Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

Mai történetek BÖMBÖL A RÁDIÓ SOMOGYI SOMÉ LÁSZLÓ ÖNARCKÉP UJ VERSEK Botra támaszkodva járó szemüveges férfi állt meg a ház elótt és rövidlátó kíváncsisággal nézegette az egyik földszinti ablakot. Lábujjhegyre állva próbált benézni a lakásba. Ekkor odalépett hozzá egy teljesen 'kopasz férfi, aki eddig ' a kapualjból figyelte és megkérdezte, hogy kit keres. A szemüveges zavartan hebegett, hogy senkit sem keres, csak erre lakott 21 éve, itt szemben, fent, mutatott a magas bérpalotára, a hetedik emeleten és azóta se járt erre. — Kérem, kérem! — mondta eléggé barátságtalanul a kopasz ember — de miért nézett ebbe a lakásba? — Egy kis emlékem van innen akkoriból —, dadogta az idegen — és hát nem jártam erre azóta sem. — Miféle emléke?! — lépett egészen közel a kopasz férfi —, ez az én lakásom! Akkor is az volt! Követelem, mondja meg! A botjára támaszkodó ember néhány pillanatig gondolkozott. — Szeretném — szólt —, ha nem haragudna rám és utólag elfogadná a bocsánatkérésemet. A kopasz megragadta a karját: „Beszéljen már!" — Nem tudom, emlékszik-e 21 évvel ezelőtt, 1948-ban volt, egy vasárnap kora délután, én onnan fentről egy paradicsomot dobtam ennek a lakásnak az ablakába, mert elviselhetetlenül hangos zene szűrődött kl és nem tudtam aludni. A kopasz ember szeme felragyogott. — Persze, hogy emlékszem. Néhány hete költöztünk ide. Fiatal házas voltam. ö volt a második feleségem — nevetett —, micsoda szép idők! — Nagyon sajnálom, hogy ilyen neveletlen voltam ... — Ugyan már — vágott szavába kacagva. — Remek móka volt. Az a paradicsom úgy szétpattant az ablaktesten, hogy mindenkinek jutott belőle. Emlékszem, kirohantunk az utcára. — Kicsit vitatkoztunk. — Mi az hogy —, kacagott a kopasz — pertuba lettünk. Én kiabáltam, hogy te csibész, tróger gyere le! — ... én pedig leszóltam, hogy piszok hangoskodó gyere fel, ha akarsz valamit! A kopasz nagyot csapott a szemüveges vállára. — Isteni dolog volt. Milyen szép Idők' voltak. És mondd, miért nem jöttél azóta se felénk? — szorongatta a szemüveges kezét. — Még azon az őszön kiköltöztem a városból. ' — Nagyon sajnálom — mondta a kopasz. — Én egyébként — súgta bizalmasan — azóta még három aszszonyt elfogyasztottam. A mostani — mutatott be az ablakon —, a hatodik feleségem. És te? — Még mindig nőtlen vagyok. — Ö te szerencsés! — ölelte át a kopasz. — Különben mi van veled? Én már két éve nyugdíjban vagyok. — Én most megyek, — válaszolta a szemüveges: — Éppen az ezzel kapcsolatos dolgokat intézem, azért jöttem be a városba. — Na, egy kis időd azért akad. A találkozás örömére koccintunk egyet. Gyere be pajtás, a család örülni fog neked. Szeretettel átkarolta a szemüvegest és barátian beinvitálta a lakásába, ahol egykor olyan hangosan bömbölt a rádió. A rádióban éppen halkan delet harangoztak. A szemüveges fülelt, majd így szólt a kopaszhoz: — Erősítsd már a hangot, hadd halljam a híreket. Ordas Nándor Baranyl Ferenc PARTIZÁN EMLÉKMŰ Akik meghaltak itt, sosem akartak lenni partizánok, teát kavartak csöndesen s dúdolva tépdestek virágot. De egyszer égig ért a fű: indulatok dudváju serkedt, s zápor gyanánt a gyönyörű szirmokra vércseppek peregtek. Akkor a teázó, szelíd merengés, csók, viráglopát, dal, — azoknak, kik meghaltak itt — egyenlő lett az árulással i Haragszom rájuk. Temperált kedélyemet féltőn, szaladva menekülök csontjukon át valami csöndes, fcarfci padra. de akik meghaltak, nyomonkövetnek innen már halálig, t hiába is veszem zokon: példájuk újra sorbaállit. Cserhát József OKTÓBER Nagyvázsonyi erdőben koppan a bronzszínű makk. Rothad a gomba kalapja. » Hova röppent róla a dísz. az a hétpettyes katicabogár? Ennyi az