Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

E

gy szoba belső. Egy modern lakás, a széles, kétszemélyes heverőn fehér, gyűrt ágynemű, az ágyneműben egy, még alvó asszony, s a párnákból, paplanból felbukkanó ébredó férfi. Ébredés, de nem a modern ébredések zavartsága, hanem az ablakon besütő nap derűje, kiegyensúlyozottság, egészség. A férfi észreveszi, hogy a felesége ott alszik mellette. Csodálkozik. Az asszony nyolcra jár munkába, mire ő felébred hétköznap már nincs mellette. Az órára néz, nem érti. Fél kilenc. — Szívem, te elkésel... A nő meg sem mozdul. Álmában ls várta ezt a figyelmeztetést. — Ma nem megvek be. A férfi kissé meglepődik. — Miért nem? — Csúsztatok. Elmegyünk együtt, felvesszük a pénzt és vásárolunk. A férfi ül az ágyon és maga elé néz. — Velem akarsz jönni a pénztárba? — Igen. Baj? — Szívem, az olyan ízléstelen. Ha egy házaspár együtt jelenik meg a pénztárban ... az... az ízléstelen. Mindenki arra gondol, hogy nincs egy vasunk sem... röhögnek, hogy ott áll a férfi mögött az ellenőr... Nem, szívem, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Az emberi együttelésnek vannak bizonyos szabályai. A nő még mindig háttal a férfinak, de már maga elé mosolyogva: — Mennyi pénzt veszel fel? — Mondtam már tegnap: kettőezerötszáz forintot Igazán nevetséges lenne, ha ezért a piti összegért ketten mennénk. — Jó, akkor írj egy meghatalmazást és felveszem én. — Mi ütött beléd? Gyanakszol? Nem hiszed, hogy kétezerötszázat kapok? — Most ilyen kedvem van. Szeszély. — Ez felháborító. Mit képzelsz rólam? Vacak háromezer forintért érdemes ekkora cirkuszt csinálni? — Háromezer? — Lehet hogy felmegy háromezerre. Nem tudom pontosan. — Majd megtudjuk — mondja rá a nő. Most először megmozdul, megfordul és mosolyog. Végképp kimászott az álom tengeréből, sőt úgy bukkan fel belőle, mint egy sellő, diadalmasan, ellenállhatatlanul. Később majdnem összevesznek. A férfi csűri-csavarja, de nem tudja lerázni magáról az asszonyt A reggeli, amely lehetne ünnepi is, hiszen csak ünnepnapokon szoktak együtt reggelizni, ezúttal komor. Csurka István LEBUKÁS — Nem is tudtam, hogy te ilyen gyanakvó vagy. — Nem vagyok gyanakvó. Akarok egy kellemes délelőttöt. Veled akarok csatangolni és költekezni. Ezt a pénzt váratlanul kaptuk, terven felül. Ezt most nem kell beosztani. . — Gyönyörű ... Nem szeretem a váratlan dolgokat Nem szeretem, ha csak olyan oldalról ismerem meg a feleségemet, amilyenről ed lig még nem ismertem. — Éspedig? — Féltékeny vagy. Mert ez az, csak más a megjelenési formája. Majd még megérem, hogy belenyúlkálsz a zsebembe. — Undok vagy. A férfi semmiképpen sem tudja lerázni magáról az asszonyt. A ház előtt tizenegy felé még komorabb a férfi, amint megkerüli a Moszkvicsot, kezében a slusszkulcscsal, s az asszony pedig ott áll a járdán, s várja, hogy a férfi belülről kinyissa a jobboldali ajtót, s ő beülhessen mellé. A kocsi mosatlan, az asszony megjegyzi, hogy a kocsi piszkos. — Az hagyja rá a férfi. — Talán nem? — De, persze, de még milyen piszkos. Beülnek. — Szívem, nem tudsz feloldódni? — Nem. — Mondd meg előre. . könnyíts a lelkeden, valld be... — és a pillantása, a mosolya tele van szelíd gúnynyal. — Nincs mit bevallanom. — Akkor mért vagy ily-m morcos? — Megalázó helyzetben mindig morcos vagyok. — Na jó — mondja az asszony. Most már ő is elkomorodik egy kicsit A páternoszter fülkéjében is ketten vannak. Ei már a férfi utolsó lehetősége. — Várj meg a folyosón — mondja. — A folyosón? — A pénztárhelyiség kicsi. — Ketten be se férünk? — Esetleg kiküldenek. — Miért? — Zavarod a munkát De értsd meg, ez olyan blama. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. — És hogy én a folyosón ácsorogjak? — Tönkre akarsz tenni? — Semmi nem jut már eszedbe? Jól kitervelted, hogy mit csinálsz a pluszpénzzel? — Nincs pluszpénz. — Akkor meg? A pénztárba a nő nyit be először. A pénztár nem olyan kicsi, amilyennek a férfi lefestette, és főleg nem olyan zsúfolt Nem is vár kifizetésre senki, a nagy pillanat egyetlen tanúja — a házaspáron és a pénztároson kívül — egy nagy, kopott fönixpálma. A pénztáros száraz, vékony ember, az asszonyt, a harmadikat észre sem veszi, a kifizetés úgy történik, mint egyébkor, szabályszereűn, csak a férfi ideges. A nő leül a pálma mellé a fotelba. A pénztáros számolja a százasokat. Húszig nincs is semmi baj. A férfi a huszadik után kezd köhögni. És köhög folyamatosan húsztól negyvenhatig. Az asszony szája széles mosolyra húzódik, a köhögés lélegzetvételnyi szüneteiben meg-meghall egy-egy számot, a harmincnyolcat például egészen tisztán, s ezenkívül is: tud mindent. A pénztáros egy pillanatra felpillant a fuldokló férfira, aki gondosan ügyelve a takarásra, hátrafordul egy pillanatra a felesége felé. egy szánalomkérő pillantással, hogy látod mi lett velem, én nem tudom, tán meg ls fulladok. Az asszonyon azonban nyoma sincs a szánalomnak. Sőt. feláll, odalép barátságosan, hátbaver. desi a fuldoklót és a százasokat a pultról egy mozdulattal beledobja a táskájába. A táska szája bekattan, elnyeli a négyezerhatszáz forintot. — Ennyire én sem számítottam — szólal meg a kocsiban — ... Azt hittem legfeljebb egy ezrest akarsz elsinkófálni..., de kettőt? A férfi nem szól, vezet — Hajts be itt — mondja az aszszony. — Miért? — Vásárolunk. — Mit? — Veszünk egy ruhaanyagot. — Kinek? — Neked. — Nekem? Ez a legnagyobb csapás. A férfi belekapaszkodik a volánba, legszívesebben fának vezetné az autót — De miért épp nekem? — próbálkozik kétségbeesetten. — Mert így igazságos — mondja a nő. Aztán még hozzáteszi: — Ez a büntetésed. Benyúl a táskába és kivesz kétszáz forintot. — Tessék. Egy kis zsebpénz. — Kösz. Tedd a fülem mellé,., NÉPKÖLTÉSZETI GYŰJTÉSÜNK KLASSZIKUSA Ma ötven éve a felsővárosi Dugonics-temetőben helyezték örök nyugalomra az életében oly nyughatatlan, lázasan dolgozó és lázadozó öreg paptudóst, korának legnagyobb magyar folkloristáját, Kálmány Lajost. Móra Ferenc beszámolójából érzékletesen áll elénk egy tragikus életpálya utolsó állomása. „Nádtetejű félliáz tenyérnyi udvaráról volt a temetés, zuhogó esőben; a koporsótól öt lépésre szemétdomb; rothadt kukoricaszárból ágyazva padló a sárban, hogy a halottvivők ne káromkodjanak olyan nagyon, mikor a koporsót kiviszik az utcára; a nyitott kapuban két öregasszony, rongyos kolduskák sopánkodnak a világ folyásán. Tudós, akinek egész életében a néplelkekben való áskálás volt a mestersége, soha stílusosabb környezetben nem hagyta még el a világot, mint Kálmány Lajos. Diszkíséretet azoknak a keserűsége szolgáltatott az utolsó úthoz, akik tudták, hogy mekkora értéket jutalmazott ebben a dísztelen végben a magyar élet." lamiféle menhelyet, ami többe