Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-08 / 130. szám

Gerencsér Miklós ÖREG TESTVÉREK Vasárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zord ül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppanásokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalapú parasztember zaklatottan csavargott a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszúderekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt A brigadéros ünneplőben feszített mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre. — Szép jó reggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda öröméveL — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alóL Még mindig hallotta a koppanásokat A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam. 11 De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a KanászIcaptatónáL Itt megállt csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. Állt a Kanása-kaptatőn, szive tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy Jriesit a maga életétől is búcsúzott A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak, s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt, az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert minden valamire való földműves tudja hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. Igy hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotía az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások' ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, ő meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos suhángot szorongatott Mogorván megkérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon is kell a f a ... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsL Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya —. uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot. melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját TADEUSZ MAKOWSKI Gyermekhangverseny Simái Mihály versei ÉJSZAKA Mikor nem látja az éjjeliőr az alacsony állványok a csőbilincsből kiszabadítják elzsibbadt tagjaikai ellökik magukat a földtől új magasságokra feszül föl egy bátrabb akarat mikor nem látja az éjjeliőr redőzve homlokukon a habarcsot vakolókanálért nyúlnak az épülő falak dörmögni kezd a betonkeverő gyötrelmes centrifugális erő forgatja egyre a tízemeletes gondokat üres telkeken megköt a jövő mikor nem látja az éjjeliőr a magányos toronydaru az ég mélyén üj csillag után kutat ZÖLD SPIRÁL Zú — mondja egy fürtös akácfa úgy rohan kitépi magát búzába merül az út repaföldre csapódnak a kökények galagonyák fölhussan a nyárfa lankákba törli homlokát az egyszál verejtékező tanyacska visszafelé és előre forog a mező zöld spirál zúdul a vetés hogy betöltse horizontunkat új kalásszal júniusba rohan a táj VIRÁGZÁS Meggyfa jön ajkahoz emeli fehérlő kürtjét most most fölzeng fölujjong fölsikolt minden zenévé árad a gyönyörűség hallod a legszerelmesebb 11 sllenziót játsszák a fák az élnlakaró édent új ritmusban virág-hangszerelésben CSILLAGSZERKEZETŰ Csillagszerkezetű órám forgatom igazítom pontosan tudnom kell magamai ha tervektől zihál az éjjel félálomban a Tejút megfeszül balcsuklómon s összedobog a kétségbeesett ütőérrel elvégzéséhez, hitelül? érdekében, kondicionálás feltételekre van szükség, stb, A szerepkör problémájában a tiszta ítéletalkotást zavarja és a konvenciókat élteti a ma még gyakori tapasztalat: sok színész ruházza fel szerepeit közös jellegekkel, a testi tehetetlenségi tényezők határán túl is, vagy csak speciálisan egyívású szerepeket szeret és valósít meg élményszerű szinten. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk az észrevett analógiákat, megállapíthatjuk, hogy a már említett pszichikai jellegű kötődések következményei vagy egyszerűen abból fakadnak, hogy a színész nem mer elszakadni gyakorlatában bevált eszközeitől és ezek sematizálják alakításait Az ilyen színész félelmeiből csekély kényszerrel is kimozdítható és formális kapcsolatai szerepével azonnal valamilyen pszichikai kapcsolattá változnak. A pszichikai kapcsolódás korlátai és határai azonban már kevéssé módosíthatóak, tapasztalatom szerint. Széleskörben használt, szerepköri kategóriáink, semmiképpen nem alkalmasak arra, hogy a valóságos helyzetben eligazodjunk általuk. A színész tehetségében rejlő lehetőségek, melyek teljesítményének várható színvonalát sejtetik, csak a színész kötődési vonalai irányában bomlanak ki az igényelt mértékig. A „katalizáló tényezők" figyelembevétele nélkül a tehetség méretének ismerete sem biztosit tájékozodasi lehetőséget abban a kérdésben, hogy mi való a színésznek és mit szeret. A színészi tehetség csak a művész érdeklődési irányában hozhat kívánt eredményt és ez az irány, akármilyen körülhatárolt is, a tehetség értékéből nem von le semmit, mint ahogy a széleskörű érdeklődés nem növeli azt, « Nagyon sokszor megismételt előadóestjeimen. vagy sokszor eljátszott előadásokkal kapcsolatban megfigyeltem, hogy a nézőtéren ülő emberek magatartása szinte estéről estére változó. Nem is érdemes foglalkozni ezeknek a változásoknak kpnkrét okaival, mert minden előidézheti őket, ami emberre befolyással lehet. Politikai események, várakozások, a témával kapcsolatos előítéletek. rossz kritika, vagy időjárás, mind-mind okozhatjak a változásokat. Képzelettel sem lehet, átölelni azokat az apró és nagy okokat, amik az adott műhöz való szemlélői viszonyt, éppen totális részességünk miatt, megszabják egy vizsgált időben. , Ami rendkívüli érdekességében figyelmet, érdemelne, az tulajdonképpen az a jelenseg, miszerint a nézők ..