Délmagyarország, 1969. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-20 / 89. szám

Vineze András A NAGY K

ezdetben szó sem volt semmiféle malomszerű épületről. Az egész úgy kezdődött, mint az ajtónyikorgás. Kenderemekcsereki Pál záros határidőre felvett bérelszámoló elkeseredve számlálta a napokat. Még hat nap. Még öt nap. Már csak három nap. Sejtjei ekkor nem bírták tovább, felrobbantak. Kenderemekcsereki Pál felugrott és a szék elvágódott, rá Icuka bokájára. — Jaj, Pali — mondta Icuka és adott egy tanácsot, mert már kiválasztotta magának ezt a szép szál, de mafla zároshatáridős bérelszámolót — Pali, miért nem tapossa? Taposni kell. Tudja. Kenderemekcsereki elképedve nézett le a szőkeségre. — Taposni? Mit tapossak? Icuka nyugodtan intett a vállalat felé. ** Azt őket. Magának nincs protekciója, hát tapossa. Válasszon ki egyet Aztán, ha azt letaposta, egy különbet Mindig feljebb, míg végül — sóhajtott — m i is rendbe tesszük magunkat Pali. Pali mindent értett Hát itt a bölcsek köve, a tarka hajszál! Taposni fog. Valakinek el kell kezdeni. Ki kezdené el legjobban, mint az, akinek nincs protekciója. — Huha kartársat szemeltem ki, akit helyettesítek. Lúdtalpa azóta már kipihente magát átadom neki előző pályámat, ahol csupán talpalásból 611 az élet — Huha elsőnek megfelel — szögezte le Icuka ártatlan kék szemekkel. Manapság a fúrás mitsem ér. Panaszkodás, áskálódás mitsem ér. Segédeszköznek jó, de nem átütő erejű. Pszichoanalitikus alapon kell dolgozni. Remek találmány, még a jó öreg Freud papa idejébőL Mi a hobbija az osztályvezető kartársnak? Limlom. Este kiutazott nagyanyjához és MALOM felmászott egy öreg szatymazi ház padlására. Másnap szerényen bement kezdés előtt az osztvezkához és rejtelmes mosollyal az íróasztal mellé állította papírba csomagolt valamijét Aztán tisztelettel az OVK szemébe nézett és szerényen távozott Néhány perc múlva — még Icuka sem jelent meg a színen — a nyitott ajtóban állt meghatottan az OVK. Kenderemekcsereki már dolgozott de oldalt is volt szeme, ezért rögtön felkelt és tapintatosan követte azOKV-t Leültek. Köztük magasodott a dédmama guzsalya, teljes készlettel. Valódi koszos kunsági ritkaság Múzeumi tárgy. Ezt tudta OKV és megtörölte szemét — Huhának kutya baja sincs, maszekolva könyvel gebineseknek. