Délmagyarország, 1969. november (59. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

Patjp Zoltán DEHEROIZÁLUNK S LLvCSIK JÁNOS BORÚS IDŐ UJ VERSEK Szemlér Ferenc A DÓZSA FEJE Dózsa fejit keresem. Valahol itt hantolták el az Alsóvárosi Temető rögei közt De hol. azt senkise tudja már négyszáz év óta. S nem tudja ma sem. Mindössze annyit, hogy itt rejlik a fő. Körülötte a nyárfák borzongó lombja a rózsák kecses illata, a kék június kedvet ege. . És mintha lobogása keresztül törne megitvt a füvek zsenge tövei közt, a fák gyökerei mögül, virágok ragyogó szaga fölött ta. Csakhogy maga a fő vajon hol rejtezik7 ... Hol van mégis a Dózsa tdzkoszorúzta csont koponyája? Hol van a Dózsa feje? Hol? Veress Miklós NAGYMISE Ámuló nép a dóm előtt harangos ünnep Az őszi délelőtt kopott lépesein suhogva jönnek lesütött szemű kispapok Fejük körül a füstgomoly szétterül és szertefoly mint szürke glória s én hirtelen azt képzelem hogy mindez régi fotográfia húsz évvel öregebb önmagam fiókja tele van: sok haszontalan semmise mindegy-hit képzelt rémület szentképből kivágott [feszület és kismise és nagymise napfény a dóm előtt és sok-sok őszi sohase hiába-délelött i Mert húsz év múlva majd szép komoly arcom akár e füstgomoly csak szétszakad és szertefoly ha már örökre alszom Most levél zörg a nyár múltán ámulok gyönyörű sárgultán Ámulok kislányom rámnevet vállára veszi létemet — Valamit csinálni kellene! — Feltétlenül! — Akármerre néz az ember, mindenütt elmaradottság. Lépten-nyomon ez a saját lében való fortyogás. — Meg anekdoták! — Meg köldöknézés! — Pedig európaiaknak kéne lennünk. — Elvégre itt élünk ezen a kontinensen. — De a többiek nem akarják. — Jobb nekik a köldöknézés. — A hazug romantika. — Meg persze mindennek a megszépítése. — Fuj! — Bizony. Fuj-fuj! — Hol állunk mi?! — Sehol! — A béka fenekénél. — Még annál is lejjebb! — Középkori viszonyok. Elmaradottság, szelle— Igaz, hogy valamit azért meglátott kora valóságából, és némiképp az ellentmondásokat is, hogy úgy mondjam... De hát hőseinek intellektuális arca .,. — Elnagyolt. — Vázlatosnak is alig nevezhető. — Stílusa ... — Földhöz ragadt. — A kompozíció ... — Széthulló. — Bezzeg 6. — Már akkor is önálló filozófiát sugárzott minden Sora, amikor minálunk még a betyárokat kergették. — Elszomorító. — Lehangoló. — Sajnálatos. — De szóvá kell tenni. — Kötelességünk. . — Különben nem haladhatunk előre. — Enélkül egy jottányit se. — Pedig évszázadok mumi restség, beszűkültség, lasztásait kell behoznunk. perspektívátlanság. Semmi távlat. Semmi horizont. — Az ember fulladozik. — Köpni szeretne. — Felfordul a gyomra. — De hát ezek!... — Fogalmunk sincs, hogy mi történik Európában. — Nem is volt soha. — Becsontosodtak. — Odvas fejűek. — Egy kicsit fel kéne őket rázni. — Egyetértek. — Megmutatni nekik, hogy mindaz ami van, egy nagy semmi. — Egy óriási zéró! — Nulla! — Fel kéne nyitni a szemüket! — Hogy legyen mihez viszonyítaniuk. — Normákat kell adni nekik. Sőt normatívákat. — Nem mérhetnek min dent mindig önmagunkhoz. — Mint a kígyó, amelyik saját farkát akarja örökké megfogni. — Aztán ha nem sikerül neki, dühös. — Az. És másokra haragszik. — Pedig mennyi érték van Európában. — Töméntelen. — S akkor jövünk mi. — Bundaszagű izzad mányokkal. — Csikorgó rímekkel. — Ócska regényekkel. — Özönvíz előtti mázolmányokkal. — Pedig már kétszáz évvel ezelőtt a franciák. — No és másfél száz éve az angolok. — Hogy a németekről már ne ls beszéljünk. — Mert itt van például ő. — Kolosszális. — Azok a csodálatos kompozíciók. — Meg azok a befejezések. — És akkor nálunk például ... — Már ezerkilencszázegyben is kiröhögték volna Párizsban. — Hogy ne nézzenek le bennünket. — Mert jelenleg ugyebár semmik vagyunk. — Senkik. — Néprajzi érdekesség. — Akvárium. — Lomtár. — Melegágy. — Nem volt egy tisztességes királyunk se. — No és ő? — Egy senki. Különben hamispénzt veretett. — De talán abban a bizonyos