Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

KARÁCSONYI MAGAZIN Nyolc oldalas ünnepi mellékletet nyújtunk át olvasóinknak karácsonyra, Magazin címmel. Tartalmaz ez a melléklet novellát, verset, múveszfotókat, grafikai munkákat, riportot, társadalmi kérdésekről és művészeti prohr mákról szóló elemzést és természetesen humort, rejtvényt, divat-tanacsadót. Ezért nevezzük Magazinnak, ami köztudomásúan olyasféle összeállítást jelent, amelyben mindenki kedvére keresgélhet, válogathat. Karácsonyra szántuk ennek az összeállításnak a bemutatkozó megjelenését, de ezentúl minden vasárnapi és ünnepi számunkban jelentkezünk vele négy oldalon. Reméljük, olvasóink megkedvelik, megszeretik a Magazint. Szívesen vesszük tanácsaikat, kívánságaikat a további szerkesztői munkához. HAJDANI ÚTONÁLLÓK Régi útjaink — s valaha egyetlen úttalan út volt kerek Magyarországon — már István király idejében annyira veszélyesek voltak, hogy a király törvényeiben azonnali akasztással büntette az útonállási. De nem sokat ért ez a fenyegetés. 1224-ben három gazdag velencei kalmárt, — Petro Alberti, Vito Pentulo, Donato Olivo volt a revük, — fosztottak ki a Dunántúl a honi haramiák. Nyolcszáz aranyat raboltak el tőlük. A XIV. század elején egv>k. az aviffnoni pápai udvarba Induló magyar úr járt pórul, öt a mai francia—olasz határ közelében fosztották ki. S mekkora volt a — lenge magyarban — Avignonba érkező magyar diplomata meglepetése, amikor támadóit a szentatya főemberei között ismerte fel! 1417-ben Borbála királyné küldte Velencébe harmincad-ispánját, az itáliai eredetű Bernardi Gáspárt, s a francia eredetű Budai Mariust. Alig hagyták el az itáliai Velencébe tartó utasok a magyarországi Velencét a Balatonnál Ötvös János budai ember és „kompániája" tört rájuk, s 1300 aranyukat rabolja el. 1395-ben Egervári Lászlót és Lőrinc fiát —, akik tarsolyukban 100 arannyal éppen a zalai káptalanhoz tartottak, s a kápornaki malomban szálltak meg —, nem kisebb ember, mint maga Ferenc, a jámboréletű kapornaki apátúr álmukban halálra nyilazta s kifosztotta. 1475-ben a római pápa oldozta fel bűnei terhétől Lőrincet, a budaszentlőrinci pálos kolostor egyik szerzetesét. Lőrinc barát, mielőtt felvette a szőrcsuhát, a király szolgálatában egy veszedelmes útonálló bandát göngyölített fel. Ugybuzgalmában a haramiák vezérét karóba húzatta, társait felakaszttatta, csupán egyikük járt jól: neki csak a jobb kezét vágatta le Lőrinc. 1498-ban a Párizsból Bécsen át, Budára tartó Balbi Jeromost — később II. Lajos király belső emberét —, a jeles humanistát, a Vértes hegységben fosztják ki útonállók. Vagyona, lovai s ruházata elveszítését Balbi egy ekes versezetben énekelte meg. Az útonállókat azonban sosem találták meg. Bakócz érsek ezekben az időkben — ha Esztergomból Bécsbe menesztett követséget — harminc fegyveres lovassal kísértette embereit. Feljegyezték, hogy az egyik hosszabb útra indulót arra intették a budai varpalotában: vigyen magaval fegyvert, ha útrakel! Mire így felelt az anyám Esszonv-katoná ja: — Hogyne! Hogy még azt is elszedjék! Sz. Simon Istváa VITATKOZAS A SAJÁT EMLÉKEINKKEL DORGÁLÁS É

ppenséggel még öreg nem vagyok, de azért már rám is rámszóltak néhányszor az utánunk jövők közül: Hagyjuk már a múltat! Ezerszer hallották és megtanulták a „hárommillió koldus országát", a Sipőcz-konyhát, a népbetegségeket, a kivándorlást, a Margit körúti fegyházat, a csendőrsortüzeket. a barakklakásokat meg a cselédházakat, a kukoricás kenyeret, a jogfosztottságot... Hagyjuk, mert ez már nem magyarázat semmire! Ez már lezárt történelem, politikai illusztráció ... Rámszóltak, amikor azt bizonygattam. hogy mi aligha hasonlíthatjuk magunkat hájas tőkésországokhoz, amelyek a fél világ anyagi és szellemi kincseit összezsarolták; mi csak a saját múltunkkal vethetjük össze a jelenünket mert ez a legtisztességesebb, legreálisabb. legkifejezőbb. Ez a lepisszentés végtelen rosszul esett nekem, mert még én is láttam a jajgató szegénységből, s éltem olyan éveket, amikor kitapasztalhattam az éhséget is, a kopottságot is. Tiltakoztam is ellene, hogy bárki legyintsen erre. hiszen mindez generációk életében, idegrendszerében, de még csontozatában is nyomot hagyott. Segítségül hívtam hát tanúkat, akikről tudtam, hogy sok málét megettek és kevés kenyeret; akik egymástól örökölték a feslett kabátot és a jó ízekről csak elképzeléseik voltak. Kicsit velük is megjártam. Nem annyira a memóriájukkal, inkább a szemléletükkel. Merthogy volt szegénység, volt nyomorúság, azt még csak-csak megerősítették. De nem szívesen beszéltek róla. Sót, kifejezetten röstellték, ha emlékeztettem őket a szegénység közös emlékeire, a gyomor és az egész test naturális kínjaira. Magamra maradtam a gonddal, s titokban őrölgettem. Hiszen már a gyerekeim is azt mondják, ha véletlenül régi példákkal nevelem őket: persze, tudjuk, a ti időtökben... De észre kellett vennem, hogy az agitációból is kikopott a múlt. Mintha korszerűtlenné vált volna fölemlegetni. S bár sohasem rendezkedtem be arra a logikára, hogy a múlt sötétségeivel minden mai árnyékot meg lehet magyarázni, fájlaltam ezt a kollektív feledékenységet. Most azért írok erről a témáról, mert úgy érzem, megértettem az ellenkezések érzelmi és gondolati alapjait. S nemcsak hogy megértettem, hajlok is arra, hogy egyetértésre jussak. Legelőször akkor pattant föl egy zár, amikor nagymúltú, harcos életű veteránokkal beszélgettem. ök messzebb gyökereznek az időben mag a történelemben. Egyik-másik mondatuk ellenérzést váltott ki bennem. Valahogy így fogalmaztam; tehetek én arról, hogy nem állhattam a Vörös Hadseregbe 1919-ben? Van nekem valnmi röstellni valóm, mert nem lehettem a párt illegális katonája? Máskor hozott a gólya, mag más történelmi szituációba. De hiszen akkor a mai harmincéves is megkérdezheti az én múltismertetőm után: No és talán én most éhezzem le, amit az idősebbek akkor? Vagy minden falatomat azzal a lélekfurdalással nyeljek le: bizony, az én apám nem evett jót napjában háromszor, nagy szó volt, ha vasárnapra jutott rendesebb étel? A másik zár pedig logikai kulcsra nyílott. Ennek prédikátuma a következő: annak ellenére, hogy az éhség még ma is az emberiség kétharmadát gyötri a világban, a fényképezhető naturális nyomor olyan anakronizmus, amit a társadalmi formától ' függetlenül is meg kell szüntetni. A termelés, a tudomány és a technika forradalmi fejlődésének mindenütt meg kell hoznia azt a minimumot, hogv az ember megkaphassa alapvető szükségleteit. Még ott is, ahol a hivatalos politika erre nem fordít figyelmet. Akkor csak természetes, hogy a demokratikus, de különösen a szocialista berendezkedésű országokban ez a politikai cselekvés első szempontja. I

iaz, mindez nem ír elő semmi parancsot a memóriának. Emlékezni azért lehet. Csak éppenséggel azon ne kapjuk magunkat, hogy olyan igényt fogalmazunk meg: éljék át a maiak a múltunkat! Éljék át legalább gondolatban, hogy jobban becsüljék azt, amibe beleszülettek! Lehetetlent kérnénk tőlük. Nekik nem úgy realitás a múlt, mint az idősebb nemzedékeknek. Az ő talpkövük ez a rendszer, ez a társadalom, ennek a valósága és perspektívája. Egy harmincéves embernek már nincsenek élményei a kapitalizmusból, s a háború is leginkább emlékirat film, vagy regény a számára. A történelmi leckét nagyon jól tudja, de sok minden fogalommá absztrahálódott számára, amit az idősebbek konkrétan éreztek, tapasztaltak. Ez a mi érzékenységünk. Emberileg fájhat, hogy nem nagyon értik ezeket az emlékeinket. De ennek akkor is ez a soBtZTO%AMI BIZTOS .;—•> MASOO ÁllÁe C33 3ARyAMWESZElV FENVE6ET! AZ oieszÁftOT IftV TEJB3ED A VIKUJS ÚTONÁLLÓ ra. Ha visszagondolunk, menynyit hallottunk mi az öregjeinktől Galíciáról, Doberdóról, Isonzóról, életük nagy megpróbáltatásáról, az első világháborúról! Udvariasságból még figyelmesek is voltunk — de az már nem a mi korunk problémája volt, nem játszott bele közvetlenül a mindennapi életünkbe Így hát második-ötödik-tizedik előadásban untuk is. Pedig az ;s volt akkora tragédia, mint amikor nem golyók elől kelleti bújni, hanem kenyeret meg krumplit kellett hajszolni a megmaradásért. A téma variálgatása közben az az igazság is eszembe-jutott, hogy ugyanakkor, amikor hajlandók vagyunk magunknál fiatalabbakra azt mondani, hogy érzéketlenek a múltunk, az emlékeink iránt, magunk is menekülünk és távolodunk ezektől. Merőben új igényeket neveltünk magunknak, amit tovább dédelget, nevelget és erősít magában minden generáció. Ha nem így lenne, akkor ma