Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-14 / 290. szám

Bartha Gábor: NAGYMOSAS CZliNKE FERENC CITERÁZÓK Horváth Dezső AZ ORÁS Mit tehet az ember, ha egyszer megáll az órája? Fogja, leveszi, kinyitja, és elcsodálkozik. hogy ez belülről is áll Belefúj, nem mozdul. Bicskaheggyel, a kisebbikkel lódít egyet a kerekén, meglendül, kettőt-hármat kettyen. és mint aki nagy utat járt be, megpihen újra. Megint biztatom. csak nehezére esik. megálL A városi órás azzal köszön, hogy összeszid. Hogy merek én belenyúlni az órába? Műszer az. nem balkezes embereknek való. Mondom neki. csupán az állások tisztázása végett, hogy az én órámmal talán azt csinálok, amit akarok. Erre aztán vihetem is. ahová akarom. De rögtön. Minek nézem én a becsületes belvárosi órást? Megnézi a falusi is a félszemére való nagyítóval, aztán rámnyitja a másik szemét is: — Belenyúlt? — Bele. Nézi tovább. — Bicskával? — Elvállalja? El hát Arra való az órás, hogy megcsinálja. ö is bicskával kezdte, meg hajtűvel a íinomabbját. A bajápak egy részét csak hallomásból tudja. Azt is töredékesen, mert a gyereknek, ha felnő, nem mondanak el mindent A betegségét különösen nem szívesen mondja az anyja, mert az neki is fái. Nem volt még hároméves se. amikor először figyelték. — Ebből úriember lesz, mert nem szeret sokat mozogni, csak dirigálni. Ha elgurult a játék, nyúlt érte. néha mászott is. de nem kelt föl. ha csak tehette. — Ülnök lesz. Ennyi gyerekből lehet az egyik ülnök Is. Iskolából mindig fáradtan érkezett. Fájt a háta, mindig le akart feküdni. Hanyatt — Sokat játszol? Egész nap ült. Vagy a padban, vagy a homokban. Ha a bátyja vitte a könyvet akkor is elfáradt. Induláskor is fájt már a háta. — Tüdőbaja van. Az mindig így kezdődik. Messze van a tanyától az orvos, de beviszik. Kopogtatja, vizsgálja, nincs semmi baja. Láza sincsen. Majd ha belázasodik. akkor jöjjenek érte, kimegy hozzá, megvizsgálja. Addig vigyázzanak rá. Nem lázasodott be, de a háta fájt Inkább a dereka. — Vigyük beljebb egy orvossal. — Az se láthat bele. — Mégiscsak vigyük. A gyereked. Kocsira tették, beljebb vitték. Nézi az orvos, kikérdezi. Semmi baj. Leejt egy kis kalapácsot: vedd föl! Egyik szemével nézi a gyereket, a másikkal a könyvet lapozza. Megvan. Nagy baj. keserves baj. Innen egyenest a kórházba vigyék. Én nem látok bele, mert a csontja beteg, a gerince. A kórházban majd megnézik. Eltalálta a baját. A kórházban is azt mondták, hogy a gerince beteg. Adtak neki fűzőt, viselje, és ekkor meg ekkor jöjjön vissza. Mikor visszaért, szép fehér ágyat vetettek neki, gipszből. Mire ezt kinövi, talán meggyógyul. Nézte a padlást. Hogyan tudnak azon járni a legyek? Miért nem esnek le? Testvérei játszottak, örültek a tavasznak, a nyárnak, ő meg csak feküdt. Reggeltől estig, estétől reggelig. Ha nappal aludt, éjjel fülelt. Beszédes a tanyai csönd éjiel. Neki azt mondta, lassan múlik az idő. Etették. Nem szerette, hogy etetik. Nem pólyás ő mar. De hogyan tudna egyedül enni? Odatette apja keretes tükrét a hasára, mellére meg a tányért Tükörből evett. Ott ketyegett az óra a feje fölött. Mi hajtja? Megnézné, ha odaadnák. A padlásról hoznak le egy régit, kikergetik belőle a pókokat, azt nézheti. Szétszedte, összerakta. Ráért. A