csatában... — Elveszett iratok bizonyítják, hogy az első pillanattól kezdve szemenszedett áruló volt. — És ő? — Vérfertőző. — Hát aki... — Agyalágyult. — De akkor, ott a vár fokán, tudod, amikor az ellenség már százszoros túlerővel éppen... — Kétszáz évvel később találták ki gyermeteg történetírók. — Sehol semmi. — Mindenütt csak besúgás, árulás, kisszerűség. — Nahát. — Ezer éven át — Sajnos. — Ez van. — Szembe kell néznünk vele. — Méghozzá kegyetlen őszinteséggel. — Le kell számolni az Illúzióikkal. — Egyszer s mindenkorra. — Tudomásul kell vennünk, hogy ilyenek vagyunk. — Másodrangúak. — Saját zsírunkban fövünk. — Csak enni szeretünk. •— Meg inni. — És anekdotázni. — Azt. — Nincs filozófiánk. — Egy gombostűfejnyi se. — Képtelenek vagyunk az elvont gondolkodásra. — Teljesen. — Nincsenek nagy íróink. — Nem ls voltak soha. széppé varázsol mindent elbódítja a képzelet alattomos ördögeit, megbékíti az embert önmagával, vagy legalább eltolja azt a nagy viadalt amelyet az ember önmagával vív. Történetünkben minden idillikus. Ki csodálkoznék hát azon a festői házacskán, amely magányosan áll a Bükkös közepén, s csak a beavatott tudja, hogy félórányira van tőle egy ismert fürdőhely. S jött az ember, meg az asszony és a háztól balra újra feltűnt a kanyargó patak. Leírnánk szívesen a fogadtatást, a meleg szavakat. Es egyszerre ojyan idillikus volna minden, mintha egy anzix-lapot küldenénk, amelynek kerítői feladata van. Még az kell, hogy egy szép lány is legyen a házban, és Korompai meglessék ennek a lánynak. No meg viszont, s az éj leple alatt a horkolások közben a kutya őrző álmának fedezéke alatt kibomlik a váratlan szerelem, amely nem vár jegygyűrűkre, misére, mert türelmetlen és semmire sem vár. Mire is várna?! Csend van, a csillagok megteszik a magukét, s a Holdban is van annyi idill, hogy csak fél karéjjal világítja meg a hegy oldalán sorakozó glédás fenyőket. Egyszóval minden van, ami az idillhez kell. Uramisten, de giccsessé tudod tenni a világot, de jaj annak, aki tagadná a giccs realitását, a lányok tüzét, a fiatal emberek könnyen éleszthető vágyát, az erdők varázslatos illafát, a magány hirtelen bomlását, a szerelmet, a csókot, a telhetetlenséget, és mindazt, amit az ifjúság magában hord. Hát mi itt az igaz Az idill, amely valóság, vagy a valóság, amely a fantáziátlanok számára csupán ócska giccs, s csak a képzelet égi mása? Öh, barátaim, ha láttátok volna Korompait, amint a házi kenyeret olyan mohón ette, mint gyerekkorában, és ahogyan a mákostésztát elképesztő mennyiségben fogyasztotta, s ahogy ki-. bújt belőle vérbő természetének telhetetlensége, amelyet csak tápláltak az éjszaka varázslatos fényei, hangjai! óh, mennyire szeretném úgy befejezni történetemet, hogy Korompait, s az ifjú leányt csakugyan lehevertetem a pázsitra, s oly boldoggá tegyem őket, írói adottságomnál fogva, amennyire csak képes vagyok, ha nem lép közbe történetünkbe egy váratlan fordulat, amely nem engedi az idillt tökéletes egésszé kirekedni, amely nem engedi az író örömét sem kiteljesíteni, mert akármilyenek a mi vágyaink, úgy látszik, ezek az erdei manók mégsem képviselik Ámor finomságait, és fájdalom, még nála is százszor találékonyabbak. Korsós úr — így hívták a ház gazdját — a rengeteg mókostészta elfogyasztása után így szólt Korompai hoz: — Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy kegyedet házunkban üdvözölhetjük és meg kell mondanom, hogy igazán csodának tartom, hogy ez az öreg, rideg kutya, aki már annyi embert elmart a háztól, önt ebbe a magányos viskóba vezérelte, amiben égi jelt kellene látnom, ha egyáltalában volna hajlamom az efféle égi jelek kellő értékeléséhez. Hanem, ha már így vagyunk, megkérdezném öntől, tud-e lórumozni? — Tudok — mondta Korompai és alighogy kimondotta e szót, érezte, hogy ezzel az őszinte vallomással széttörte az idill varázsát Igen, a lány is határozottan elszomorodott, talán csak az