kerül, mint az egész örökség. Ne fogadd el semmi áron. Cardaillan úr, mivel mindig engedelmeskedett a feleségének, tudatta a közjegyzővel, hogy nem tart számot az örökségre. A második személy, akit meghívtak Paluselle-be, Mondez kanonok volt Marseille-ből érkezett, s nagyon örült egy kis kikapcsolódásnak. Alig figyelt oda, amikor unokafivére, Marc Antoine neki is elmondotta kívánságát Így felelt rá: —Persze, de még mennyire megértem! önök annyira szerették egymást a fivérével, oly nagy egyetértésben éltek... Kezét reverendája zsebébe mélyesztve körbesétált a szobában és szemügyre vette a tárgyakat — A sienai iskola, ugye? — mutatott a Szent Sebestyén szoborra. — Csodálatos mű. — Majd amikor az üvegkoporsóhoz ért, felkiáltott: — Milyen szép kis viasz szobrot őriz itt Igazi ritkaság! Francia munka? De amikor a márki tudomására hozta, hogy valódi holttestet lát, a kanonok felsikoltott és eltakarta a szemét. A márki ezután hiába is tartóztatta, elávozott a kastélyból oly rohanvást mintha véletlenségből az ördög hálószobájába tévedt volna. A közjegyzőnek írásban kellett megkeresni ót, hogy lemondásáról hivatalosan is tudomást szerezzen. A rákövetkező hónapokban a rokonok felvonulása tovább folytatódott. Agglegények, hivatásos katonatisztek, diplomaták, mind elzarándokoltak a várható örökség forrásához; mindnyájan hasonló illúziókat tápláltak és ugyanazzal a lidércnyomásos nyugtalansággal távoztak onnan. — Akarjátok tudni a véleményemet? Ez egy szadista, aki az áldozatát keresi — jegyezte meg egy családi vacsora során az egyik fantáziadús rokonhölgy, aki igen járatosnak hitte magát a pszichiátriában. — Aki ezt az örökséget elfogadja a titkos záradékkal, annak nagyon bátor embernek kell lennie. Végül akadt egy bátor vállalkozó. Harminckilencediknek szerepelt a rokonok listáján, Hubert Martineau-nak hívták. Huszonnyolc éves korára jelentékeny vagyont tékozolt el, mindkét asszony, akit szeretett, elhagyta, s a múlt héten csak egy véletlen mentette meg az öngyilkosságtól. Most a hotelportástól kellett pénzt kölcsönöznie az utazásra. — Ha az ördöggel kéne szerződnöm, akkor se bánnám — mondta magában Paluselle-böl hazatérve. — Egyébként hamarosan révbe jutok, az öregúr már fél lábával a sírban van. De három és fél év tett A, míg a márki a másik lábát is odatette. Ekkor aztán a közjegyző határozott felszór lítására összegyűltek irodájában valamennyien: Cardaillan úr, a kanonok, az idegbajokban járatos rokonhölgy és a többiek. Először csodálkoztak, amikor megkápták a közjegyző meghívóját, hiszen ők évekkel ezelőtt egyértelműen lemondtak az örökségről. De aztán újraéledt bennük a reménység: hátha megsemmisítették a végrendeletet, hátha egyszerűen és egyenlő arányban felosztásra kerül a vagyon. Hubert Martineau késve érkezett hosszú sportkocsiján. Az eltelt időszakban élete alapvetően megváltozott: miután nagyreményű örökösjelölt lett belóle. kívánatos partinak számított, s egy párizsi tőzsdeügynök lányát vette el... A közjegyző szólásra emelkedett: — Hölgyeim és uraim, bocsássák meg, hogy erre a fárasztó útra felkértem önöket, de elhunyt unokafivérük kívánsága volt, hogy mindnyájan jelen legyenek a végrendelet felolvasásánál. íme a szöveg: „Végső akaratom a következő: minden ingó és ingatlan vagyonom unokaöcsémre, Hubert" Martineau-ra szálljon, azzal a formális kikötéssel, hogy