Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

Bárány Tornát ANANÁSZÉRT B. Idamann STILISZTIKAI UDVARLÁS Szűk kis szoba, mint a telefonközpontok általában. Az egyik csengő hosszan, türelmetlenül cseng, már talán másfél perce, de a telefonoskisasszony éppen egy másik vonalon beszél. — És akkor azt mondom Gyuszinak: no, nézd, fiam, legjobb, ha tudomásul veszed. hogy velem nem lehet játszani... érted? Halló, halló, Terikém: jól hallasz? Várj, egy pillanat, felveszem már ezt az átok vonalat! Halló, ANANÁSZÉRT. Kit, kérem? Házon kívül van. No, szóval mondom: nézd fiam, én nem az a lány vagyok, akinek te gondolsz, és ha fgy folytatod, vedd tudomásul, hogy az életben többé szóba sem állok veled! Halló, hallasz, Terikém? Mert egyszer együtt voltunk víkendeznl, az még nem jogosít fel arra, hogy Ilyen hangon beszélj velem! Ezt így megmondtam neki. kérlek, a képébe! Legalább tudja, hogy mihez tartsa magát! Értesz? Várj, megint egy átok hívás, meg kell Itt örülni! Halló, ANANÁSZÉRT. Házon kívül van ... Kosztolltz kartárs ebédel... Kurltyánl kartárs szabadságon ... Detre Jenő csúsztat... Kelemenné külföldön .., Tordal kartársnö a minisztériumban. Halló? Nem kell mindjárt Idegeskednie, kérem! Az igazgató elvtárs Itt van, Igen. Kapcsolom. Halló, Terikém? Te, az arcát láttad volna a fiatalúrnak 1 Az álla ls leesett, fiam! Ezután másképp beszélünk, ezt láthatta rajtam! Az igazgató asztalán megszólal a telefon. Feláll kis asztalától, ahol egy vendégével feketézett, az íróasztalához lép. — Bocsáss meg, egy pillanat! — Felveszi a kagylót — Halló, Barta Igazgató. — A zavar felhője úszik át arcán. — Természetesen, Kamocsal elvtárs. Örömmel várlak. Tíz perc múlva Itt ls vagy? Értem. Szeretettel várlak, szervusz. — A telefon villáját lenyomja, és izgatottan tárcsáz. A központ jelentkezik. — Tessék, igazgató úr. — Jolánka, szóljon Tabák bácsinak, hogy oltsa el a lámpákat, és szaladjon le a Vadrózsába, aki ott van, azonnal jöjjön fel és foglalja el a helyét! Lázas munka! Megértett? — Igenis, igazgató úr — feleli Jolánka, és a banánt egy másik lyukba nyomja — Hát akkor én búcsúzom is, Terikém, meg kell itt dögleni, hogy micsoda forgalom van ma! Lehet, hogy azért egy óra múlva hívlak! Szia. Az igazgató töprengő arccal lép vissza az asztalkához, kiissza maradék, elhűlt feketéjét — Tyű, de meleg helyzet, a mindenit! — Kit vársz? — kérdi a vendég. — A főkönyvelőt, az lrányítószervünktől... — A cigarettadoboz után nyúl, kínálja a máslkat. — Parancsolj. gyújts rá! örülök, hogy látlak, öregfiú... A bankett óta nem is találkoztunk. Hát mesélj, ml újság? A vendég a mennyezetet nézi. — Érdekes, nézdd... elaludtak a lámpák, és szinte észre sem lehet venni... Remek itt a külső világítás! Tulajdonképpen miért égnek a neoncsövek nálatok világos nappal? Az Igazgató elmosolyodik, s cinkosán hunyorít — Kérlek... — de egymás között! — tudod, szociálisan érzó főnök vagyok ... No már most, azt is tudod, hogy az ananászforgalom nem a legegyenletesebb az országban. Ugyebár, néha hónapok is eltelnek. amíg érkezik egy-egy szállítmány. De a munkatársaim nem fizethetnek erre rá, elvégre nem az ő bűnük, hogy nincs elég devizánk ananászra... Ez a Kamocsai fökönyvelő, az Irányítószervünktől, meglehetősen bizalmatlan természetű pasas. Ügy is mondhatnám, kifejezetten gyanakvó... Mielőtt jóváhagyja a túlórakeretet, kérlek, nem átallja ellenőrizni a vállalat villanyóráját, hogy volt-e elég fogyasztás, már úgy értem, az esti órákban... — Elmosolyodik. — Ezért aztán egész nap ég nálunk a villany! A vendég meglepetten mered rá. — Reggeltől estig? — Reggeltől estig! — nevet az igazgató. — Csináljuk a villanyszámlát! Ha ennek a Kamocsainak ez kell' Most jön, képzeld, leolvasni a villanyórát... Még szerencse, hogy előtte mindig ideszól telefonon! A vendég el sem mosolyodik. — Most nem ezért jön — szól csendesen. — Hanem? — Azt hiszem, el akar búcsúzni. Tegnap áthelyezték. — Ugyan!... Honnan veszed? — Ma reggel neveztek ki a helyébe. A

szemináriumról Jövet a fiatalembernek végre sikerült a lány mellé sodródnia — Igazán kedves magától — szólt a lány —. hogy a betegségem alatt mindig elhozta a füzetét, tgy aztán fáradság nélkül tudtam újra bekapcsolódni a stilisztikai szeminárium munkájába. A fiatalember zavartan elpirult és letört egy virágos ágat az utat szegélyező bokrok egyikéről. — O a füzetek szóra sem érdemesek — mondta az ifjú tétován. — Dehát én nemcsak az iskolai anyagot vittem magához, hanem néhány szál virágot is A virágok jelentése talán kifejezi ... — Micsoda szószaporítás — szakította félbe a lány vidáman „A virágok jelentése kifejezi!" — Kérem, ne nevessen ki — szólt a fiatalember méltóságteljesen. — Azt hiszem, az én érdeklődésem a maga hogyléte felől túlment a többi csoporttag általában vett általános érdeklődésén. — Még egy szóismétlés — újjongott a lány. — Az általában vett általános érdek, lődés mint láthatja, fölösleges ismétlés, a tautológia klasszikus esete. — Mindenesetre a virágTál az* akartam ki felezésre iuttatnl... — próbálta folytatni a fiú de a lány megint közbeszólt. — ..Kifejezésre juttatni" — ez analitikus szóképzés, aminek túl gyakori használata elszürkíti a stílust. A ..kifejezni" jobb és rövidebb. A fiút egészen letörték ezek a helyreigazítások. — Maga valóságos stilisztikai agymosást rendez nálam — szólalt meg. — Ez a beszédfordulat eléggé elavult és igen köny. nyen közhellyé válik — mondta a lány. A fiatalember kétségbeesett. — Fel-e fogja hogy egy ujjongó, boldog szívet szomorított el? A lány most már komolyan felháborodott — Ez pcdls a hagvománvosan oeri frázisok (körül!rások> lelleTzetes meelelenési formája. És ráadásul felcseréli a szórendet! Felfogja-e helyett Ilyet mondani. hogy ..fel-e fogja!" Ügy látom, az én hathetes betegségem alatt maga semmit sem foglalkozott stilisztikai tanulmányaival. Dehogvnem! — erősítgette a fiatalember. — Egyébként már késő Most ismertem fel. hogv hamis illúziókban ringatóztam, a hogy az ön angyal-arca számomra csunán szívfájdalmakat relteggt. Felejtsen el engem kisasszony, és minden jót. Így szólt a fiú és elsietett. A lány fejcsóválva nézett utána. Ekkor már csak néhány méternyire volt az otthonuktól, ahol édesanyja türelmetlenül várta a kertkapuban. — Nem az a derék fiatalember kísért haza. aki mindennap virágot hozott, • aki olyan buzgón érdeklődött egészségi állapotod felöl? Nagyon hirtelen elment mondtál neki valamit? — Én semmit, ö viszont egy sor allegorikus metonimiát és metaforát hordott össze, még most is zúg tőlük! a fejem. — Más félét nem mondott? — firtatta az anya, miközben befelé tartott a házba! — Ügy értem, valami érdekeset — Semmit — bizonykodott a lány. — Mondom, hogy semmit ami jelentésében' szemantikailag különbözött volna a társalgási szóvirágoktól. — Kár — sóhajtott fel az anya. _ Már azt hittem, hogy valami személyes dolgot mondott neked. Igazán olyan derék fiatalember.., Fordította: Zilahi Judit KÁDÁR J. M. HÁBORÚK Csontos Gábor OKTÓBERI MESÉK Kisgyerekkoromból alig emlékszem valamire, de nagyapám októberi mesélt nem felejthetem el sosem. Engem nagyon szeretett és gyakran a térdére vett, hogy meséljen nekem. Őszintén megmondom, nem szerettem, amiket kitalált mert hiszen nem voltak rendes mesél, olyanok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből — de az októberi meséket szájtátva hallgattam. Ez, hogy októberi mese, amolyan bevett fogalom lett már a családunkban, leginkább anyámtól hallottam, ha szidta nagyapámat. mért tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. KI is ment olyankor, hogy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot keresett a ház körül, és amikor beJött, gyakran úgy tűnt nekem, mintha sírt volna kint. Már nagyobbacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélyből. Előző évben nagy apám megvett hatszáz öl szőlőt a Homokháton. Nagy szó vot ez, csodálta is érte eleget mindenki. Hanem énnekerr. elárulta az öreg, hogy móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónus komájától a szólöt, mert a gyerekei el akarták jussolni tőle. Volt ls valami per belőle, de nagyapám felmutatta az írást, hogy 6 Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hova dugta a gyerekei elől. Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám beszüretelte az első termést, kijí-'l^ctie.nekem egy este: — Na, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert! . Hogy miként másként, az novemberben derült kl, annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás", előző napon lefejtették az újbort. Késő estig vakoskodtak vele a gvertva mellett, de a nyelvüket sem érintették bele, mondván, hogy másnap lesz az ünnep. így aztán hiába tébláboltam körülöttük, nekem sem adtak egy cseppet sem, pedig ngyon vágytam rá. Lehet, azért, mert addig csak egyszer Kosioltarn eletemben bort, s nagy titkokat sejtettem benne. Másnap reggel nagyapám korán felköltött. Míg öltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülbet az öreg. Fekete nadrágját húzta fel, hozzá a mellényes kabátját, szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogósra, végképp csodálkozásba estem, csak nem halt tán meg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett ritkás hófehér hajának, amit soha nem fésült mással, mint az ujjával, megkérdeztem tőle: —- Kl halt meg, nagyapám? — Meghótt ám a térgyed kalácsai Inkább siess! Hát siettem. S amikor készen voltam, a pitvar ajtóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papirost, amiből egy vörös vásznat bontott ki. — Ehun-e, a fóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tartania, hogy elrepül. Én csak rámeredtem a vászondarabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De szólni nem mertem. A zászlót a keblébe dugta a fekete kabát alá és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégis csak meghalt va laki" — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza-közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán, ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is odanyújtotta a kezét. A temetőben szótlanul mentünk és elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk. — Melyik az, te Péter? Nem felejtetted el? — kérdez^ te Mónus bátyám. — Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácból faragtam! — Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy félrehajlott fejfánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon már semmiféle betű. A teteje olyart volt, mint a csónak orra, ügyesen megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalpjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották. — A zászlót, koma...! — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám. — Előbb elimádkozom — mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbfejárta a besüppedt sírt, aztán megint odaállt mellénk, elővette a zászlót, s ráborította a fejfára. — Könnyű legyen a fád, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak. Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig ha ide van eletemetve, akkor úgy lehet — Énekeljük el az internaclonálét — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdett valami furcsa énekre. Végigrezegtették az éneket. Mónus bátyám bele is köhögött vagy kétszer, addig nagyapám várt egy kicsit. Elnéztem őket. Nagyapamból úgy jöttek elő a hangok, mint valami rossz hordó belsejéből, fogatlan szája fölött nevetségesen mozgott fehér sepröbajusza. Barnára aszott, ráncos nyakát átvörösítette az erőlködés, ádámcsutkája fölött a leffegő, vékony bőr úgy reszketett, mint máskor evésnél. Mónus bátyám csakúgy mondta az éneket, ahogy a templomban szokta, sokszor hallottam Olt énekelni, csak a hangja volt most valamivel karcosabb. Ahogy végeztek, nagyapám feltette a kalapját, Imre bátyám követte a példát, majd leültek a gerádján. Meit épp olt, a temetőkert gerádján voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan. — Ülj ide te is, erre a gallyra — intett maga mellé , nagyapám. Leültem a sombokor sűrű, földön fekvő galy- -