Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

VASÁRNAPI KÖNYVSZEMLE MI, JANICSÁROK Tóth Béla regénye A legtöbb ember úgy olvas könyvet, úgy néz filmet, drámát, hogy öntudatlanul választ valakit a szereplők közül, akivel többé-kevésbé azonosul, és akinek sorsát, ettől indíttatva, kissé személyes sorsaként éli végig az alkotással való ismerkedése közben. Fokozódik az egyéni érdekeltség, a szubjektív izgatottság, ha a művészi alkiotás úgy kínálja fel, hogy nem akármilyen tükröt tart az ember elé, hanem jelenét, eleven mindennapjait, aktuális gondját, rt>a ját, örömét, veri, vetíti vissza, tegnapi és mai kérdésekre válaszol, azokban kialakított állásfoglalást mutat fel. nyer;, még friss tegnapunkkal és mánkkal foglalkozó alkotás Tóth Béla: Mi, janicsárok cimű regénye. A kötet most jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában könyvalakban. A Délmagyarország néhány hete közli folytatásokban, innen ismerkedhettek vele az olvasók először. Közülük többen most bizonyára a kötet után nyúlnak türelmetlenségükben. Az első 40—50 oldal után ugyanis olyan sodra támad a könyvnek, "hogy lehetetlen kézből letenni; ha alkalom van rá, egyvégtében Jó elolvasni. Mert nagyon Izgalmas tükröt tart a regény KL olvasó' elé. Mindazok, akik a felszabadulást követő első éveklsen lettek egyetemisták Magyarországon, személyei ismerősökre, — ha nem önmagukra! —találhatnak a regényben. Ki így, ki úgy, persze, attól függően, milyen mély és objektív önismerettel rendelkeznek. Ha ez a birtokukban van, generációjuk és esetleg önmaguk gondolatait, magatartását lelik benne bonckés alatt Némelyeknek azt mutatja a tükör: így nem lett volna szabad; másoknak: így kellett volna; keveseknek: így volt helyes cselekedned. Azoknak, akik e nélkül a személyes érdekeltség nélkül olvassák a könyvet azért érdekes, mert izgalmas korszakokról ad jó képet Kezdetén a „fényes szelek" nemzedékének egyik rétegéről. Ez a kor, és ennek képviselői mostanában sokakat érdekelnek. Tóth Béla műve ugyan nem a NÉKOSZ fiataljairól szól, akik körül Jancsó filmje miatt megint mozgás támadt és akiknek sorsa 20 év óta, még mindig hasztalanul, íróért klóit A Mi, janicsárok főhőse, Kovács Pál. nem népi kollégista, de helyzete, elvei szerint közel áll hozzájuk, és szintén „viharos" táborba tartozik. Csikósbojtárból lett „gyorstalpaló" módszerrel egyetemista, „janicsár", a korabeli gúnynév szerint A janicsárok is kollégisták voltak, erős és sajátos közösségbe tartozók. A párt toborozta őket az egyetemre, a szakérettségik hídján indítva el őket az értelmiségi pálya felé. Sorsukkal, mentalitásukkal Ismerkedve a felszabadulás utáni első évek történelmével Ismerkedhet az olvasó, mert életük olyan mértékben forrott össze az ország életével, ahogyan erre csak az a korszak teremtett lehetőséget X későbbiekben a regény a tanárrá lett Kovács Pál sorsának bemutatásával továbbra is történelmi fejlődésünk legizzóbb konfliktusait érinti 1949-től csaknem napjainkig. A meg nem alkuvó, forrófejű, anarchistának bélyegzett és ldssé valóban arra hajló, de könyörtelenül becsületes és szigorú főhős gyakran él át nehéz helyzeteket Mindig azokkal kerül ellentétbe, akik vagy ellenségei a szocialista jövőnek, vagy akaratuk ellenére ls akadályozói tökéletes kibontakozásának. Kovács Pál paraszti származék. Mércéjét mindenkor azoknak a normái igazítják, akik közül fölemelkedett, azok igaza, hite, tisztessége vezérli elveit magatartását Ez utáltatja