év. Ennyi az ősz. s jön a tél, azután meg napsugaras, drága tavasz jön; dolgoznak a hangyák, ágyából, a szürke iszapból fölserdiil a rák. Hajtás nő a bronzszínű makkból. rügy pattan az ágon; ezt brugatja világgá most is az ősz: ez a nagyszemü, sárga madár. A TITOKZATOS ASSZONY A titokzatos asszonyt, aki- Ettől kezdve csak lopva bóbitát kötött a fejére, mert ról a következőkben meg- nézegettem, de szenvedelye- egyszer volt, hol nem volt, emlékezni szándékozom, ne sen. Szenvedélyesen ugyanis, egy pincérnő aki mosolyogúav tessék elképzelni, mint hogy dacolva silány arcme- va szolgait ki. Nem egyezett a krimik rejtélyes hölgyét móriómmal, próbálom meg- a két arc. ö nem surrant, nem lopva fejteni az utamba kerülő és Már-már szabad a gazdát jelent meg, nem váratlanul lsmer5snek tetsző emberek kiáltottam magamnak, és ^eutalóva^lt8Sa"z kilétét elhatároztam, hogy megkérüdülőbe a poggyászt szállító Kovócsné teltkarcsú, sző- dezem tőle: honnan ismerem kiskocsi mögött ke, mosolygós, olyan „har- — természetesen mielőtt _ Kovács Pálné — nyúj- mincas" asszony volt Vég- megérkezik a nehézsúlyú totta kezét a gondnoknak, s telenül kedves, előzékeny, férje. Vacsora után tervezSKÍjtSm,eSSÍ -- *kedVŰ- aki az dső nap tem az akci6tsólyában a kétértelműség- kedvence lett az üdülőknek Elkövetkezett a vacsora. fátyolo- _ mind a gondnoknak, mind ettem a spenótot tükörtojása személyzetnek, mind a be- sal és gyűjtöttem a bátorsáutaltaknak. got Egyszerre halk sikoly Csak nekem nem. Én gyöt- hallik. Látom, hogy a felrődtem miatta. Hiába próbáltam ugyanis csodálatos módszeremmel elképzelni... nek. hangjában a zottságnak. Számomra mégis már ott, azon nyomban titokzatos volt. Alltam ugyanis a gondnok mellett, mint a többi beutalt és vártam, hogy elraktározzon. Nagyon rábámulhattam Kovácsnéra, mert egész egyértelműen közölte a gondnokkal, hogy a férje, aki nehézsúlyú bokszoló, csak harmadnap érkezik. szolgáló kislányt támogatják. Ott van mellette Kovácsné is. ö vette kl a kezéből az almával teli tálcát. Amikor hallottam, hogy Mancikának szólítják, arra gyanakodtam, tán avval a Mancikával azonos, aki a Bumeráng utcában fölöttünk lakott. Az a Mancika rázta a fejemre ilyen kedves mosollyal a porrongyot És — Semmi, semmi! — mondja a kislány magához térve — egy kicsit megszédültem. Tessék ideadni a tálcát! — Nem, édeském, te csak ülj nyugodtan, majd én kiosztom a gyümölcsöt Elindultam a művezetői Iroda felé, de az ajtót már nem léptem át. Ennek köszönhetem, hogy az utolsó előtti hely az enyém lett, Kranics előtt: Ludvigé. Fizetés után mindig körülültük a kiskocsmává vedlett esapresszó egyetlen hosszúkás asztalát. Három pohár sör után már Rudin szórakozott a műhely. Ha valamennyire sikerült a sodrából kihozni — akkor lett igazán jó a „derbi" — ahogy Suhajda mondta. A sorrend megváltoztathatatlannak tűnt... Emlékszem, az öltöző falára szegeztük szürke zakóját, alsónadrágját Én tartottam, Ludvig nagyokat röhögött, úgy 'verte be a kétcolos szögeket. Ebből se lett semmi. „Szórakozzatok a ... — mondta a hegesztő., s ezzel befejezte. Vasárnap hármasban lógtunk, Ludvig, a másik nasi — László Péter meg én. Nehéz fejjel ugtottunk a hétfőnek, — nagy káromkodások közepette indultunk a műhely felé. Néha egyetlen pillanat képes ördögi ötleteket adni. Előttünk lépked Kránies — s ahogy a jobb lábát húzza — mind hármunknak egyszerre ugyanaz jut az eszünkbe. Egy tizedmásodpercnyi villanás az egész: László „beakaszt" a hegesztőnek. Torz vigyorgással kel föl, de szinte szelíden szól vissza: — Na, na, fiúkák! Ez kész vereségnek számított Ha nekünk ugrik, üvölteni kezd. vagy elrohan a főnökhöz. Akkor elég, összepillantottunk, s ettől jó kedvünk lesz. Rudi türelme olaj a