatalmon levőknek: tulajdonképp senki se hatalmasabb azoknál, akiknek kezenyomán gyárak emelkednek, paloták magasodnak, hidak íve villan — s akiknek verejtékét a paloták lakói gondtalan, s henye életre váltják ... Nagyapám temetését Imponáló demonstrációvá nőttették a munkások — rendőrkard villogott a sír körül, hol 300 szervezett proletár tett hitet a kétkéziek ügye mellett —, s én, akinek tán a legkövetkezetesebben kellett volna az apáim nyomdokaiba lépnie — én egy protestáns teológia padjaiba kerültem ... Mily , ellentmondásos az . .élet! Mennyit iparkodtak szelíd szóval fejlehajtó alázatra tanítani — s éq épp a teológia „szent" padjaiban írtam verset Szőke Béniről, a lázadó kőművesről, aki karlkára dermedt gyerekszemem láttára vágta tűzbe a szalonnáját, mert arra emlékeztette, hogy a szegénynépet is tűzön sütögetik, szikkasztják az úri vérszopók. Mondanom se kell, hogy fejlehajtó alázatra tanítgató profeszszoraim némelyike jobb ügyhöz illő buzgósággal Iparkodott engem kiirtani azontúl a szent padokból. Am néhány hasongondolkodású padtársam is ekkor szegődött mellém „életre-halálra". „Les miserables" — „Nyomorultak". Ez volt dacos neve a mi kis csoportunknak, foggal-körömmel segítettük egymást, a „Soproni Fiatalok" nevű, antifasiszta diákcsoporthoz csatlakoztunk, s a nyomtatott szó erejével is igyekeztünk lázítani — amily mértékben, s ameddig lehetett. Ügy lehettünk vele mi, kunyhókból szabadult, „senkiházi" fiatalok, ahogyan az a bizonyos, feladata ellen rúgódozó, veszett kedvű ószövetségi szakállas Jeremiás, aki ugyancsak hasztalan menekült küldetése elől: mintha égő tűz lett volna szívünkben, és csontjainkba rekesztve ... „Prófétálnunk" kellett — ha tetszett, ha nemi S vajon megváltottuk-e népünket, népünk becsületét? Nyilván nem egészen; tán csupán néhány fiatalnak segítettünk, hogy utat találjon a bíbor zászlók alá. Megérte-é?... Micsoda bizalommal, mily határtalan hittel emlegettük a vörös zászlókat 1945-ben! Bízvabfztunk abban, hogy „holnapra" csakugyan sikerül „megforgatnunk az egész világot". Magam is sugárzó szemmel meneteltem a zászló alatt, mert soha többé nem akartam még egyszer átélni 1930 szeptemberét, amikor a szervezett munkásokat kegyetlenül kardlapozták a csabai Vasút utcán... É6 soha nem akartam átélni 1931. április 7-ét, amikor tüntető sorstársaim, rokonaim legjobbjait rugdalták-lökdösték lefelé a városháza lépcsőjén .., És a leírhatatlan nyomort se, amikor iiilt krumplin tengődtünk telente Zsadányban, s dideregve bújtunk a giz-gazzal fűtött búboskemence hátához... És más özön nyomorúságot, megaláztatást, nyilasok elöli „dekkolást", bombák moraját, odúba húzódó életet, eszet bomlasztó aljasságokat: lágerba szorítottak égretornyozó jaját, keservét... Hogy vártuk a szabadulás álmodott óráját! Persze, a szabadulás órájában minden másként alakult — mint ahogyan elképzeltem: négy nap, négy éjjel egy szovjet hadikórház tolmácsa voltam — csekélyke szlovák nyelvtudással —, sőt, mindenese: begipszezett, Bárnehéz sebesülteket emelgettem, sohsem látott műtéteket verejtékeztem végig, máig fülembe hasít az operáltak nyöszörgése-üvöltése... Aztán, persze, elkövetkezett az ideje az ifjúsági mozgalom szervezésének, e földreformnak, a „szabad ég" alatt történhető újságírásnak, s minden olyannak, amit a költő gyönyörű szavakkal „rendet szülő szabadság"-nak nevez. Mily égő