nevezett tartozik felvenni a Paluselle nevet, s viselni azt az összes járulékos címekkel együtt." Íme hölgyeim és uraim, ez volt a titkos záradék; az örökhagyónak ama kívánsága, hogy óseinek neve ne tűnjék el vele a világból A termetes Cardaillan-né asszony egyetlen éles „ah" felkiáltást hallatott — Jól mondtam én, hogy ez egy szadista — mormogta a foga között az idegbajokban járatos rokonhölgy. Az ám, de az üvegkoporsó?! Hisz az ijesztette el őket, homályosan és öntudatlanul mind úgy képzelték, hogy összefügg valahol a titkos záradékkaL Végül a kanonok szegezte a közjegyzőnek a kérdést: — És mire véljük a női holttestet, amelyet a márki a szalonjában őrzött? — Ö, semmi különös — mondta a közjegyző. — Egyik ősapja, Theodor márki szeretője volt a lány, az hozatta át a tetemet kétszáz évvel ezelőtt Louisiana-ból, s az utódok kegyeletből őrizték. De hozzáteszem uraim, a leltározáskor a koporsót megmozdították, s a test porrá omlott szét. Az ügy még hosszú időn át élt, felkavarva a családok nyugalmát. Házasfelek közt, szülők és gyermekek közt húsz évig szüntelenül záporoztak a szemrehányások, a felelősségrevonások, az egymás arcába vágott sértések: „Ha nem lettél volna olyan ostobái hogy visszautasítsd a Paluselle-örökséget..." Annyi bizonyos, hogy a Paluselle-nevet nem fenyegette többé a feledés veszélye. Fordította: Zilahi Judit A felsővárosi tímárcsalád sarja a kegyesoskolában szívta magába Dugonics András és Csaplár Benedek hagyományát, a népélet és a néphagyomány iránti érdeklődést. Anyja óhajára ment a temesvári papnevelőbe, s itt a németesítő törekvések visszahatásaként, két tanárnak, Csiky Gergelynek és Szentkláray Jenőnek példája nyomán is, csak elmélyül a magyarság, a nép iránti elkötelezettsége. A fiatal pécskai káplán már fáradhatatlanul gyűjti az eleven szájhagyományt, s hamarosan megkezdi sovány fizetéséből a maga költségén kiadásukat is. A Koszorúk az Alföld vadvirágaiból (1877—78), a Szeged népe (1881—1891) és a Hagyományok (1914) hétkötetnyi népköltési anyaga mindaddig páratlan teljesítmény a magyar népköltési gyűjtés történetében. Am nemcsak mennyiségével, hanem számos újításával is. Műveinek bevezetésében szinte szociográfiáját adja a tájnak, a népnek, amelynek költői kincsét megmentette az utókor, a tudomány számára. Szinte érthetetlen vakmerőséggel száll szembe a torontáli nagybirtokok uraival és a velük egyérdekű egyházi fölötteseivel. Nem csoda, ha hol iskolaszék, hol törvényszék elé citálják, majdnem évente helyezgetik tovább. Végzetére magának, de Szerencséjére a magyar népköltészetnek, hiszen új állomáshelyein is fáradhatatlanul gyűjti népe szellemi kincseit. Mint városa hű fia, mindig Szegea népét nyomozta: a Temesköz legdélibb faluiban is az oda kirajzott és legtöbb helyt magas szintű kertkultúrát teremtő szegediek nyelve, szellemi kincse foglalkoztatta. S mit kapott érte szülővárosától? Még egy szerény plébánosi stallumot sem, amit érdemtelenek ivócimboráiktól könnyedén megkaphattak, s mely neki viszonylagos függetlenséget, valamivel több anyagi alapot jelentett volna további tudományos terveinek végrehajtásához. Mikor 1894-ben végre — már 42 évesen — megkapta a csanádpalotai plébániát, megkeseredett ember volt. Itt nem ls gyűjtött, Inkább gazdálkodott, de ezzel is parazsat hordott a fejére. Amikor az 1906-ban ért agyvérzése után nyugdíjazták, egyebek közt vádként hozták föl ellene, hogy „a gazdálkodás körében nem 1116 foglalkozások űzése által híveit megbotránkoztatta". Pedig nem hívei, csak néhány fölöttese és a helybéli intelligencia háborgott a nyakas természetű parasztpap különcségein, a néppel való azonosulásán. 