tükörből nézte. Azt hitték, játszik. Dolgozott. Egy hét múlva megszólalt az óra: reggel mindjárt elütötte a delet. Nem baj, majd megnézzük még egyszer. Piszkálta, igazította, beszabályozta. hogy éppen úgy járjon, mint a másik. Egyszerre üssék a negyedet is. félét is. Mire a környék összes óráját megtanulta, kicsi lett a fekhely. Levetkőztették a gipszből, újra megtanították járni, övé volt a világ, de nem egészen. A vele egyidősek lehagyták futásban is. ugrásban is. a kisebbeket pedig maga érezte gyereknek maga mellett. Megtanult bukfencezni is, de csak akkor csinálta, ha nem látták. Pedig látták. Apja is, anyja is. Nem hitték, hogy ember le6z belőle, mégis lett. Lovagolni tanult a család. Csak a gyerekek voltak otthon, meg a hároméves csikó. Kezes jószág, ahol ennyi a gyerek, ott jámbor állat a csikó is. Hagyta, hogy lovagolják. Szőrén persze, kötőfékkel. Fölült ő is. Most érezte igazán embernek magát. Ott a legelő a tanya körül, röpültek, mint a madár. Ráhasalt a lóra. sarkával meg kalapálta az oldalát. Huszár lesz. ha nagy lesz! Igazi huszár. De lovat nem cserél, ez lesz az ő lova. a Tündér. Kétszer kerültek, bejárt vele a ló az udvarra. Az igazi huszár nem várja meg. amíg megáll, leugrik az menet közben is. Le is ugrott, ott is maradt. Megroppant a dereka. Csinálta újra az órákat. Kicsit is. nagyot is. Három rosszból egy jót mindig tudott csinálni. Mire teljesen meggyógyult, megnőtt, legény lett. de huszárnak nem kellett. Megmaradt órásnak. Két gyereke van. Órával játszik a kisebb. — Mi leszel, ha megnősz? Órás? — Huszár! Bölcs szokás azon a tájon, hogy a halottas házaknál a temetés másnapján nagymosást tartanak. „Lemossák" a halott bűneit... A kis mosónő napokig várta a harangszót Harminc forintért és kosztért mosott. Tervezte ezt a pénzt már a múlt hétre is. Ha a faluban járt — itt városnak mondták — be-beköszönt az öregasszonyhoz. — Hátha megsegíti még az isten — mondogatta az aszszony panaszára. De a harminc forintot mégis tervezte. Járt ahhoz némi maradék is. öt gyerek, valamennyi apró, várta otthon. — Nézzen csak be fiam, ha erre jár — mondta a tekintetes asszony. — Úgyis alig van jóemberünk — sírósra váltott a hangja. — Tetszik tudni, ha szuszszanásnyi időm van, akkor is jövök ... — Kijutott fiam magának ls... — Hát bizony Istenverése rajtam az ember. Nem volt még józan a héten. De hát hova menjek el az öt pulyával ... — A kis mosónő a hatodikra gondolt. Az asszonyok mind azt mondták, hogy el kellene vetetni... Várta a harangszót. A haldokló jegyző volt régen, biztosan jár neki a harang. Még önmagát is megrettentette, amikor belédöbbent, hogy milyen türelmetlen. Hiszen nem volt olyan nagy pénz az a harminc forint. Más házaknál is annyit adtak. De ezt tervezni lehetett, és gondolatban már régen elköltötte. S az emberének se szólna. Ügy csinálná, ahogy tanácsolják az asszonyok ... Óvatosan arrább húzódott az ágyon. A férfi még aludt. Mindig így alszik mámor után. Nehéz, mély, elégedett szuszogással. Istenverése az is, hogy nem látszik rajta az ital. Adnak neki, ha kér. Itthon meg, hogy beteszi maga mögött az ajtót, egyszerre előbújik belőle a részegség. Ruhástól esik az ágyba, s kék foltok nőnek az ölelése