Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

Polner Zoltán SZOKÁSOK VAJÚDÓ Fekete sikoltást gyöngyözik a szám, két szemem harmatában arcom. Mit lát az égen édesanyám, jaj, mit lát anyámasszony? Tűz lobog, tűz lobog mező, puszta felett. Elvisz tűzzel iszonyúval, ne szüld meg gyermeked! Fekete sikoltást gyöngyözik a szám, két szemem harmatában arcom. Mit lát az égen édesanyám, jaj, mit lát anyámasszony. Kút öle imbolyog mező, puszta felett. Kivész vízzel, fullasztóval «* szüld meg gyermeked1 Fekete sikoltást gyöngyözik a szám, két szemem harmatában arcom. Mű lát az égen édesanyám, jaj, mit lát anyámasszony? Koporsó, koporsó mező, puszta felett Klgyászoljuk virágokkal szüld meg szép gyermeked! VIRRASZT AS Fekete-lombú asszonyok virrasztanak nehéz gyászban. Komor énekszó kavarog, keserves négy gyertya lobog. Halott van a házban. m— Bizony egyszer meg 1* vasalták, metán egy háborút is megjárt.' Fehérlik a szegett keidet kezek sötétít ráncában. Higy gyertya árnya magyaráz, B mennyezet megannyi rács Halott van a házban Három fiát idegen rögbe, kegyetlen báró parancs lökte f Koporsó felett csöndes éj áldozik, mint az írásban. Asszonyok szava mészfehér, ezek imbolyog a gyertyafény Halott van a házban. Szegényember volt mindig, dolgos. Dicsértessék a Jézus Krisztus r Szabad ez a hely? Természetesen. Parancsoljon. fcintén Pestre? — Igen. De leszállok Kőbánya-alsón. No addig még van idő. — Talán egy parti ultit? — Sajnos nem vagyunk ki. Ilyenkor, hét közepén nagyon kevés az utas. — Akkor én inkább olvasok. — Turf? — Igen. — Lovak? — Természetesen. Odavissza. — Helyre? — Nem. Befutóra. És maga? — Tétre és befutóra. — A ló is ember. «- Hát persze. — No és a nők? — Csakis. — Szőke, nagy mellű. — Hogy legyen rajta mit fogni. — Nem szeretem a piszkafákat. Meg jó tömör combok. — Az. Masszív karosszéria. — És semmi duma — Semmi kéklila gőz. Nyista intellektualitás... — Nyista Nyavalyogjon mással. _ Tizennyolc és huszonöt közt. — Legfeljebb harmincig. — Előtte egy Jó vacsora. — Birkapörkölt? — Jöhet. Bő szafttal, sok krumplival, belesuvasztott cseresznyepaprikákkal. — Sör? — Sör. Kinizsi. — Stimmt És savanyúság. — Uborka. Ecetes uborka. — Szép zöld uborkák. — Fradi? — RÁ, rá, hajrá! — Flórl? — Igen, amikor a brazilok ellen... — Meg a suszter.:: — Ja, a Zoli... — Hát... sajnos.:: Pedig első pillanatban azt hittem, talán MTK ... Maga... — Mit képzel? Még a nagyapám is a Mester utcában lakott — Szervusz — Szervusz — Talán ihatnánk is valamit. — Sör nincs. — Akkor valami borocskát — Fehéret — Savanykásat. — Meg egy feketét — Cukor nélkül. — Totózol? — Hat szelvénnyel. — Szisztéma? Papp Zoltán NACIONALIZMUS 26 száj szárazsága az én asztalom falatjáról is álmodik, joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a hétmilliárd ember jöttének gyomorkorgásos dübörgésétől, űrhajókra száll és új glóbusokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is hétmilliárd emberről van szó, hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 milliárdróL A társadalom és a természet törvények szerint éL E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel született és végső fokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárása és e gazdasági törvények szoros összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja, még akkor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akarnak, hanem a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi életének legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzemek, a közművelődési intézmények, a vállalatok tulajdonjogi állapotának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemhogy boldogtalanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlenegy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára lemen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egyáltalában lehetséges-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignézve, a józan embereknek tisztában kell lenniök azzal, hogy az emberek az emberi életért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítésétől. A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppen ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. Így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák viszsza azt a rengeteg kincset az emberek milliárdjainak, amit ezek a milliárdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. Sokfelől érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat saját útjába. Amint mondani szokás: bizony néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út, tüstént megjelennek azok a retrográd bölcselők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltüntetni. Én nem tudok több lenni és más, mint író. Nemcsak korom, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam kezébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán. hanem a jövendőt is. Nincs bennem az intézkedések emberének a vágya, csak fenntartom magamnak azt a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok látni, mint kortársaim ... — öt fix, négy kétesély, négy háromesély. — No és? — Alamizsnák Egyszer