1910-ben költözött vissza szülővárosába, húgának Oltványi u. 2. sz. házéba, ahol fél évszázada holtan találta egy iskolás gyerek, akitől rossz Irkákat szo kott venni kéziratpapírnak. „Többnapos halott lehetett már akkor — írta Móra — patkányokat rezzentett el az ajtónyitás az arcáról." Hagyatékának megmentéséért Móra Ferencnek ét munkatársainak hálás a magyar tudomány. Levelezése a Somogyi-könyvtárba került, ennek alapján írhattam meg 1952-ben, születése centenáriumára, életrajzát; kéziratait Móra fölküldte a Néprajzi Múzeumba, s ott pihentek érintetlenül a fölszabadulásig. Nem frázis, hanem szó szerint értendő valóság: a fölszabadulásnak kellett eljönnie, hogy Kálmány életmüve a magyar tudomány és kultúra eleven örökségévé válhassék. Ortutay Gyula ugyan már 1940-ben a szegedi egyetemen tartott magántanári előadásában megfogadta, hogy hagyatékát napvilágra segíti, de ígéretét csak a fölszabadulás után válthatta valóra. 1952-ben vaskos kötetben jelent meg a hagyaték első kiadványa Történeti énekek és katonadalok címmel. 1954-ben n második, az Alföldi népballadák. A további kötetek, melyek meséket, mondákat, hiedelmeket tartalmaznak, munkában vannak, s — reméljük, hamarosan — meg ls jelennek. Móra Ferenc 1928-ban Az utolsó magyar sámán címmel írott ragyogó portréjának végén sürgette a nagy tudós — ahogyan ő akkor joggal írta: a legnagyobb magyar folklorista — szobrát, emléktábláját. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának szellemében született Kálmány Lajos Kör 1947-ben emléktáblával jelölte meg Kálmány utolsó lakóházát, s sürgetésére a centenáriumkor, 1952-ben a város az utcát, amely eredetileg is családjától kapta nevét, Kálmány Lajos utcának nevezte el. De szobra, melyet 1944-ben a Dugonics Társaság szeretett volna fölállítani, még várat magára. Talán születésének 120. évfordulójára. 1972-re ez is megvalósulhat. „Ha már szégyelnűnk kell magunkat a jövendő előtt az utolsó nagy magyar sámán életéért, haláláért, legalább az emléke megbecsülése legyen javunkra szóló, enyhítő körülmény" — írta Móra. Am ha azt akarjuk, hogy életműve hasson, és eljusson a szélesebb közönséghez, elsősorban a mai szegediekhez is, gondoskodnunk kell régi gyűjteményeinek új kiadásáról is. Kötetei oly kevés példányban jelenhettek meg annak idején, hogy mára könyvészeti ritkaságok, bibliofil kincseK. A Magvető Könyvkiadó évekkel ezelőtt foglalkozott korábban kiadott gyűjteményéiből új válogatás megjelentetésével, de fölhagyott a tervvel, nyilván, mert ráfizetéstől tartott Szeged városának szép kötelessége lenne szorgalmazni a Szeged népe három kötetének új kiadását, hogy a különféle művészeti ágak alkotó munkáját megtermékenyíthesse, a népművelők kezébe eljuthasson, az iskolai nevelés meríthessen belőle. Ahogyan Kriza János Vadrózsái, nagyon helyesen, már több kiadást is megértek, úgy volna helyénvaló, ha a szegedi és környékbeli olvasó megismerkedhetnék őseinek Kálmánytól megmentett szellemi kincseivel. Kálmány Lajos emlékét ezzel szolgálhatnánk a legméltóbban. Péter László 1 á