helyén. A gyerekek szaggatottabb, gyorsabb szuszogása jó meleggel töltötte meg a szobát. Hat év alatt szülte az öt gyereket. Tudta, hogy már nem szép. Talán az urának van igaza, hogy csak részegen ... Felemelte a fejét. Hallgatózott. A kislány, a legkisebb, mindig olyan furcsán kapkodja a fejét. Orvoshoz kellene vinni, de ha elviszi, aznap nem keres. Kibújt az ágyból, és úgy egyszál ingben guggolt a tűzhely elé, hogy legalább meleg legyen, mire a többi felébred. * A temetésre megérkeztek a gyerekek is. Ketten kocsival, egy csak úgy vonaton. Komögötte. Egy-egy pillanatra eszébe jutott az utca. a lakás, Hilda Miller nagy, kövér arcát is látta egy-egy pillanatban, aztán megint a fiú lebegett előtte: hosszú nadrágban, sötét ruhában az érettségi vizsgán, aztán az egyetemen, a pesti utcákon, billegő, csengető villamosok és elsuhanó, 6zép lábú nők között. Na jó — hazamegyek — lobbant föl benne olykor az öröm. jól tartotta a sebességet az úton, figyelte a kocsi életét, hátradőlt, dúdolgatni próbált, hogy együtt éljen a géppel; nem jó egyedül rohanni és hallgatni. É6 mosolyognia kellett, milyen régi dallamok jutnak az eszébe, ezeket Brunner Erik valamikor grószmamától tanulta és tele torokkal énekelte a diófák alatt, ahol Hinter Angéla kicsi szoknyája röpködött labdázás közben, és a rigók is ugyanazt énekelték, amit grószmuti a verandán. Nem nagyon sietett Erik Brunner. kiadósakat pihent, jó szállodákban éjszakázott, s így félúton. Erki Brunner és Brunner Erik között kicsit rémülten állapította meg. hogy egyre rosszabb visszanézni, idegenkedve gondolt a lakására. Hamburgra. Hilda Millerre, s egyre nagyobb izgalommal kereste maga előtt, már száz kilométerek roppant messzeségein keresztül is a régi falut, a régi házat, a kertet, megpróbálta gondolatban magához öregíteni Hinter Angélát, aki nagyon vékony volt és szeplős, zöld szemű és csomós, csontos volt a kamasztérde. A lépés nem a legjobban jött ki. Erik Brunner késő este érkezett Budapestre. Mindig irtózott az estéktől, a sötét utcáktól, ilyenkor mindenki siet hazafelé, ilyenkor nehezebb belenézni az emberek szemébe. A kocsit leállította a szálló előtt, rendes szobával várták, éhes volt. beült enni. aztán elfogta az izgalom, hogy elmegy gyalogosan az egyetem elé. szembefordul a komor, nagy épülettel, és megvárja Brunner Eriket, mikor lép ki a kapun, mikor megy át a kocsiúton, hogy megnézze a Dunát. De nem ment sehová Erik Brunner. Nagyon is Erik Brunnernek érezte még magát, félt. hogy hiába állna szembe az egyetem kapujával, senki se jönne ki most onnan, és a Dunaparton is hiába keresné Brunner Eriket. Nagyon nyugtalanul aludt. A falakon irgalmatlan következetességgel kopogott a múlt. megállapította, hogy kényelmes az ágya. de azért a hamburgit jobban megszokta, jobban idomul a nagy csontos testéhez, és ott más zajokat lehelnek a falak, más szagokat a bútorok. Reggel korán kelt. rendbe hozta magát, s mintha percre pontosan keilett volna indulnia, fél nyolckor ideges kapkodással beült a kocsijába. Rohanás, Brunner Erikhez! — adta ki magának a parancsot. Aztán majd ott, a diófák alatt, a régi háznál — akárki is lakik benne — fölméri, mi minden történt Brunner Erik és Erik Brunner között az