Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

A városeszté'ika időszerű kérdései Szegeíen A közelmúltban rendkívül érdekes és közérdekű vitát rendeztek a Hazafias Népfront művészklubjában a városesztétika időszerű kérdéseiről. Papp Gyula, a Szeged városi tanács vb elnökhelyettese tartott előadást a témáról, s több mint tizen szólaltak fel a vitában. Minthogy ez a témakör Szeged egész lakosságát élénken érdekli, folytatásokban közreadjuk a vitaindító előadást. A vitát a Délmagyarországban folytatjuk. Szívesen vesszük olvasóink hozzászólását. 1 Világméretekben olyan urbanizációs folyamatnak vagyunk tanúi és részesei, melynek következtében a városok lakosságszáma szinte lökésszerűen növekszik meg. A ma 10 ezres városok holnap 100 ezres városokká, a 100 ezres városok milliós városokká lesznek. Az emberek nagy tömege kerül ezáltal új környezetbe és választ új életmódot A szocializmus viszonyai és körülményei között végbemenő urbanizációs folyamat együttjár a nagy társadalmi változással. gazdasági és kulturális felemelkedéssel, melyet az általános életnívó nagymérvű javulásával szoktunk jellemezni. Ezek az általános megállapítások érvényesek Szegedre is. Az elmúlt évtizedben a város lakossága több mint 30 00 fővel növekedett Közérzet a városban A városlakó ember számára a város jelenti azt a sajátos környezetet melyben nap mint nap tartózkodik, mely kihat közérzetére, érzelmeire, befolyásolja idegrendszerét. A nagytömegű embert magában foglaló közösségi élet rengeteg szabályzója számtalan megkötést is magával hoz. mely szintén kihat a városi ember közérzetére. Minden nagyvárosban a városvezetők és szervezők óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a lakók számára a városi életet elviselhetőbbé tegyék. A szocializmus ezeket a lehelőségeket megnöveli, hiszen kollektivitásából adódik, hogy a városépítés célja mindig az egész közösség érdekeiből indul ki. A megnövekedett városépítési lehetőségek a felelősséget is jócskán megnövelik, hiszen köztudott, hogy a ma városépítői már lényegében a XXI. század emberének építkeznek. Márpedig — ha az anyagi javak legalább a jelenlegi mértékben szabadulnak fel —, várható, hogy a XXI. század embere mind anyagi-technikai, mind pedig kulturális igényelt tekintve nagy követelményt támaszt közvetlen környezetével, a várossal szemben. Mi, szegediek a szocializmus építésének negyedszázados évfordulója kapcsán is elmondhatjuk, hogy a legalapvetőbb szociális kérdéseket megoldottuk. Most mindinkább napirendre kerülnek azok a kérdések, melyek ugyan nagyon szoros összefüggésben vannak az egyes emberek anyagi jólétével, de már a kulturáltabb élet szféráját érintik. Ebből a szempontból érdemes és szükséges vizsgálnunk Szegedet, mint a városban élő 130 000 lakos közvetlen, mindennapos környezetét, mint olyant, mely objektív létével naponta hatást gyakorol a benne élő társadalmi együttesre. Törekednünk kell arra, hogy itt Szegeden is a városi életforma ne elidegenítse az embereket, hanem legyen összhang az egyén és környezete között. Tudjuk jól, ez sok tényezőtől függ. Ezek között a tényezők között a városesztétika is fontos helyet foglal el. Mindebből világosan látszik, hogy bennünket a városesztétika nem elsősorban, mint építészeti probléma foglalkoztat, mi ezt társadalmi kérdésként fogjuk fel, mert hatása is egyre inkább társadalmivá válik. Az örökség: jó adottságok Városainkat a múltból örököltük, melyen ott vannak a történelem és a korábbi társadalomnak nyomai, a velük együtt élő kultúrák, így az építésezt nyomaival együtt Szegeden ez az örökség számunkra viszonylag jó adottságokat biztosított a továbblépéshez. Bár nem mondhatjuk el, hogy rendelkeztünk tudatos városesztétikai koncepcióval, mégis az elmúlt évtizedben sokat tettünk azért, hogy városunk külső képe is méltó legyen és kifejezze a szocializmust építő ember világát. A városszépítés Szegeden is egybeesik az ország más városalt is jellemző általános fejlődéssel. Ez