Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-28 / 120. szám

Vasárnap a nem­zetközi gyermekna­pon az úttörőket és kisdobosokat kö­szöntötték Szegeden is, mint jelentettük. Sokféle rendezvény­nyel kedveskedtek nekik s ingyenesen övék volt a Szege­det Újszegeddel ösz­szekötö 6-os autó­busz. Délután 2-től este 6-ig utazhattak rajta anélkül, hogy kérték volna tőlük a menetjegyet. Közü­lük legtöbben a vi­dámparkba siettek, hiszen egy kis nyom­tatvány — amelyet a Szeged városi úttörő elnökségé adott ki — arra hívta fel a figyelmüket, hogy délután 3—5-lg díj­mentes a vidám­Csalódott úttörők park játékai kisdo­bosok és úttörők ré­szére. A röplap szövegé­ben bízva Igyekez­tek volna fel a játé­<okra. Azokról azon­ban leszólították őket, Illetve fizet­niük kellett. Akik az aznapra kapott zsebpénzüket már elíugylaltozták, sírva távozhattak, hiába volt náluk kisdobos igazolvány. E csaló­dott úttörők nevében írt szerkesztőségünk­nek levelet Molnár József szegedi olva­sónk. Levele nyomán kérdeztük meg Kiss Jenőtől, a vidámpark igazgatójától. hogy mit tud a kisdobo­sok panaszáról? Ar­ról tájékoztatott, hogy a vidámpark igazgatósága a nem­zetközi gyermeknap­ra 3 ezer darab je­gyet adott a mun­kában és a tanulás­ban kiváló úttörők­nek, kisdobosoknak. A jegyekel a csapat­vezetők és az iskolák igazgatói ki is osz­tották. A kérdéses plakát szövegéhez a vidámpark igazgató­ságának nincsen sem­mi köze. Gazdik Gyula, a városi úttörő elnök­ség titkára viszont sajnálkozását fejezte ki, amiért a kérdé- • ses szöveg tévedésből maradt a röplapon. Hamarabb elkészült, mint ahogy meg­egyeztek a vidám­park igazgatóságá­val abban, hogy csak 3 ezer ingyenes je­gyet kaphatnak a kisiskolások. Az eset mindenképpen saj­nálatos, olyan szép­séghiba. amely sok kisgyermeknek el­rontotta jókedvét a gyermeknapon. L. F. módon Siófoktól Pécsig A Veszprém megyei Napló, az Eszakmagyarország. a Tolna megyei Népújság, a Fejér megyei Hírlap es a Dunántúli Napló szolgáltatta ezen a héten az érdekessé­geket összeállításunkhoz. S mert itt az üdülési szezon, vele kapcsolatos hírekkel kezdjük. Tallózás a megyei lapokban Ha vörös a rakéta Az országos meteorológiai szolgálat balatoni viharjelzö ügyelete megkezdte nyári szolgálatát. A siófoki meteo­rológiai obszervatórium a helyszíni méréseken kívül felhasználja a hazai meteoro­lógiai szolgálat óránként adott jelentéseit A kelet­európai térség meteorológiai megfigyeléseit általában há­rom óránként, Európa ma­gaslégköri méréseinek ered­ményeit hat óránként jegyzi. Képtárirón kapnak részletes térképeket a Szovjetunióból, Olaszországból és Németor­szágból. A siófoki obszervatórium elórejelzéset nagyjából 12 urás időtartamra szólnak. Vihar előtt 2—3 órával sárga színű figyelmeztető rakétát lőnek fel a tó környékén el­helyezett viharagyúkból. A közvetlen veszélyt jelző vö­rös színű rakétákat egy­másfél órával a vihar kitö­rése előtt röpítik a magasba Érdemes ezt megjegyeznie annak, aki balatoni nyaralás­ra készül! \ Föld alatti szanatórium A Jósvafől Béike-barlang­ban megkezdődött az idei gyógyüdültetés. Az első cso­portban a borsodi szénbá­nyák 31 légzőszervi és aszt­matikus megbetegedésben szenvedő bányásza tölt há­rom hetet a föld alatti sza­natóriumban. A klímaterá­piás gyógykúrán levők na­ponta öt órát tartózkodnak a kényelmesen berendezett, reflektorokkal megvilágított barlangban, rendszeres or­vosi felügyelet mellett A kúra résztvevőinek a bejárat köaelcbe rendeztek be két­ágyas szobákkal, társalgóval, tévével felszerelt „alpesi há­zat". Csak kósza hírek Egy héttel ezelőtt számol­tunk be ebben a rovatban a paksi „atomfaluról". Most magáról az erőműről, s né­hány kósza rémhírről esik szó. Az első magyar atom­erőmű hat év múlva, 1975 közepére készül el, a több mint 10 milliárd forintos be­ruházás építőipari munkáját ugyanis ekkorra fejezik be. Ezután a szerelők még kö­rülbelül egy évig dolgoznak. Az atomerőmű teljesítménye 860 megawatt lesz, a teljes üzembe helyezés után éri 5,5—6 milliárd kilowatt-óra villamos energiát termel. A számítások szerint 1978-ban, mikor már teljes kapacitás­sal dolgozik, az ország villa­mosenergia-fogyasztása 31,4 milliárd kilowatt óra lesz. s ennek 18—20 százalékát fe­dezi a paksi erőmű. A nagy építkezés hírét az öröm mellett néhány rémhír is kíséri. A környékbeliek ugyanis tudni vélik, hogy az erőmű építői veszélyességi pótlékot és „hűségjutalmat" kapnak majd előre. Ismét mások azt állítják, hogy az építők egy éven belül távfű­téses lakást kapnak. Termé­szetesen ezekből a rémhírek­ből egy szó sem igaz. Az építésben résztvevő vállala­tok a törvényadta kereteken belül ugyanis jelentős ked­vezményekben részesítik majd dolgozóikat, persze nem a jelentkezőket, hanem azokat, akik becsületesen helytállnak a munkában. A Budenz'ház „titka" A székesfehérvári Arany János utcában áll egy XVIII. századi copf stílusú lakóház. Nevét onnan kapta, hogy Itt élt, egykor Budenz Józsel finn-ugor nyelvész, aki a magyar összehasonlító nyel­vészet megteremtője volt. Ezt a házat a közelmúltban helyreállították, és a nagy­értékű Ybl-hagyatékot he­lyezték el benne. Az Ybl­család a XVIII. század első felében telepedett le Fehér­váron. s itt született Ybl Miklós, a múlt század nagy építésze is. A bútorok, tárgyak és ké­pek legnagyobb része a XVIII. és a XIX. század stí­lusában készült. Itt helyezték el Ybl Miklós saját tervezé- i sű tervtároló szekrényét, és Ybl Ervin — a hagyaték ado­mányozója — szecessziós dolgozószobáját Érdekes da­rabja a gyűjteménynek az a karosszék, amely Munkácsy Mihály párizsi műterméből származik. * Évforduló egy intézetben A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudo­mányos Intézete most ülte fennállásának 25. évforduló­ját. Az intézet első tevé­kenysége természetföldrajzi, valamint gazdaságtörténeti kutatásokból állt Jelenleg a természetes és mesterséges üregek klímaviszonyainak vizsgálatán dolgoznak. Az in­tézet fennállása óta 420 pub­likációt adtak közre és a pécsi rádióban mintegy 300 előadást tartottak. Meg nem tudnám mon­dani, melyikünknek jutott eszébe, mikor a déli sark­vidékre készülődtünk, hogy — csekély kétszázötven ki­logrammnyi — felszerelé­sünk, személyi holmijaink között, néhány szegedi ha­lászlékockát is vigyünk ma­gunkkal. Eredetileg arra gondoltunk, hogy a szilvesz­teri vacsorát, újévi ebé­del. tesszük majd változa­tosabbá a belőle főzött ha­lászlével valamelyik sarki állomáson. Az utolsó csöppig Csakhogy a Davis-tenger jege megtréfált bennünket, körülzárta, fogságba vetette a hajót, s csak újév után engédte kikötni Mirnijben, jobban mondva attól vagy 20 kilométernyire a befa­gyott tenger jegének szélé­hez. A hajón pedig — ten­gerészek, oceánográfusok. az