-i - Z. .1, ... . L ,. i. . CíSr. sokaságának, az egyedek különböző töltése ellenére is, estente más, de közös jellemzői vannak. Nem lenne érdektelen tudományos értékű magyarázatát adni ennek a tapasztalatnak. A belső feszültségek, életbenyomások, érzékenységi pontok, melyek a színház bűvköréhez kötnek bennünket és a kapott élmény alapjai, individuális eredetükben nem adnak erre megfelelő magyarázatot. Hatásukra vagy mindig egyformán kellene viselkednie a közönségnek, napi változások nélkül, vagy minden ember külön kapcsolatban lenne a látottakkal, azonossági jelek nélkül. Mindig egyformán, mert az említett vonások nem gyakran változó sajátjai az embernek, tehát a nézőtér összbenyomását egy statisztikai átlag jellemezné. Közös karakter nélkül, mert mindenkinek egyéni az az élettere, melyből színházi vonzódásának természete kifejlődik. A gyakorlatban azonban az érezhető kollektív karakter naponta változó. Képtelen lennék értelmesen indokolni, hogy miért. Hogyan jön össze csupa humor-érzékeny, vagy drámai hajlandóságú, lapsos vagy néma, érdeklődő vagy rendíthetetlenül közönyös, jó vagy rossz náző? Milyen erők alakítják ki a változandó, de kollektív jellegű magatartást? ... Talán ugyanolyan természetű egymásrahatásról van szó, mint ami a tömegek összpszichózisát is kialakítja? Vagy mindenkire egyformán ható politikai, társadalmi és egyéb napi események hatásáról van szó, melyek azonos telítettséget és érzékenységet eredményeznek?... Talán. Az Ördög és a Jóisten-ben a sikernek szinte minden előfeltétele benne van. Ennek ellenére az előadás tényleges sikere elsősorban a színházba járó emberek gazdag érzékenységének következménye. Általános szokásunk azt hinni, hogy egy tökéletes mű olyan potenciális erő, mely akaratunk ellenére is megragad minket és hatókörebe von. Ez azonban nem így van. Gimnazista koromban kirándulni voltunk a Bükkben. Utána házi dolgozatot írattak velünk a túráról. Én is olvastam a dolgozatok nagy részét, mint az irodalmi szakkör akkori vezetője. Különös élmény volt... Bár a kirándulás útvonala, minden szépségével együtt, mindenki számára azonos volt. a dolgozatok tartalma összeegyeztethetetlenül különbözött. Mintha minden társam más útvonalon ment volna. Nem tudtam kitérni a kínálkozó következtetés elől. A dolgok léteznek, de nem feltétlenül hataak ránk. A nap ragyog a látóknak, a szél zúg a hallóknak, a meleg cirógatja az érzőket. Minden, ami létezik, csak azok számára eleven és ható, akik befogadására képesek. Aki élménytelenül éli le életét, annak nem feltétlenül az élete szürke, hanem esetleg érzéketlen benyomásaival szemben. A művészi produktumokkal ugyanaz a helyzet. Mikor létrehozták őket, már alkotásokká váltak. Ha megrendítettek akár egyetlen embert is, már bizonyították hatóerejüket és értéküket Hogy általános érvényű hatásuk van, az annak következménye már, hogy nagyon sokan érzékenyek az általuk sugárzott tartalomra. A múélvezők őnérzékenysége nélkül azonban a hatás létrejötte elképzelhetetlen. Ha nincs bennem tartalmaktól feszített készség, hogy befogadjam, amit a művész felkínál, akkor nem is érzékelem értékeit. Ezért van az. hogy a hibákat fürkésző szándék előtt megszűnik a művészi hatás. Ennek nem művészi feltételei hiányoznak, hanem a fürkészőből a létrejöttéhez nélkülözhetetlen elfogadási szándék. Általános érvénnyel ki lehet jelenteni, hogy a művészet bármilyen megnyilatkozása értékelhetetlen és megközelíthetetlen azonosulás nélkül, a tagadás és kételkedés oldaláról. Mivel minden műalkotás, a maga összetettségében, egész emberségünk részvételére épít, pusztán értelmi megközelítése is lehetetlen, nemhogy hidegen ítélni akaró felfogása. Az ilyesmi mindig csupán csonkaságokra lel. Értelmünk érzéketlenül siklik el azok felett, a részletek felett, amelyek hatása ösztöneink, fájdalmaink, szorongásaink és élményeink egvüttrezgésére éoül. Ezeket nem is észleli, így vérszegény vázlatát találja csak a mű teljességének. Ha véleményt nyilvánít, nem is képes beszélni másról, mint az értelemmel mérhető vázról és külsőségekről, hiszen a mű totalitásából semmit nem fogott fel. Az előadást szemlélő néző tehát, nem az előadás objektív értékei szerint, hanem önnön telítettségének és érzékenységének mértékében fogadja be a látottakat. Egyébként megmagyarázhatatlan lenne első színházi élményem rendkívüli nagysága egy bukott előadás ellenében. Érthetetlen lenne, hogy egy objektíve ió előadás hatása naponta ingadozik, hiszen a színészi játékszínvonal ingadozása közel sem akkora, hogy indokolhassa ezt. Felfoghatatlanná válna, hogy egyazon előadás, hogyan rendítheti meg az egyik és hogyan hagyhatja érdektelenségben a másik nézőt.