egyrészt új lakások építésével jár együtt, másrészt pedig az utak. parkok, terek rendezésével, tudatos megtervezésével. A példa kedvéért néhányat érdemes megemlíteni. A szegedlek még jól emlékeznek, milyen roppant lehangoló volt a Marx tér és környéke az 1950-es évek elején. Az alacsony beépítésű butikok, az ócskavastelep, a falusias piac jellemezte. Hasonló volt a helyzet a Mérey utcában fs, mely a Püspök-bazárt és környékét, a László-bazárt és környékét lényegében a Belváros szívében jellemezte. A Valéria tér kocsi beállás házai, egy ideig a Lenin körüti piac igen provinciális szintet kölcsönzött a város e részének. Folyamatban van az Oskola utca és környéke düledező házainak kicserélése, és szinte valamennyi jelentősebb terünk felújítása. Eltűnt a makal piac a kisvasúttal és a klinikák előtt húzódó macskaköves üt és vöröstéglás járda. Olyan jelentős közintézmények, mint a megyei tanácsháza, egyetemi és kulturális épületek, az állami áruház, az emeletráépítések és foghíjbeépítések mind egyben a városképet is javították. Üj parkok, szökőkutak, útfelújítások, a Belváros utca-, illetve házsorainak felújítása, egyben városesztétikai szempontból is számításba jövő események. Néhány év alatt a roskadozó fakalyibákból álló strand termálmedencéivel, a mellette megépült I. osztályú kempinggel, minőségi változást jelent a Tisza-part szakaszán ís. Az épülő két új lakótelep: Odessza és Tarján nemcsak a lakáshiány enyhítése miatt kedves és szép a városi lakosság számára, hanem mert a mai kor emberéhez szólnak, tömegükkel esztétikai élményt is jelentenek. Társadalmi ügy Ez a vázlatos felsorolás inkább csak érzékeltetése kívánt lenni, hogy az elmúlt évtizedben a városépítést Szegeden igyekeztünk összehangolni a városesztéikával. Igaz, ez nem mindig sikerült, sokszor meg kellett alkudnunk anyagi és más — Időnként szubjektív — szempontokkal ls. A jelenlegi helyzethez azonban az is hozzátartozik, hogy Szegednek még nagyon sok része városesztétikai szempontból is rendkívül elhanyagolt. Az elmúlt évek eredményei mindenekelőtt a fejlődés által felvetődött problémákkal együtt jelentkeztek. Most arra van szükség, hogy az egész városra kiterjedő városesztétikai koncepciót kidolgozzuk. Jól tudjuk, hogy városesztétikára ma önálló költségeket, anyagi eszközöket nem lehetséges biztosítani, de ha van elképzelés, nagyon sok kérdéshez meg lehet nyerni a társadalom különböző faktorait A városesztétikának tehái társadalmi üggyé kell válni, olyan társadalmi üggyé, amely azonban nem nélkülözheti a szakemberek állandó irányítását ét tanácsadását (Folytatjuk.) Negyedszázaddal ezelőtt Az első előadások a színházban Alig csendesedtek el az ágyúk és a fegyverek dörejei 44 októberében Szegeden, alig hagyták el az okkal, vagy ok nélkül elmenekülök az otthoniakat, az itthon maradottak a felszabadító szovjet hadsereg segítségével hozzáfogtak az új élet megteremtéséhez. Megindult a város testében a vérkeringés és az emberek ismét kedvet kaptak az élethez, a munkához, az otthon megteremtéséhez és mint ahogy ilyenkor lenni szokott: máris vágytak a vidámság, a szórakozás után. Az ország jórészében még folyt a harc a fasiszta szörny ellen, amikor Szegeden már kinyíltak a színház kapui. 1944. október 20-án az orosz városparancsnok, Buiyenkó alezredes, magához hívatta a színtársulat itthon maradt tagjai közül Herczeg Vilmost és Gaál Ferencet, s közölte velük, hogy meg kell kezdeni a színházban az előadásokat A jórészt segédszínészekből és műkedvelőkből verbúvált együttessel hozzá is fogtak az első előadás előkészítéséhez, amit 1944. október 28-án délután 3 órára tűztek kl, melyen opera-, operettáriákkal, zene- és táncszámokkal, szavalatokkal, bűvészmutatványokkal szerepeltek és külön érdekessége volt a műsornak — hangzott a hirdetmény —, hogy „ezalkalommal mutatják be először a fiatal szegedi költök műveit is." Színháztörténeti adatként sem lesz érdektelen, ha leírjuk azoknak a nevét, akik ezen az első