vele a frázisokat és hazugságokat, emiatt kerül folyton összeütközésbe a polgárokkal és a kispolgárrá lett funkcionáriusokkal. Csak a két szemének hisz, de a marxizmust, az eszméket, a célokat szentírásnak veazl. X jelszót, amely szerint „mindenért, ami ebben az országban történik, mi vagyunk felelősek", betű szerint értelmezi. Magatartását így követelné meg önmagától ég másoktól is. Nem akar és nem tud taktikázni. nem tud belenyugodni abba, hogy mások belenyugszanak: elmélet és gyakorlat között tátonghat szakadék. Néha naiv, néha romantikus kicsit ez a hős, de mindenképpen vonzó, és többnyire Igaza van. A regény egyfk legnagyobb érdeme, hogy ezt az embert a legteljesebb hitelességgel tudja belülről ábrázolni. Nevezhetnénk a Janicsárokat lélektani regénynők ls: az alakuló, most születő szocialista ember belső rajzát kapjuk benne. Nem sok Ilyen fajta regényünk van még. S ami van, a kibontakozást és a hőst tekintve, éüenkező előjelű. Kovács Pál sorsa, minden súlyos konfliktusa után sem vezet a kiábrándulásba, összeroppanásba. ( Még a ptsztoly-romantikás utolsó Jelenet sem sugall ilyen végei egyetlen percre sem.) Jó, hogy M magyar Irodalom jelenlegi palettáján ilyen szín is szerepel. Es kellemes végre egyszer megint olyan prófétáról olvasni, aki próféta if maradt, csak legfeljebb higgadtabban és okosabban cselekszik, mint ahogy kezdte. (Ezt természetesen anélkül állapítva meg, hogy több más között például Somogyi Tóth Sándor ebben a tárgykörben kitűnő regényét el akarnánk marasztalni. Annak ellenére, hogy Tóth Béla kendőzetlenül, olykor nagyon is nyersen szél tegnapi és mai bajainkról és mulasztásainkról, nem a reménytelenség hangulata sugárzik a könyvből. A végső kicsengés a keserűen bíráló hang mögött biztató: lassan, de omladoznak az egyet akaró emberek gondolkodásában a gátak, amelyeket a múlt szükségszerűen emelt: a „paraszti gyanakvás", bizalmatlanság, a funkcionárius merevség; tűnőben a „polgár", önzésével és a magvar polgárságra Jellemző politikai korlátoltságával, összeomlani segíti mindezt Tóth Béla regénye is. Sok olvasójában pedig, éppen ellenkezőleg, épít. Régi hangulatokat, hiteket, lelkesedést. Talán még nagyobb olvasótáborra tarthatna számot Tóth Béla, ha stílusában is engedne a 48-ból, ahogy azt tartalmi vonatkozásban éppen ebben a regényében megtette, s ami kétségkívül javára vált műnek és olvasónak. Nem mindenkinek van füle és kedve a szólások. a paraszti életből, pontosabban a növénytermesztés világából vett hasonlatok, párhuzamok ilyen tömegű befogadásához, amennyire azokkal a szerző él. Közöttük néha befullad a gondolat, „mint bánkúti búzában a gazok." Csontos Magda Folyóiratokban olvastuk SZEGEDI SZERZŐK SZEMLÉJE Jól esett kézbe venni folyóirataink júniusi számait: innen is, onnan a Szeged neve tűnt a böngészgető szemébe. Városunk megidézésében feltétlenül a Kortárs járt elöl. Közölte Fenákel Judit Vetkőztető című novelláját, amely a maga dokumentatív drámaiságával nemcsak a benne megírt védőnő alakját állította elénk, de egy nevén nem említett, Szeged-környéki falu lakóinak tragikus sorsára is éles fényt vetett Hasonlóképp „szegedi" — bár elszármazott -«• szerző versét válogatták be a Fiatalok rovatába a szerkesztők: a Tanárképző Főiskola hallgatójaként évekig nálunk élt költőnek, Szepesi Attilának két költeményét Írásai többszörösen is alkalmasok az eltűnődésre. Egyrészt — mivel igen tehetséges munkák — ismét csak sajnálkoznunk kell, hogy