évtizedek sodró történetében. Nem is tudott másra gondolni az úton. Kockákat szeretett volna felrakni maga előtt az élete eseményeiből, fájdalom, gyötrődés fogta el: ha most elölről lehetne kezdeni mindent, kiradírozni életéből Hilda Millert, Hamburgot, az építkezéseket. feldönteni az íróasztalt, a házat és kifeszíteni a mellét: Brunner Erik vagyok, sohase húzom ki a lábam Innen! Erik Brunner kábultan, szoruló torokkal nézett körül a faluban, ahol valamikor Brunner Eriket elhagyta. Idegen arcok, új házak fogadták, a régi diófák helyén emeletes épület: új iskola. Hol van Brunner Erik. hol van Brunner Erik?! — faggatta magát gyötrődve, és végigment a főutcán és nem talált senkit, aki Brunner Erikhez hasonlítana. Elég volt, Erik Brunner! — állapította meg lesújtottan. Vissza kell menni innen, itt minden új, talán senki sem értené meg, hogy sírsz, vén szamár. Beült a kocsijába, kihajtott a faluból anélkül, hogy egyetlen emberrel is beszélt volna. Brunner Erik. a régi cingár kölyök, erősen markolta a torkát. Erik Brunner ott lebegett előtte a hullámzó forróságban: hiába jössz, mondta, már engemet se találsz Hanmburgban ... És nekivezette a kocsit egy vastag jegenyének, ott maradt összeroncsolt testtel fél úton. valahol Erik Brunner és Brunner Erik között moran álltak az apjuk koporsója körül. Megváltás volt a halál: huszonöt éve betegeskedett az öreg. A házig a kis mosónő is elment, de nem állt a gyászolók közé. Neki csak addig volt dolga, amíg az özvegy egyszer látja. Mosást hagyott félbe érte. Meg egy beszélgetést. Pattogó hangú öregasszony leckéztette már reggel óta: — Miért nem hagyod ott az uradat? Hogy lehetsz ilyen tehetetlen? Majd levonják a fizetéséből, ami a gyerekek után jár. így tizedét se kapod. Mit lehet ilyen beszédre mondani? Annyit ő is tudott, hogy nagy dolog lesz a faluban a gyár. És bizonyára felvennék. Nem is tud másik falut, ahoí gyár van. Jobb volt elmenekülni. Az a harminc forint holnapra biztos. Egy kis főkötőt is vehet belőle. Hagy kapjon a hatodik is majd valamit. És a temetések után sose készítenek kl annyi ruhát, mint máskor. Ez az öregasszony is csak adja a tanácsokat, de két mosás kitelne abból, amit kikészít. Énekelt ő is a többivel. A temetési énekekben az a jó, hogy nem kell tudni őket. Egy elénekel egy sort, a többi ráfelel... Csak nézne már fel az öregasszony. Sok még a ruha, ami hátravan. Ügy furakodott, hogy ha az özvegy hátrafordul, az illem szerint is, számbavenni, hogy milyen hosszú a menet, meglássa őt. Az özvegy látta. Kétség sem . lehetett. Még bólintott is. A kis mosónő szinte szaladva ment az utcán. Beletépett az udvarokról kihajló orgonabokrokba, és öthónapos terhe előtt szégyellte, hogy annyira boldog. * Már túl voltak a temetést kötelező kézmosáson. Aki vonattal jött, pattogott: — Értsétek meg, én évek óta dolgozom, hogy meghívjanak erre a konferenciára. Tudom, Anyát segíteni kell, de egész egyszerűen nem maradhatok itt. Ha ő jönne el... — Anya nem mehet. Mit mondanának? A temetés után? Mintha csak erre várt volna. Viszont én sem maradhatok. Két nap szabadságot kértem. Nincs is több napom... — De valamit csinálnunk kell. Azzal, hogy a temetési számlát kifizetjük, még nincs elvégezve