előadáson szerepeltek: Herczeg Vilmos vezetésével D. Nagy Erzsi, Keméndi Józsefné, Lázár Margit, Petrovics Erzsébet, Szikszay Viktória, Szűcs Borús Etelka, Zucker Hilda, Fenyő Ferenc, Gaál Ferenc, Gera Zoltán, Kiskút János, Kovács Jenő, Kőrffy Endre, Rácz Imre és Vidovics László. November 4-én újabb MŰVÉSZ EST-et rendeztek, melyen a fentleken kívül a bóri rézbányából megmenekült Bondy Endre zeneszerző, Káldor Jenő, Sugár László, valamint Vörös Józsefné, Czimer István, Fetser János és Tóvölgyi Ferenc is részt vettek. Pálfy György dr. polgármester h., aki a város régi urai közül az egyedüli volt, aki itthon maradt, a színház élére Bárányi János dr. zeneiskolai igazgatót, helyettesévé Herczeg Vilmost és titkárrá Gaál Ferencet nevezte ki. Ezután már úgyszólván naponta szaporodott a társulat létszáma, s november közepén a műszaki személyzettel együtt már 60 tagja volt a konzorcionális alapon működő együttesnek. Az első háromfelvonásos színdarab a SÜT A NAP volt (november 18.) Bucsezán Ilona, D. Nagy Erzsi, Szikszay Viktória, Herczeg Vilmos, Sugár László, Káldor Jenő, Gaál Ferenc és Rácz Imre főszereplésével. Ezután ismét kabaré- és műsoros előadások következtek, majd december 13án bemutatta a társulat Molnár Ferenc Liliom-át Benkó Miklóssal, a későbbi igazgatóval a címszerepben, majd 1945. január 13-6n „parádés előadásként" a Marica grófnő-1, Radnóthy Éva primadonnával a főszerepben. A társulat kétségtelenül nagy nehézségekkel küzdött, de ezek legyűréséhez nagyban hozzásegítette az együttest Kartyenov városparancsnok-helyettes, aki valamikor színész volt, s így szívügyévé vált a színház. A konzorcium kénytelen volt tehetséges műkedvelőket is foglalkoztatni, akik közül Bucsezán Ilona azóta is a Szegedi Nemzeti Színház tagja, csak a neve változott Bányász Ilonává. Amikor Pest felszabadult, könnyebbé vált már a helyzet Sok fővárosi és vidéki színész Szegedre menekült az ottani nyomor elől. Pálfy György meghívására Szegedre jött Beregi Oszkár és Pataky Kálmán is feleségével Beregi Leával, majd Kővári Gyula, az ismert kabaréíró és színész. Markos József, a ma Aí/onzó-ként ismert kiváló parodista, az akkor még kezdő Lakatos Gabriella, Tábori Nóra. Sarlai Imre és Haller Sándor ls. Ezek segítségével már egészen nívós előadások is színre kerülhettek: a Hamlet, a Tűzmadár, a Szókimondó asszonyság, Gorkijtól Az ellenségek, Pataky Kálmánnal a Mosoly országa és még sok más nagy sikerű színpadi mű. A szegedi színház egyik fontos állomása volt az 1945. augusztus 25-e, amikor a Minisztertanács a volt Állami Kolozsvári Színház felszerelését és tagjainak jelentős részét az országban elsőnek államosított szegedi színházhoz olvasztotta be. A konzorcium javarésze Itt maradt, újabb tagokat is szerződtettek és ez az együttes egészült ld a kolozsvári opera együttesével. Az 1947—48-as volt az első idény, melyre azt mondhatjuk, hogy a szocialista színház fénykora volt Igazgató: Lehotay Árpád, zenei vezető: Vaszy Viktor, operai főrendező: Abonyi Tivadar, prózai főrendező: Hegedűs Tibor és ekkor adta a szegedi színház a színművészetnek ma is két ragyogó csillagát: Bessenyey Ferencet és Simándy Józsefet Hisszük, hogy mint idáig oly sokszor már, a jövőben is a szegedi színház fogja az ország egét új, fényea csillagokkal beszórni. Jenő István Egy kis trécselés Drágám! Á puding! Szer:lem — olasz módra A milánói esküdtszék 12 évi börtönre ítélte Francesco Tedeschi 41 éves camionsofőrt, aki meggyilkolta szeretőjét. Tedeschi öt gyermek apja: csupán azt akarta bebizonyítani feleségének, hogy nincs többé szeretője. A jó apa, de rossz férj, miután megunta felesége folytonos szemrehányását, barátnőiét. Maria Alfanot gépkocsijával kivitte a Milánó melletti erdőbe és amikor az est leszállt, megfojtotta. Maria holttestét hazavitte és ezekkel a szavakkal állt felesége elé: „Gyere, nézd meg, megöltem. mindennek vége". Aztán, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan megsimogatta öt gyermeke üstökét és elment feljelenteni magát a legközelebbi rendőrőrsre. DÉLMAGYARORSZÁG VASÁRNAP, 1969. OKTÓBER 26. 