szerzőjük a Tisza-partján meg nem köttetvén, búcsút vett tőlünk, másrészt arra adnak okot hogy — mint a Fiatalok rovat program adó darabjait — mondandójuk szerint is elemezgessük őket „A férfikor négy-lépés udvaráról" ír első versében Szepesi Attila, s e poétái terminus technikussal a lehető legpontosabban meghatározza életének — egyben a maga korabeli fiataloknak — legfőbb gondját: azt hogy a gyermekkortól mind távolabb kerülve miként tud majd talpon maradni a kijelöltetett „csámpás kövű utcán", a „kicsinyes városban", egyszóval, hogyan lesz belőle — férfi. Érdekes módon valami hasonló kérdőjel mered a válogatás több szereplője elé is. Ezt a mi lesz-, hogy lesz-kérdést járják körül a bemutatott fiatalok, és meglepő érettséggel gördülő soraikban jövőjük bizonytalan képéről készítenek vázlatot Ügy látszik azonban, hogy legifjabb toüforgatóink mellett a kevésbé fiatal írókköltők gondjai kőzött is első helyen szerepel ez a jövendő-meditáció. Aki olvasta Szász Imrének emlékezetes írását — „Apák nélkül" — az Élet és Irodalomban, az különösen tudhatja, hogy mostanában beérő íróinkat költőinket mennyire izgatja az idősebb pályatársak biztatásának, kritikájának hiánya. Mint az említett vallomás szerzője írta, az „apák" igazoló reagálása nélkül elképzelhetetlen az igazi nagykorúsodás. Ehhez a sokak által érzett és mégis nagyon késve kimondott ellentéthez szól hozzá Szabó Pál a Kortárs júniusi számában. Szász Imre mondandójáról ez a véleménye: igaza van! Aztán a maga öregesen elmélkedő stílusában elmondja, hogy nemcsak az irodalomban, az élet egyéb „területén" is egyre kevesebb szükség van az apákra. „Tudnak valamit adni, tanítani?" — teszi fel a kérdést, majd meg is felel rá: „Hát bizony nemigen. A mindennapi élet és a holnapban való tervezésben, termelésben, a technika és tudományos élet jelen állapotában szinte semmit sem." Ami pedig a tollforgatók két korosztályának kapcsolatszakadására vonatkozik, erre sem jobb kedvű a válasza: Előbb kellett volna szólni, hátha akkor nem lenne ilyen fojtogató a mostani csend... A csend, amely — mint az országban másutt — Szeged mai irodalmát is többé-kevésbé befonja. Arról azonban, hogy e városban élőknek nem volt mindig jellemzője a visszahúzódás, s hogy a Szegedi Fiatalok művészeti Kollégiumának tagjai még egy kísérleti rádióadó létrehozására is képesek voltak, ugyancsak a Kortárs ehavi számában olvashatunk. Tertinszky Edit „Buda György és a szegedi rádióadó" című tanulmányában eleveníti fel a szegedi rádiózás — igen kevesek előtt ismert — történetét. Mint írja, 1926-ban alakult meg a Délmagyarországi Rádió Club, Kogutowicz Károly földrajzprofesszor vezetésével. Eleinte csak elméleti tanfolyamokat tartott a kis közösség, majd rádiókiálh'tást is rendezett 1929-re pedig már külön adóállomás is működött a városban, amelynek hatósugara mintegy 40—50 kilométerre terjedt A 450 méteres hullámhosszon működő adó egyik műsorában még Juhász Gyula és Móra Ferenc is szerepelt, és hasonlóképp Buday György is e „helyi mikrofonba mondta el azt a híres előadását, amelyben önálló stúdiót kér a szegedi ifjúság számára. Kár, hogy a majd félévszázados felröppentett gondolat mind a mai napig nem valósult meg... És még egy mondat a Kortárs júniusi számának kritikai rovatáról: ebben az öszszeállításban adták közre az ugyancsak Szegeden dolgozó dr. Csaplár Ferencnek könyvbírálatát a Romániában élő Beke György két új könyvéről. Az Üj írásban — ha nehezebben