hittel írtam a Viharsarok c. csabai újság vezércikkében, 1945. júliusában, a MADISZ érdekében: „Győzzük le a szerteszakadozottságot és teremtsük meg végre a makulátlanul igazi Ifjúsági egységet!... Szomjas szemű és kitárt fülű munkás- és parasztifjakra van szüksége a magyarságnak!" S pár év múltán halálosnak látszó nyavalyától: tbc-től nyűgözötten, lázasan tántorogtam egy szanatóriumban valami „káderező" előtt, aki — rá se rántva, hogy halálomon vagyok — maga elé citált, s hűvös-udvariasklmérten arról faggatott: édesapám, aki a munkástanács tagja volt 19-ben, kit emlegetett leggyakrabban a 19-as magyar vezetők közül?... (Ma ls látom összevont szemöldökét, amint azt magyarázgatja: édesapámtól helytelen volt Kun Béla nevét emlegetni... Kun Béla áruló!) No, persze, mind a faggatódzót, mind a halálosnak induló betegséget túléltem — nenv is anynyira az én erőmből, sokkal inkább mások segítségével. S ügyünk nálamnál sokkal elszántabb harcosainak még súlyosabb napokat is át kellett élniök. Annak azonban nagyon örülök, hogy tárgyilagosabban látó szereplője vagyok az akkori időknek, s hogy tapasztalhatóan eljött az ideje a hajdanvolt mozgalmak, s az egykori, első lépések igazságos felmérésének: egyremásra emlékeznek — nyilatkoznak az akkori napok munkálói — újságban, rádióban, képernyőn. (Kiváltképp kedves nékem Sípos Gyula cikke a Nők Lapjában — a győrffystákról!) A MADISZ pesti megszervezői összejöttek már, vajon sor kerül-é reánk, vidéken-ügyködőkre ls? Emlékezünk, emlékeztetünk, s elsősorban enmagunk elé szögezzük a kérdést: megérte-é? Mit csináltunk helyesen —, mit rontottunk el? Mindenképp jó érzés tudni, hogy — a költő szavával — „borostyánkőbe be nem fagyunk", sőt, láthatóan ma is hasznunkat lehet venni, s hogy tán mégis „megérte" — s hogy a fiatalság, a „büszke mellek" — tán megértik mai „csendes énekünk". S azt is tán: mért oly halk-csendes, mért oly szerénysaavú. Az első olimpikonok Az 1972-ben megrendezendő müncheni olimpia első plakátjai — plakátonként 200 számozott példányban — máris megjelentek. Egyelőre Kokoschka, Marini, Lapicque, Poliakoff, Hans Hartung, Fritz Winter és Jan Lenica alkotásait sokszorosították. További negyven művésztől rendeltek még plakátokat, s ezek között a magyar származású Victor Vasarely is szerepel. Kokoschka szignált plakátjának darabjáért maris 800 márkát fizetnek a gyűjtők. Szabadtéri tragédia A SZTRATOSZFÉRÁBAN nesztelenül keringtek a bolygóközi utasszállító gépek. A Mars televíziós képeket sugárzott a Föld lakóinak. Kellemes meleget árasztott a mesterséges napfény a decemberi délelőttön. Vidám emberek csevegtek egymással és tiszta szívből nevetgéltek. Csupán egyetlenegy férfi bolyongott gondterhelt arccal a jókedvű sokaság között. Szerdai volc. a humorista. Bal csuklóján megnézte a Polygora nevű kis szerkezetet, ami hűségesen mutatta sz évet, a hónapot, a napot, az órát. Perceket, a másodperceket, a légáramlást. minden televíziós állomás műsorát, ezenkívül viselőjének vérképét, hőmérsékletét, szívműködését és modern magnetofon módjára megörökítette minden gondolatát az utókor számára. — Itt állok a 2070-es esztendő telén, mint a század legnagyobb humoristaja — jegyezte fel az elmés gépezet —, itt állok én. a zseni, aki hosszú élelem alatt a szatíra fegyverével küzdöttem a selejt ellen és íme, vége a karrieremnek. mert kifogyott a témám. Minden