semmi... — Ne törődjetek velem — sírta az özvegy, még mindig a temetések törvényei szerint. Kegyetlen beszélgetés volt. Túl kellett lenni rajta. — Hozzánk eljöhetnél — mondták mind a hárman, s tudták előre a sírós választ: — Nem hagyom én már itt a házat. Este, amikor magukra maradtak, kitalálták a meglepetést ... * A kis mosónő ügyesen kerülgette a tócsákat. A gömbölyű köveken megcsúszni könnyű. Három hónapja még örült volna egy véletlen esésnek, most már fél az eséstől. Az özveggyel beszélt a piacon. — Ráér, ha tízre jön lelkem — mondta az özvegy. — A gyerekek is délelőtt utaznak. Volt ideje, de hazáig már nem ért volna el. Elkerült a gyár felé. Onnan közel volt a temető. Megnézte hát a sírt is. Hátha mondhat valami újságot róla. A halottnak is biztosan volt olyan holmija, amit az ó férje még elhordana. * — Idenézzen anyám .. .1 Hárman fogták a csomagot. Ketten is bírták volna, de most úgy kellett, hogy mind a hármuk keze rajta legyen a dobozon. — Magának vettük ... — Ma úgyis mosatni akart... — Áramot szinte nem is, fogyaszt. Egy óra alatt kész lehet.., A kis mosóasszonyra senki sem figyelt. Csendben jött be. — És nézze! A zsinór, beér a konnektorig. Itt kint is moshat, ha akar. — Kezét csókolom — mondta csendesen a kis aszszony. Nézte a három lelkendező gyereket és a közöttük toporgó özvegyet — Beleteszi a ruhát, megcsavarja ezt a gombot... — Magától megy azután. „El kellene mennem" — gondolta a kis mosónő. Nem tudott szabadulni a fényes hidegen csillogó géptől. Sok háznál mondták már, hogy gépet vesznek, ne jöjjön többet. Szemtől szembe sose látta. — Hát akkor... — mondta a mosónő. Valamennyien ránéztek. A gyerekek idegenül. Az özvegy tehetetlenséggeL — Részvétet jöttem kívánni — motyogta a kis asszony, s abban a pillanatban úgy érezte, mintha először mozdulna a gyerek. „Vesz az majd nekem gépet" — gondolta, s nem tudta, hogyan fordulhatna meg, s hagyná itt ezeket. — Ügy gondolom — tanácstalankodott az özvegy —, hogy ma még azért maga moshatna... — Ugyan anya! Ez alig fogyaszt áramot. És ha megvettük ... — Csak azért jöttem még, hogy megmondjam, én nem érek rá többet. Tetszik tudni, szóltak, hogy mehetnék ide a gyárba. — Jobb is lesz az magának, lelkem. — Tudom, hogy sokkal jobb nekem. — A mosónő egyre a gépet nézte. Nagyon szerette volna kipróbálni, vagy legalább látni, ahogyan mos. És nagyon jólesett kimondania, hogy nem jöhet többet. — Majd nézzen azért be hozzám... — Benézek majd. — Nem mondta hozzá, hogy „tekintetes asszony". Semmit se mondott. Kifordult a kapun, s még hallotta, hogy a háta mögött.a gépet dicsérik: — Három perc alatt kimos egy léről. — És hallja, anya, hogy milyen halk hangja van. * A kis mosónő a gyerekbolt kirakata előtt megtorpant. Rámosolygott a főkötőre. Torkából is elmúlt az az iszonyú szorítás. Tudta, ha siet, Sáfáréknál még vele hozatnak vizet, öt forint az is. Beletépett a kerítés mögül kihajló levelekbe. Még nem tudta, hogy mit mond az emberének. Valamit majd mond. Valamit a tanácsnál is biztos mondanak. És vizhordás után a kicsit elviheti az orvoshoz. Azt mondja az orvosnak: nehezen kapja a levegőt... Ment, s vigyázva lépegetett a gömbölyű köveken, s újra érezte, hogy mozdul az a mosógépvevő hatodik. »