előző expedíció legénységé­nek felváltására utazó sark­utazók — jóval több mint kétszázan voltunk, s ennyi halászlére természetesen nem lett volna elegendő a magunkkal vitt „készlet", így azután aprópénzre vál­tottuk a nagy ebédet, s baráti társaságokban. hat­nyolcszemélyes kis „halász­lé-partik" keretében fogyasz­tottuk el a finom csípős lét, melynek Ismerős ízei ben­nünket egy kicsit „hazare­pítettek". vendégeinket pe­dig — függetlenül attól, hogy könnybelábadt-e a szemük kanalazgatás köz­ben. vagy nem — mindig őszinte elismerésre késztet­ték. A fehér bőrű. vörös szakállas leningrádi szeiz­mológus, Mihail, például sűrűn kapkodott levegő, majd kenyér után, miután belekóstolt. Szása, a magas, fekete hajú, kaukázusi szár­mazású aerológus viszont még „meg is toldotta" egy kis cseresznyepaprikával, de mindketten kikanalazták az utolsó csöppig. csakúgy, mint mindenki, aki csak közelebbi ismeretségbe ke­rült a „magyar hallevessel", ahogy maguk közt nevezték. Jónéhány kellemes, bará­ti hangulatú estét ízesített meg Greguss Ákos vegyész­mérnök pompás találmá­nya (hazatérésünk után tud­tuk csak meg. hogy az 6 „főztje" aratta a megérde­melt sikert a déli jeges óceánon), de talán a legem­lékezetesebb hangulatú „va­csora" az volt valamennyi között, amelyet a hajó hidrokémiai laboratóriumá­ban fogyasztottunk el, egy hideg, viharos estén. Pelri-csészébeu Délután filmezgettünk eb­ben a laboratóriumban, ahol a hidrológusok által az óce­án többezer méteres mélysé­geiből felhúzott vízmintákat vegyelemzik a hajón utazó hidrokémikusok. Megkérdez­tük őket, vacsora után meg­hívhatjuk-e a társaságot egy kis magyar halászlére, affé­le pőtvacsoraként, és ehhez igénybe vehetjük-e — kony­ha gyanánt — a laboratóriu­mot. Némi kíváncsisággal mondtak igent, de nem kér­dezősködtek. Tíz órakor meg­jelentünk. Hónunk alatt két üveg moldvai rizling, ke­zünkben frissensült kenyér (pékség is van ám egy ekko­ra hajón!), zsebünkben négy vagy öt halászlékocka. A ha­jó éppen oceanográfiai „meg­állóban" állt. Így nevezik azt, amikor a hajó — előre meg­határozott földrajzi pontokon — megáll, leeresztik a mély­be a finom acélkábelt, me­lyen a mélységi hőmérők, vízmintavevő tartályok füg­genek. A leeresztés, felhúzás gyakran igen kellemetlen munkáját a hidrológusok végzik, a hidrokémikusok akkor kezdenek csak a víz­minták elemzéséhez, ha már valamennyit behozták a la­boratóriumba és a hajó to­vább indul. A kémiai apparátust pil­lanatnyilag kissé szokatlan „vegyszernek" vettük igény­be. Szabados Tomi, az opera­tőr — összehasonlíthatatla­nul ügyesebb nálam konyhai dolgokban — Petri-csészé­ben, üvegbottal dörzsöli szét a harmadik halászlé-kocka tartalmát, én — valamivel többet gagyogok oroszul — „ismeretterjesztő előadást" tartok a magyar halászléről, s közben időnként kavarok egyet a kecses, magasnyakú lombikban fortyogó, ínycsik­landozó illatú halászlén. Szovjet barátaink — mi ta­gadás — gyanakvó, sőt aggo­dalmas pillantásokat vetnek a sötétvörös, nagy buboré­kokkal forró folyadékra. Mi lesz ebből? Az öt perc letelt, levesszük a lombikokat. Tál­kák kerülnek elő, tálalva van! Kint kellemetlen, hideg szél süvít, a nagy hajó lassú táncot jár a jókora hullámo­kon, a hidrológusok és a ne­kik segédkező matrózok gémberedett kézzel hordják be a tengervízzel megtöltött tartályokat. A hidrokémiku­sok