tökéletes, nincs mit ostorozni. Így morfondírozott Szerdai, aztán eszébe jutott, hogy régi barátja, a Belforgalmi Ellenőrző Bizottság igazgatója valamikor sok anyaggal látta el a hozzá beérkező panaszokból. Felugrott hozzá, hátha befutott mégis valami panasz, hátha kitelik belőle egy karcolatra való. Hoszszas csengetés után maga az igazgató nyitott ajtót. — Bocsáss meg, öregem — mentegetődzött —, egyedül vagyok. Nyolcszáz főnyi személyzetünket beutaltuk a Saturnusra nyaralni. Nincs itt semmi dolog. én is csak azért jöttem be. mert varom a pénzes postást. Mit parancsolsz? — Nincs témám! — zihálta a humorista. — Kivesztek a régi jó célpontok. Atomfútés mú kötik mindenütt, ki emlékszik a TÜKER-re?\ Helikopterek bonyolítják le a közlekedést, ki emlékszik a sárga villamosra? Az autóbuszok közül is már csak az 5-ös van üzemben, de az is megáll, ha integetnek a megállóhelyen. Nincs Patyolat, mert régen feltalálták a piszkithatallan ruhát ég nincs KÜZÉRT, mert a SültAkácz László EXPRESSZEL, EGYÜTT Azt hiszem, mégiscsak kevés jelzőnk van. Mert milyennel: nevezzem, hogyan tituláljam a brjanszki erdőt, amelynek télre készülő fái között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat Mondjam, hogy okkersárga volt, vagy hogy az érett narancs meg az érett citrom színét példázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sem jó! Mert az a felfoghatatlanul nagy farengeteg tulajdonképpen őszszínű volt; a búcsúzás, az elköszönés árnyalatait villogtatták az ágak. Erre a színre viszont nincs alkalmas grammatikai megjelölés nemhogy a magyar, de semmiféle nyelvben. De Tamara hajára sincs! Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket amely hol barnának, hol meg feketének mutatta magát de amely abban a Néva-parti éjszakában mégis olyan rézvörösen csillogott. És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem! Mert hn azt mondom, jó volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda jóvoltából az elmúlt őszön Moszkva—Leningrád útvonalon eltöltöttünk, szegényesen keveset mondok. Ha pedig azt mondom. érdekes volt meg tanulságon. még kevésbé sikerült a megközelítés. Ez az utazás ugyanis nem egy egyszerű kirándulás volt, hanem — ez a legjobb kifejezés rá — egy magasabb rendű együttlét. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan ösztönösen öszszeálló, tehát egy igazi, folyton szomjazott együttlét. De hazudnék, ha csak ez a legutóbbi Expressz-út lett volna ilyen! Nekem ilyennek tűnt a többi is, amin eddig sikerült részt vennem. Jelzőt nem tudok rá, elmondom hát amúgy, emlékről emlékre haladva, mi váltja ki az emberből azokat a mindig sóvárgott jó érzéseket Már ahogyan egy ilyen üt kezdődik, az ls... Vagy az indulás előtti délután az Expressz Szabadság téri székházában vagy vonatra szállás előtt valamelyik pályaudvaron amolyan kötelező tanácsadást tartanak minden csoport részére az illetékesek. Míg a jól ismert intelmek elhangzanak, már jobbra-balra pislogva lehet figyelni az először látott útitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehet fogalmazni az első minősítéseket: „Az az ernyedt arcú bajszos, az mindig aludni fog, az a frissen festett szőke nő meg biztosan három kabátot hoz erre a pár napra ..." És hiába, hogy ezek a vélt vagy igaz gyarlóságok tűnnek fel s fogalmazódnak meg először. azzal, hogy feltűnnek s megfogalmazódnak, máris