tűzre. Én következem, mese nincs. — Rudi, igaz, hogy tegnap megint hidegre vágott a csajod? Semmi válasz. Megy előttem, vállai szinte csábítanak, hogy közéjük üssek. Beérünk a padok közé, bent a hideg csend. „Artány macska az, aki hagyja az ilyesmit" — sziszegi Suhada, — él»vezve a támadást. Most sem elég. Látom, Ludvig fellopódzik a lépcsőn és néhány perc múlva női fényképpel tér vissza. Vörösödve az elfojtott nevetéstől ácsceruzával valamit rárajzol... A fényképet szigetelőszalag tekercshez ragasztja, bedobja Rudi „vackába". Épp előszedem a gyorsacél esztergakést, befogom — amikor elordítja maigát Rudi. Szeme kidülled, felkapja a revetisztító kalapácsot, s Ludvigra veti magát. Az n^vet, ellöki magától a fele akkora embert —, de hátrál. Kránies egyszer lesújt, a kihegyezett kalapácstól Ludvig lehanyatlik a kőre. A rendőrség kétszer jött egymás után. Másodszor visszahozzák Kránicsot. — Kérem' én azt láttam, hogy felkapta a kalapácsot és a mellébe vágta Ludvig Gézának. — Biztos ebben? — Igen, hisz a saját szememmel láttam — vallja Kocsis. — Kránies: — Igy volt? — Igen. De Suhajda azt hazudja, nem volt súgta az asztaltársnőm, ;z.őke volt, korban egyezik a Kovácsné és máris vele és... akkor a fülembe indul az asztalok között a műhelyben, én meg azt, hogy a gépfiókra hajoltam. Nem láttam semmit Rudi kint ordított: „Ne higygyenek nekik,' végignézték az egészet. Tanúsíthatják, hogy ép ütöttem agyon!" Ludvig Gézát én kaptam föl, magam se tudom, hogy volt annyi Mindenki visszaül a helyére és türelmesen várja, Az eredeti hajszíne bar- hogy az önkéntes felszolgáló hogy Kovácsné festi a haját. na... Hm! Megvan! Tíz évvel ezelőtt, amikor kórházban feküdtem, ott volt egy Mancika nevű barna ápolóerőm. Keze, Iába lelógott, vére végig- nő, az szúrta belém ilyen folyt a karomon. Szaladtam vele a kapuig, egészen áddig tartottam, míg a mentősök az autóba tették. Csak utána reszketett a kezem. Fene erős szervezete volt a Ludvignak. Bevarrták a jobb tüdejét — és két hónap múlva megjött. Megmutatta a forradást: „Apikám, nem luftballon vagyok, engem nem lehet csak úgy kipukkasztani — ugye Rudi? Mert ott volt ezen a reggelen is, ugyanúgy mint akkor. Megszüntettél: a "nyomozást — Ludvig meg büntetést kapott. Azt vallotta, hogy kirepült a kalapács a kezéből. Saját magát sértette meg. Egy fegyelmi nem a világ. Életünk legszebb napjai következtek. Együtt énekeltem a géppel, ha magasabb fordulatnál dalolt a kés; Suhajda kijelentette, hogy betanítja Ludvigot, ő meg segített palackot cserélni a hegesztőnék. Gyönyörű napok voltak, s egy ideig nem vettük észre, hogy vasárnap után hétfő következik. kedves mosollyal az injekciót- Épp közölni akartam vele közös múltunkra vonatkozó fölismerésemet, közeledtem az asztalához. Ebben a pillanatban Kovácskedves mosollyal hozzá lépjen. Talán a harmadik asztalnál járhat, Mancika, amikor egy néni ültéből fölágaskodva az almák közé kotor. — Ne tessék válogatni, majd én adok! — reccsen rá a szép szőke asszony né rózsás arca elfehéredett, "megráncolódott homlokkaL kapkodva vette a levegőt. A komor tekintettel, szomszédja almahámozas közben megvágta az ujját. Egy csöpp vér kiserkent. — Ne haragudjatok, nem bírom a vért! — mentegetőzött a szőke aiszony és szégyenlősen mosolyogva kitámolygott. A következőkben íróasztal mögé ültettem, mert volt nekem dolgom egy ízben mosolygós hivatali hölggyel. Nem stimmelt Fantáziám — Megvan! — tört ki belőlem spontán a diadalordítás. Értetlenül és megrökönyödve bámultak rám a többiek. • Szégyenkezve lesütöttem a szememet, az abroszt neztem. A fehér terítőn, mint filmvásznon, megjelent a gyömölcsüzlet, ahol elég gyakran szoktam vásárolni egy mogorva szőke asszonytól. Sólyom László