is — de azért fellelhető néhány szegedi vonatkozás. Tamás Aladár „Párizsi kávéházakban" című Írásában például, amelyben a Csillagbörtönt — egykori kényszerű lakhelyét — emlegeti a szerző, ahol Karikás Frigyessel volt együtt bezárva Lénárd A Sándor nevét látva, írását olvasva pedig tüstént eszünkbe ötlik az a hír, mely szerint az évtizedek óta Braziliában élő, magyar származású író-orvos-fordítónál járt nemrégiben néhányad magával a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja, Karinthy Ferenc. Hogy tulajdonképpen ld ls ez a Lénárd A. Sándor, arról rövid írásában is plasztikus képet fest Szerb Antalné az Üj írás lapjain. Elmondja, hogy egy ideig a Római Magyar Akadémia orvosa volt, majd az óceánon túlra ment, és orvosi munkája mellett könyveket írt, fordításokat készített Nevét nemrégiben kapta fel a világhír, amikor egy Erdstein nevű egyén azt állította róla több világlap hasábjain, hogy Lénárd A Sándor nem más, mint a hiába körözött fasiszta orvos — Mengele. Ez a „kacsa" terelte rá egykori hazánkfiára a váratlan közfigyelmet, és ismertette meg — furcsamód — a magyar újságolvasókkal is. Az, hogy 1967-ben „Völgy a világ végén" címmel már jelent meg könyve magyarul, s hogy nemrégiben ugyancsak elhagyta a nyomdát a „Római történetek" című, magyarra fordított kötete, úgy látszik kevés volt az igazi befogadáshoz. Hála azonban a nagyotmondó Erdsteinnek, mégis gazdagabbak lettünk egy 13, azaz tizenhárom nyelven író, olvasó, beszélő hazánkfiával, ald amellett, hogy remekül rajzol még kiválóan főz ls. Ételkészítő tudományát egyébként külön kötet őrzi: „Római ételkülönlegességek" — ez a Brazíliában kiadott gyűjtemény címe. Egyszer nem ártana ezt sem lefordítani. A. L. PIACOT KUTATOK A szabad szombat mellé beköszöntött a meleg és az érettségi szünet. A nagy melegtől aztán elhatároztam, megtudakolom le- és felmenő családjaimtól, mit kívánnak a hét végére: kirándulást a hegyek közé, vagy egy jól hűtött mozit, herverészést a strandon, vagy sétát az állatkertben. Már szerdán nekiálltam a kérdőív megszerkesztésének és alig huszonöt kérdésben sikerült is összesűrítenem piackutatási szenvedélyemet. Icuka legépelte és még aznap este kiosztottam az érdekeltek között. Csütörtökön azután az esti csendben a válaszokat betápláltam a fiam logarlécébe. Megállapítottam, hogy hat kiküldött kérdőívből ötöt küldtek vissza, ami már általánosításra alkalmas lehet. Amíg a léc-komputer a golyós számlálóval együtt dolgozott, rájöttem, hogy saját ivemet a zsebemben felejtettem. Pótolva mulasztásomat, a piackutatást teljes körűnek nyilvánítottam. És hogy ki mit kíván? Íme: későn kelni, kirándulni a Vörös Csillag kerthelyiségébe, ebéd, trécselés, vacsora, lefekvés; másnap: ugyanaz (nejem). Korán kelni, kimenni a folyóra pecázni, hideg koszt, éjjel várni harapnak-e, másnap ugyanez (apósom). Szokásos időben kelni, strand, vacsora a Vörös Csillagban, tánc, hajnali vonattal Balaton, ott folytatni az előbbieket, (lányom). Későn kelni, presszó, trécselés, másnap ugyanaz esetleg mozival (anyósom). Azt csinálok, amit akarok (fiam). Nem válaszolt: 1 (én). A közvéleménykutatás eredményeként én későn keltem; a feleségem korán, mert el kellett készítenie a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Közben én a fiam táskájából elkobzott krimivel művelődtem. A fiam és a lányom — utasításomra — tankönyvek mellé ültek, ráfér a két taknyosra igy év vége felé. Apósom szunyókált, anyósom morgott. Másnap