is kőbaltával vadásznánk és csontkéssel nyúznánk az elejtett bölényt. S ha magunkba nézünk: ezeket az emlékeket nem saját használatra és saját okulásra böngészük elő, hanem másoknak. Ügy is mondhatnám: didaktikusak vagyunk velük. A politikusok ezt már régen észrevették, régen más mértékkel mérik — a magánéletben, a családban, a társaságban ma is ütközési pont. Jól megagitáltam magamat ugye? De nem hiszem, hogy egyedül nekem kell hasonló módon kontrollálni emlékeim előadásának stílusát és indítékait. Mert bár tudom, hogy nagyon igazam volt, amikor azzal védtem a szocializmust egy fiatalember türelmetlenségeivel szemben, hogy ha semmi másra nem futotta volna az erejéből, csak arra, hogy megszüntette a mérhetetlen szegénységet és a puszta megélhetésért való alázatoskodást, azzal is a világ legnagyobb dolgait vitte véghez — neki is igaza volt, mikor így felelt: Ezt mindenki tudja. De nem eddig a cél... és ahogy azt az éhes embertömeget a holnap érdekelte, engem is a nagyobb társadalmi ígéretek megvalósulása izgat. A szocializmus nagy emberi ígéreteinek a további sorsa. <3 tehát a reményeivel van vitában ... Igaz, ebben a vitában ugyancsak ott vannak az idősebb generációk. Csak mi még gyakran ma is úgy fogjuk föl ezt a munkát és harcot is, mintha még mindig a múlt ellen hadakoznánk, mert túlról jöttünk, átverekedtük magunkat egy történelmi mezsgyén. Vagyis: mi viszonyításban is érezzük ennek a társadalomnak az értékeit, nagyszerűségeit. Mi generális változásokat éltünk át. Becsülni azért az újabb nemzedékek is tudják, méghozzá a maga abszolút értékei szerint. V

alamiben természetesen nagyon-nagyon bízom. Legelőször abban, hogy ez nem generációs probléma, hanem egyszerűen az emlékhatárok különbözőségének komolykodós játéka. Másodszor pedig abban, hogy akikkel ma gyakran beszélgetünk és vitatkozunk, tíz-húsz év múlva majd ugyanúgy kezdik mondogatni. az utánunk jövőknek: — Bezzeg, a mi időnkben . .. — Majd adok én neked, esak békétlenkedj! Minden vagyonuk a két kezük. Az épület. a régi cselédhaz, amelynek fedele alatt az uraság jóvoltából meghúzódtak annak idején, jó két éve tönkrement. — A tavaszi belvíz roggyantotta meg a falakat 1967-ben — emlékezik Tolnai Sándor — váratlanul szakadt ránk a baj. Azt se tudtuk, mit csináljunk, hová menjünk. Egy fészerben húzódtak meg. Nedves falú. szűk. levegőtlen, földes viskóban. Bútoraik egyrés zenek a jószomszédok adtak helyet. Senki sem tudta, ml lesz a sokgyerekes Tolnai család sorsa, hiszen új ház építésére nem vállalkozhattak, arra nem volt pénzük. Bezörgettek oda. ahová mindenki beköszön a maga bajával: a községi tanácshoz. Tulajdonképpen gyorsan ígérkezett volna a segítség. A községi tanács meg a járási építésügyi hatóság közbenjárására az OTP soronkívüli hitelt adott Tolnai Sándoréknak. — Csakhát az nem volt elég Pótolni kellett volna, de a mi néhány ezer forintnyi megtakarításunkon kívül más nem mutatkozott. Felbecsülték a házrom maradványait is. az sem ért sokat. A járási tanács által kijelölt kisteleki tsz építői elvállalták ugyan, de fel nem építették a házat. — ígérgettek csak. Bolondját járatták velünk. Az idő múlt. jött az ősz, a tél. a második tavasz de az építők nem jöttek. Pedig majdnem mindennaD zörgettünk az építés miatt, hol a helyi tanácsnál. hol Kisteleken, hol meg Szegeden. Szomorúan meséli, ki tudja hányadszor. Tolnainé ezt a históriát. Az egész község felháborodása kísérte az esetet. Az kérdezgették az emberek: hogv lehet így bánni manapság rendes, becsületes emberekkel. De az efféle beszéd elszállt, mint a Por. A nagy vállalkozók csak a számokat nézték, a pénzt. Most nyáron szerzett tudomást az esetről egv hódmezővásárhelyi kőműves kisiparos. Bereczki Sándor. Meglátogatta Tolnaiékat Bakson. tárgyalt a járási tanács illetékeseivel és elvállalta, majd munkatársaival együtt el is végezte a munkát annyiért, amenynyi pénze a bajba jutott családnak volt. (A szállítást a baksi tsz végezte el.) — Miért? Hát... Megteheti az emiber. ha akarja — válaszolt az emberséges kőművesmester. Eddig a törtenet. Ma már szép, kétszobás, három kéményes téglaház áll az egykori cselédhajlék helyén. Tolnaiék csaknem kétévi nyomorgas után új fedél alatt ülhetik meg a karácsonyt. SMM ^'- M Hezső Ferene Tél