anyában támadtak bizalmi érzések férje tervei iránt, és szófogadóan elköszöntek a vendégtől, midőn Korsós azt mondta: — Lehet ám kettesben is lórumozni, méghozzá pompásan, de az asszony és a lányom már álmosak és nem veszi rossz néven, ha aludni. küldöm őket Az asztalra újabb és újabb bor került, már nadrágtartőig vetkeztek. Korsós félelmetes játékosnak bizonyult Előbb csak éjfélt ütött az óra, aztán ment a maga útján tovább hangosan ketyegve, a lórumot a 21-esre váltották. Korsós előtt tornyosodott a pénz. Korompairól folyt a víz. Mintha az idill verejtékké változott volna, akármit csinált — semmi sem sikerült. Ha a 20nált megállt, Korsósnak 21 -e volt Már a tárgyakra került sor. S akkor Korompai holmi ősi babonás szöveget mormolt, amely az átok és áldás szavaiból fonódott össze. Gyanút fogtak. Negyedhárorrt volt. Korsós azt mondta: — Maga csal. Az ellenőr tudta, hogy csal, de nem volt mit tenni, mert nem engedte kicsúszni a nyaralás örömeit a keze közül. Ügyesen, okosan csalt Azt mondta: — És, ha csalok. Jobban csalok, mint maga. Ennyi az egész. Az asztal felborult Az asszony és a leány előbújtak. De a két férfi úgy állt szemben egymással, mint akik közül az egyik végez a másikkal. A többi részlet. A lényeg: hajnalodott s a hajnal jöttével, a természet mindent a maga rendjén hajtott végre. Megélénkültek a madarak, a szellő szabályosan suhogott, mintha költögette volna az erdőt, a hegyeket és a három ember, mély, közép, és magas hangon üvöltötte Korompai után: — Ez a csaló... csaló ... Az erdő hangos volt ettől a szótól. Korompai zsebregyűrte a pénzt, pontosan annyit, amenynyivel ideérkezett, elindult visszafelé az ösvényen. A kutys szomorúan követte. Elkísérte a kék turistajelzésig és még egyszer felnézett rá. Szeretet és elnézés volt a szemében. Talán valamiféle bocsánatkérés is, aztán vakkantott egyet, mintha azt kérdezte volna: — Idill, hát ilyen az idill ezen a világon? — A költőkről már ne is beszéljünk. — Makognak. — Földhöz ragadtak. — Semmi elvonatkoztatás. — Egy fikarcnyi se. — Muzsikánk döglődik. — Azt se értjük, ami van, j— Csak az evés-ivás. — Az. Meg a nehéz borok. — Szörnyű. — Valamit azért tenni kéne. — Tenni. — Elsöpörni mindent. — Tiszta lappal indulni. — Üjra kezdeni az egészet. — Bejönni VereckénéL — Letelepedni: — És rögtön felzárkózni. — Azonnal. — Átitatni magunkat az európaisággal. — Teljesen. — De nem megkésve. — Szinkronban a történelemmel. — Ám ezt már nem tehetjük. — Ezzel is elkéstünk. — Sajnos. — Csak a leszámolás maradt. — A végső, nagy leszámolás. — Kiseprűzni mindent, ami elavult. — A múltunkbői. — És a jelenünkből. — A hamis illúziókat. — Az elferdült szemtengelyű romantikát — A maradványokat — Azt ittrekedtséget — A téves önszemléletet. — Egyszer végre már tudomásul kell vennünk, hogy nem mi vagyunk a legkülönbek. — Közepesek se. — Egyenesen ócskák. — Divatjamúltak. — Avitt jelenség. — Hamis görögtűz. — Hogy ezt eddig nem vettük észre... — Nem engedték. * — Félrevezettek bennünket — Édeskés illúziókat tápláltak belénk. — Évszázadokon át — Céltudatosan, előre meg fontolt szándékkal. — Mert hagytuk. — Engedtük. — Fel kell lázadnunk — Indulás; — Kőltők? — Nincsenek. — Írók? — Kihúzva. — Zeneszerzők? — Felszámolva. — Hadvezérek?. — Kiiktatva. — Tudósok? — Zéró. — Királyok? — Kaput — Hősök? — Kivonva. — Csaták? — Semmisek. — Maradt még valaki? — Ml ketten. — És most mit csináljunk? — Csak kéne azért egy ország. — Meg történelem. — Meg irodalom. — Kéne. — De hát nincs?... — Megsemmisítettük. — Leradíroztuk. — De megvan a tiszta lap. — Teljesen tiszta. — Nincs rajta semmi. — Megszűntek az előítéletek. — Az elfogultság. — Az átkos szubjektivizmus. — Az sincs többé. — Tökéletes üresség. — Vákuum. — Nem. — Hát mi? — Deheroizácló. — Férfimunka volt — Közben meg is éheztünk. — Jó lenne enni valamit — Egy kis malacsültet. — Citrommal megöntözve. — Hát akkor menjünk ebédelni. — De hova?. t k