kétszáznyolcvanhét ötven egy tizenkettesért? — Van egy jő kulcsom. Majd átadom. — Még egy pohárral? — Egészségedre. — Olyan jólesik valakivel igy elbeszélgetni. — A magyar ember mindig megtalálja a magyar embert. — Azok volnánk. — Hát persze. Jó magyar fiúk. — A marhapörkölt se rossz. — Nem ám. Az is sok szafttal. Egészségedre. — Egészségedre, pajtikáin. Félállás? — Van. Kettő. — Nekem is, meg egy szerződéses, de fixre. — Ellenőrzés? — Méghozzá nagyban Nagy magyar vidék. Zutty. Egy nap egy megye. Csak úgy lapulnak az ipsék. — Hehe... Még hogy lapulnak ... — És te, pajtikám? — Csak mint Instruktor. — Szempontok? — Igen. Meg tézisek, alapelvek, metodika. — Állandó, vagy instabil? — Is, is. — Kár, ha csak az egyik van, úgy könnyebb. — Igen, régebben úgy volt, de most beléjük evett a fene? Állítólag haladni akarnak a korral. — És? — Egy megye: három nap. — Még egy pohárral? — Isten éltessen, egy komám. — Református voltál? — Az. Tebenned bíztunk, eleitől fogvaaaa ... — Mint a szép híves patakra ... — Térj magadhoz, drága Sión... — Sajnos a dallamot nem Ismerem, mert a nagy tiszteletű úrnak nem volt hallása. — Hányban értél? — ötvenben. — Negyvenkilencben lett fakultatív. — Igen. Ki is vonultunk a hittanórákról. — Hét év után otthagytuk az áldást — Ott Épp a beteljesülés előtt. — Nézd csak ... — Azt a szőkét? — Igen, ott az ajtó mellett — Es olyan, aki pénzt kér. — Te fizettél már nőnek? — Ügy? — Igen, azért és akkor. — Hogy is mondjam? Igen is, meg nem is. — Fizettél, vagy nem fizettél? — Elvittem színházba, moziba, megvacsoráztattam, italt vittem haza, ezért fizettem. De úgy, hoci, nesze, még nem. — Én se. Vajon mennyit kérhet? — Ja, ez? ötszázat — Annyi a tarifa? — Azt mondják, vannak olcsóbbak is. Már egy ötvenesért ki lehet vinni őket a ligetbe, persze csak egy fél órára. — Ez nem olyan lehet. — Azért ötszáz. — Sok. — Rengeteg. — Annyi a nő, mint a pelyva. — Ingyen. — De vannak gátlásos palik. — Vannak. — Azok fizetnek. — Mint a katonatiszt — Pedig ha tudnák ... —- Egyszerű, mint a pofon. Egy megye, egy nő. — Az egyik ne tudjon a másikról. — Az asszony meg egyikről se. — Házasságot nem ígérni. — özvegyasszony, elvált asszony. — Vagy vasutasfeleség. Azok a süsük mindig utaznak. — Hehe, süsük. Jó. —- Egészségedre. — Örökké kórirtgyálnak az országban. Az asszony meg ventillátorral hűti magát. — Pedig az asszonynak is meg kell adni, ami jár neki. — Meg ám, pajtikám. — Rendszeresen. — Ez az, pajtikám, rendszeresen. — Ogy nem fog gyanút — Meg másfelé se tekintget — Nem szeretnék vasutas lenni. — Süsü? Én se. — Vasárnapra mit tippelsz? — Rúgunk nekik egy ötöst. — Flóri kifocizza a szemüket — Ketten a BranivaL — Amazok azt se tudják, hány felé szaladjanak. — Délre rántott húst rendeltem az asszonytóL De pontosan délre. — Én úgy szeretem, ha még pezseg rajta a zsír, amikor elém teszik. — Űgy-úgy, pajtikám. És ne legyen kicsi. Olyan jó tenyérnyi. — Egészségedre. — Neked is. Főúr, még egy üveggel. — Legközelebb mikor mész? — Egy hét múlva, Tiszántúlra. — Hm. Együtt Is mehetnénk. — Szerda, csütörtök, péntek. — Kitűnő. — Azt mondják. Debrecenben sztriptíz is van. — Kell a fenének. Ellenben van ott egy szőke. Az mindig a barátnőjéről beszélt nekem. Mit szólnál hozzá? — Mondasz valamit... — Én ellenőrizném, te meg hoznád a szempontokat. — Hehe. — Létod, egy órája még nem is ismertük egymást. — Pedig úgy ló, ha a kajakos magyar gyerekek őszszetartanak. — Ogy ám. Elmehet • fenébe, akinek még egy haverja sincs. — Kifúrják. Mindenhonnan. — Ki. — De minket nem fognak. — Soha. — Ha összefogunk. — össze fogunk fogni. —- Még máma. — Most mindjárt. — Két kajakas magyar gyerek. — Nem engedjük szidni az anyánkati — Aki megpróbálja, annak •zétverjük a pofáját! — Ügy ahogy mondod^ pajtikám. A pofáját Ogy szétverjük, hogy az édes jó nagyanyukája se ismer rá csak az utolsó ítéletkor. — Mert én azt mondom, hogy aki magyar gyerek, as ne engedje szidni az anyját... De én azt is mondom, várjál még, pajtikám, hogy egy magyar gyerek egy másik magyar gyereknek se engedje szidni az anyját — Egy magyar anyát se engedünk szidni! Senkinek! — A betyárúristenit! — Még magának se! Hallja?! Maga, maga! Maga hülye szemüveges! — Ez az, pajtikám. Nézd csak, szidta az anyánkat..; — Ránts be neki egyet. pajtikám! — Ogy ni, bele abba a büdös pofájába!... — Majd ml megmutatjuk! ... ÜJ VERSEK Vasvári István HOLDFÉNY Holdfény a sziklafalakon, holdfény az eperfa alatt, holdfény a néma gabonán, holdfény a vízmosásokon, holdfény az ifjú arcodon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz s a szád, a szád, kétivü /virradat, testemen érzem puha melegét s melledet, mit simán, feszesen, mint barack hamvát, úgy simít kezem holdfény a sziklafalakon holdfény a téli ablakon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, akkor éltem lombozva, vakon, most, hogy vakítóan lássalak! Zsák László SZERTESZÉT A FÖLDÖN Ma egész nap csak szórtam magam, beitta szívem csendben a föld, s gazdagabb lettem újra. Fénydaraboknak ütődik szemem. Szerteszét érzem magam, szobámban roggyant széken ülve írok mesét