ugyanaz. Családfői mivoltomban ugyanis monopolhelyzetet élvezek: én kezelem a kasszát. A. S. Dér Endre IGAZOLÓ BIZOTTSÁG ELŐTT* Apró kavicsok hulltak az ablakra. — A fiú! — csillant fel Kővágó szeme. — Lóri, kérem, hagyjuk magukra a fiatalokat. — De Béla! Nem ismerek magára! Ha nem csal az emlékezetem, épp maga volt az, aki egyszer s mindenkorra kiutasította ezt a senkiházit! A lány nem préda, nem dobom egy ilyen nímand karjába! Itt maradok! Mária! Fiacskám, itt leszek veled, elvégre a nevelőanyád vagyok! Hogy jön ő ehhez? Az anyja egy kofa. kezet csókolt nekem, a fia meg azt se mondja: jó napot. Nekem nehogy bevezessétek, nekem a puszta látása migrént okoz! Marika nem sokat törődött mostohaanyja lármázásával, örömmel, szó nélkül kifutott Kővágó zsebredugott kézzel nézegetett az utcára, majd feleségéhez fordult: — Lórikám, ha szabad kérdeznem, hol él maga? Hát még mindig nem érti, hogy ez az ember azt tehet velünk, amit akar? Egzisztenciát biztosíthat — ha akar, és ... börtönbe juttathat ha kedve tartja. * Részlet egy, a felszabadulás eseményeiről szőlő regényből. — Dehát ez rettenetes? Ezt én nem élem túl! — Túl fogja élni, kedvesem. Azt is, hogy a fiú idejár megint, azt is, hogy kedves lesz hozzá, amennyire csak kedvesnek lehet lenni valakihez. — Dehát egy ilyen senki, egy ilyen... — Egy ilyen Valaki! Hogy ne mondjam: egy befolyásos valaki. Komoly funkciója van az ifjúságnál — és újságíró! Egy cikkel az egekbe emelhet embereket — és a pokol fenekére taszíthat. Mondanom se kell, milyen szerencse ez nekünk, ez az érdeklődése, épp most mikor a bizottság elé kell mennem. Persze, remélhetőleg nem kell a segítségét igénybe vennem. Mert az azért nagy blamázs lenne — saját magam előtt ha hozzá kellene fordulnom. — Csak nem alázkodna meg?! Csak nem süllyedt ennyire — az én férjem?! — Ezt én is remélem ... Bár ... — Hát nem tudja nekik megmondani, hogy magát a nyilasok elhurcolták Dunántúlra? Nem tudja kifejteni, hogy maga mindig a kőznek dolgozott: hogy se Szluka, se Jánossyék nem boldogultak volna maga nélkül? Ha maga nem hajlandó ér2 vélni a tények mellett, majd elmegyek én, én... — Még csak az hiányzik nekem, drágám. Világosan látni, mennyire eltájolódott Sejtelme sincs, miról van szó, egy nem létező világban éL még mindig. Csak arra kérem, legyen nyugton. Én tudom, mit kell tennem, mit kell mondanom holnap reggel: — Istenem, hogy ezt kellett megérnünk. A megye legelső ügyvédje — „bírák" előtt... Vallatják, mint egy rabot. Hát van isten? — Fogas kérdés. Remélem, ennél könnyebb kérdéseket tesznek fel — holnap... Kővágó az utolsó perchen mégis meggondolta magát másnap reggel: átcserélte feslettujjú, kockás ruháját egy ünnepélyesebb, épebb öltözetre. Az igazoló bizottságban entellektüelek is vannak, s azok esetleg a testület fumigálásaként könyvelnék el a „topisságot". A ház előtt még egyszer végigfutott a hirdetés szövegén: „II. sz. Igazoló Bizottság. Tárgyalási idő: 1945. márc. 5. d. e. 9 óra. Helye: Városháza, I. em. 7. ... 7. Kővágó Béla dr., az Ügyvédi Kamara titkára ... stb. Felhívom a lakosság figyelmét, hogy mindazok, aki a fent felsorolt személyek oly magatartásáról vagy cselekedetéről bírnak tudomással, mely a magyar nép érdekeit sértette vagy sérti..." Az ügyészség közeiében veszekedett lármára lett figyelmes. A nagy sárga épület kapujában hatalmas csoportosulás. Két suhanc terebélyes táblát emel a tömeg feje fölé, rajta a félelmetes felírás: .Halál a nyilas