megszületett máris növekedhet egy emberi kapcsolat. Aztán ennek a kapcsolatnögalamb Vállalat szájhoz »állít minden élelmet. Kihaltak a humoristák. már csak ketten vagyunk az egész országban. Én és az a tehetségtelen Szombati, de már ő is csak tengődik Segíts rajtam, adj valami témát! Megesett a szíve az igazgatónak a jó baráton, kutatni kezdett a pókhálós fiókban és kihalászott egy aktát. — Megvan! Itt a panasz! Egy fogyasztó siránkozik, hogy „Pacal" címkéjű konzervet vásárolt, és amikor kibontotta. kiderült, hogv töltött káposzta van benne. Jegyezd! Selejt, panasz, ostorozd! Szerdai arca felragyogott. — Szombatit meg fog.ja ütni a nukleáris guta! — mondotta éa elrohant. Lázas mohósággal látott neki a témának. Gyorsan írt egv karcolatot. aztán egv kis szatirikus operettet a kabarénak, maid egv televíziói darabot és egv panorámafilmecskét. Amikor ezzel elkészült. eszébe jutott, hogv kupiét is kellene írni erről a hatalmas visszaélésről, és már rótta is a sorokat: Azt hittem, hogy pacal, pacal. [hát oszt a Felbontásnál kiderült, hogy [káposzta Bumsztadráré. bumsztadrá! ORIASI SLÁGER lett belőle. Az emberek már szomjaztak egy kis leleplezés után. Szerdai fürdött a népszerűségben és a tantiémben. amikor egyszerre kiderült. hogy az igazgató nem volt eléggé éber: felületesséeoől egy több évtizedes aktát nyújtott át Szerdainak ostorozás céljából. Az ügyet már annak idején elintézték és azóta, ha egv konzervre rá van írva. hogy pacal, arra mérget lehet venni, hogy pacal van benne. A botránvt felkavarták. a leleplező Szerdait megbélyegezték és ekkor a már csaknem agonizáló Szombati, a másik élő humorista egyszerre életre kelt és gyorsan megtámadta a bűnösöket a szatíra fegyverével. Gyorsan karcolatot írt az esetről. aztán villámtréfát televíziós darabot. panorámás burleszket és végül egy pazar alágerkuplét amelynek refrénjét még a cipész ipari tanulók is fütyörészték a Tejúton. vekedésnek még egy külön kiváltó oka is van. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom, de ügyes Í6 meg szép dolog is, hogy a külföldre utazó Expressz-csoportok mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamutartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország fogadó szerveinek. Hogy ezt a néhány dolgot meg lehessen venni, kinek-kinek tíz forintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbeszedés, vásárlópárkijelölés csak még tovább szaporítja, vastagítja az épphogy megkötött ismeretségszálakat Ennek a szertartásnak — mert az: rítus, házi ünnep, szertartás — már valami olyan hangulata van, mint a régi diák gyűléseknek. amikor megbeszéltük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. Az induláskor már tartanak a szálak. Egy bio*mtés a délutáni, reggeli félismerősnek, egy suta kérdés — „Lesz-e biztosan foglalt szakasz?" —. aztán, mire a vonat tényleg bekocog, már apróbb csoportok rohamozzák meg. s foglal iák le a kijelölt Rilkéket. Az elhelyezkedés általában determinál. Ki hova kerül az első felszállásnál, szinte törvényszerű. hogy egészen az utazás végig újdonsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkeközösség r rendszerint egy-egy házasnár vagy régebbi ismerősök körül alakul ki. s amilyen ez a „mag", többnyire olyan lesz az egész köréje sodródott csoport is: éneklő, viccmesélő, folyton evő, folyton alvó vagy éppen kártyás... Mire a határra ér a eonatj