már megbarátkoztak a „gyanús folyadékkal", most, hogy a munka befejezéséhez közeledik, a hidrológusokon, matrózokon a sor. Gyanakvó arccal hörpöl bele az egyik, forgatja egy kicsit az isme­retlen ízt a szájában, gyorsan vesz még egy kanállal, az­tán hátraveti fején a pufajka csuklyáját, nekiül, és fel sem áll addig, amíg csak van valami a tálkában. A forró folyadék jólesően árad szét átfázott testében. Azután megy vissza a szélbe, de „propagandája" hatására, no meg a mi invitálásunkra, egymás után érkeznek a töb­bi vendégek. Ujabb lombi­kot „teszünk fel"... Alekszej dicsérete A kábelt közben felhúzták, a hajó továbbindult, a ve­gyészek szép csendben feláll­tak az asztaltól és megkez­dik a vízminták elemzését, a halászlét rég megettük, a bort rég megittuk, de még so­káig ott üldögélünk az asztal körül, beszélgetünk minden­féléről. A hajó nagyokat bó­kolva halad előre, időnként egy-egy jégtömb puffan tom­pán az oldalának. Éjfél van. A kémikusok maradnak még, mi és a töb­biek szedelőzködünk. Az öreg Alekszej kétfelé törli fókaba­juszát: — Jó levest főztetek fiacskáim. No, de jó lesz le­feküdni, reggel ötkor nya­kunkon a következő megál­ló... Rockenbaner Pál A leleményes üstdobos IMiBffiSSI (9.) — Nem tanulni kell ám. tudni. Palikám, hanem Cigarettával kínálnak, és én elfogadom, mert az soha nincs. És utálom őket, irigylem őket! A nyelvtant nem tudom, és nemcsak a fejem, de a fenekem is ideges már a sok üléstől. És a lábam rángatózik. Ha lefekszem, nem tudok aludni. Vergődők. Többet nem ajánlkoztam a pártba. Nem is hívtak. 3,9 volt az átlageredményem. Mozgalmi munkám maradt, ami volt. Igaz ugyan, hogy a DISZ-csoportvezetés alól felmentettek. Csak a kollégiumi tornafelelŐ6ség maradt rajtam. Nem esett nehezemre. Koránkelő ember voltam min­dig. Es megszerettem, hogy én ébresztettem fel a többieket. Az álomból ébredő fesztelen, póz nélküli. Meg az is kedvemre volt, hogy naponta bosszanthattam vele a polgárokat. Nem szeret­tek felkelni. Nyújtózkodtak, ásítoztak, sokáig ro­pogtatták a csontjukat. En meg szobáról szo­bára jártam. Reggelenként enyém volt az egész kollégium. — Ébresztő, föl, reggeli tornára sorakozó! Fel is keltek. Száztizennégy ember kelt fel az én szavamra. De az udvaron csak kilencvenkét ember állt be a gyakorlatokhoz. Napokig nem értettem, hova tűnnek el a hiányzók. Egy hét is bele tellett, mire megsejtettem, hogy inkább az illemhelyen ülnek, de akkor sem vetik alá ma­gukat a proletár akaratának. Na, megálljatok, Rondoltam mugamban! Mert a megmaradt funk­ciómat jól akartam ellátni, meg más tekintetben is kezdtem az egyetemi élet fonalát meglelni. Másfél év alatt sok bölcsességre szert tesz itt az ember. A tanulásnak is kezdtem meglelni a módját. Tudtam, mikor mit kell kézbe vennem. Az idővel is megtanultam gazdálkodni. Oda­künn se vége, se hossza nem volt az Időnek. Ezért értéke sem. Itt a percek is drágák. Egy perc alatt egy idegen szót meg lehet tanulni. Egy téglát tehettem műveltségem csarnokához. Mert én nagy csarnokot akartam magamnak műveltségből. Olyat, amelyikben ha egyet sóhajt az ember, százszorosan meghangosodva verő­dik vissza. Én tudtam, már a lovak faránál is elképzeltem, hogy az okos 6zó fölér a kilomé­terekre elvilágító lámpával. És most a polgárok elbújnak a torna elől, amikor rám van bízva. Rajtam nem fogtok ki! Korábban