1L Akkor nem ittam, egy kortyot se, csak valami vak indulat ragadott el, felugrottam, és a polgármester szavába vágva kiabálni kezdtem: gyalázat, ebben a csatlós országban a szabadságharcnak még az emlékét is csak négy fal között merjük emlegetni, de odavágnánk legalább, ha belegebedünk is, meg mit tudom én, még mi mindent. Döbbent csend lett a teremben, aztán a polgármester némán megölelt, koccintott, sírva fakadt. Egyszerre mindenki az én poharamhoz ütötte a magáét, a pincérek sietve becsukták az ajtókat Deső sápadtan állt az asztal végén, összeütötte bokáját, és azt mondta hangosan, éljen Magyarország. Éjjel, hazafelé menet, Idegesen súgdostam Kostyák rendőrkapitánynak, kérlek, ital volt bennem, ilyenkor az ember nem veti mérlegre, mit mond. Nem igaz, egyetlen pohárral ittam, a fejem ijesztően tiszta volt. Kostyák nem felett semmit, később sem hozta szóba a történteket, és azonban, munka után hazatérve, napokig ezzel a kérdéssel nyugtalanítottam anyámat: nem jött valami idézés? Ilyen vagyok, nem tehetek róla, amit szégyellnem kell, azért csendben, utálkozva eszem-gyötröm magam, de beszélni nem tudok róla. Hirtelen eszembe jutott Bartalék présháza. Géza ajánlotta egyszer, már régen, még a Szálasi-puccs előtt, húzódjunk oda, ha az oroszok átlépnék a Dunát, és városunk veszélybe kerülne. Az oroszok azóta, vagy nyolc napja, átlépték a Dunát, a Törökpiac vén házaiban vetették meg lábukat, onnan aknázzák az országutat, a vasútvonalat, de azért mi bejárunk a fővárosba dolgozni. Sokan. Meddig? Nevetséges, milyen csökönyösen igyekszünk folytatni azt, amit menthetetlenül abba kell hagynunk. — Ez jó lesz — mondtam megkönnyebbülve. Deső megmozdult — Mindnyájunknak? — Igen. A Bartal-féle présház. Törhetnénk a fejünket más megoldáson ls, de a mostani helyzetben bármilyen variáció csak vak találgatás. Ki tudja, hol lesz a legnagyobb csinnbumm? Különben a présház jó helyen van, a kastély mögött tehát védve a Törökpiac felől érkező csomagoktól. De várj, felhívom Gézát. Sokáig tartott, mire a klinikán megtalálták. Amikor végre beleszólt a kagylóba. Deső intett, hogy ne nevezzem meg őket. — Szervusz, Géza. Áll még a présház? — Miért, mi történt? — Beköltöznék. Nemcsak én... — De mi történt? — Ne szamárkodj. Épp az, hogy semmi, ami megváltoztatná a dolgokat. Itt van a tanár úr is. — Miféle tanár? — Hát ki lett közülünk tanár? — Igazán ? Mondd meg neki... — Majd te. — Értem. — Hosszú csend a kagylóban. — Te, Ernő.:; akkor én ls. — Meggondoltad? — Nevetséges. Ezen kár gondolkodni, ezt el kell dönteni. Én már napok óta.., különben, majd személyesen. Qui tacet, consentit, ezt úgyse lehet örök időkig. És... már ma? — Ma. — Helyes, akkor én a déli vonattal hazamegyek. Deső megörült a hírnek, hogy Géza is velünk tart — Nem — mondta aztán — nincs más mód. Én nem félek. De semmi értelme... Az én helyemben a szökéshez is legalább annyi bátorság kell, mint odaállni a hadbíróság elé. — A kétórás vonatnál találkozunk. Vagy itt maradnátok inkább? — Dehogy, holnap reggelig nyílt parancsunk van. — Izgatott lett — Vennék valamit anyámnak. Nem is tudom, mit... Neki megmondom, hogy a közelében maradok, otthon, Gáldon: az egyetlen, aki nem adja tovább, ha akarná sem. Ez is, öreg fiú... ez is szörnyű. Mindig csak én beszélek. Anyám hadarva, selypesen pöszög, kékesen duzzadt, engedetlen ajkán folyik a nyála. Én meg csak nézem égő szemmel, a tehetetlenség vak átkai torlódnak fejemben. De még varr. Agvonvarrta magát, hogy semmi se legyen belőlem. Kívánnám, nem is egyszer, odavetni magam eléje, átkarolni béna lábát, és szorítani... visszafogva benne a nyomorultan is drága, kiszökő életet. De még nem tettem meg soha. Olyan túlzó, olyan végletes ... Tehát kettőkor? Gallai tohonyán meglóbálta a kezemet, mikor elbúcsúzott. Szeszszagot böffentett a képembe, vörös arca megindult vigyorba rándult (Folytatjuk.)