keljetek nálam. Este három felmosó vödröt készítettem teli vízzel. Azt gondoltam, hogy amelyik vécét a tor­na idején belülről zárva találom, oda bezúdítok. Tudtam, hogy goromba tréfa, de nálunk a ta­nyán, ha valaki doronggal köszön, arra bottal* válaszolnak. Reggel végigfutottam a huszonöt szobán. Nagy ásítások, nyögések, vakaródzások. Előre tippeltem, vajon kik lesznek az áldozatok? Hej, gondoltam, szorul a selyempizsama. Amikor megkezdődött a torna, a létszám persze nem volt teljes. Futok a vödreimhez. A Pilátus konyháján csak egy ajtó volt beakasztva. Gondoltam, sze­rencséd van pajtás. Három vödörrel is kapsz egy helyett. Aztán zuhé. a deszkafal tetején a hideg vizet. Nagy lottyanás, de belülről egy hang nem hallatszik. Az első pillanatban megütődtem, hát én nem papírnyulakra lövöldözök? Kapok az aj­tóhoz. Belülről bezárva. Ahá, mégiscsak van oda­bent valaki. Na, még egy vödörrel. Erre meg­nyílik az ajtó, s a fiatal professzor, aki velünk lakott, jobbjában gatyája korcát markolva, szét­mosott frizurával kinéz, de mérgesen ám. Elállt a lélegzetem. Egy jó reggelt nem tudtam neki odanyögni, de azt sem, hogy bocsánat. Persze 6 sem szólt. Ha polgár lettem volna, bizonyára, de proletárt megszidni? Letettem a vödröt, és már nem is tudom, hogy. eloldalogtam onnét. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérni, megmagyarázni. Akkor már is­mertem Csehovnak a bocsánatkérő Csinovnyik halála című elbeszélését. Ügy döntöttem, hogy én ugyan nem kérek bocsánaot. De attól kezdve nagyon röstelltem a találkozást a fiatal profesz­szorral. Ahogy a harmadik félévi vizsgák szorító hur­kaiból is kihúztuk a nyakunkat, már meg is virradt ránk, az áldott szép kikelet. Kerek né­gyesre álltam, de ... egyetemi hallgató, míg lesz a földön, mindig így lesz, hogy de! Ha még egy napom lett volna, mondjuk egyetemes törté­nelemre, hogy átlapozzam még egyszer, hogy egy kicsit a helyére rakjam az anyagot, hát másképp vizsgázom. Hanem a gyakorlatban az úgy van, hogy a jó vizsgához mindig csak egyetlen nap hiányzik. Nagy, fölszabadító érzés túl lenni két szigor­laton és hat kollokviumon. Szinte az első perc­ben, amikor lejön az ember, kezében az index­szel az Alma Mater soklépcsőjű épületéből, nem is hiszi, hogy szabad. Legalább egy nap kell, mire oda ocsúdik, hogy igaz. Aztán nem tud magával mit kezdeni. Üj nyomokat, utakat, mód­szereket keres. Levonja a tanulságokat. És fo­gadkozik. Hogy no, ez a mai nap elszaladt, de holnap igazán elkezdem a rendszeres tanulást. Hogy ne álljak az év végi vizsgákon megint­csak az utolsó perceikre hagyatkozva. De az a holnap is elfutott, este nagy a számon-báaom. Elhülyéskedtük ezt a napot is. De majd holnap. Aztán holnap meg azt érzi, hogy fáj a nyaka, ina valamitől. Mert az ember izmai a tétlenség­től is tudnak úgy fájni, akár a tréning nélküli munkától. Hát most annak az izomnak a ka­romban, amivel a karikás ostort durrogtattam, nincsen semmi dolga. Meg annak az izomnak sem, amelyikkel a lovat megültem, amivel fel­rángattam napi háromszáz vödör vizet. Ezek az izmok börtönnek érzik testemet, ahol halálra­ítélten zsugorodnak rá a csontjaimra. Hogyne jajgatnának a tétlenségtől? Az embernek minden porcikája élni akar. Az izom szeret dolgozni. Amikor kívül kerül a használaton, üvölteni kezd a fájdalomtól. (Folytatjuk..)

Next

/
Thumbnails
Contents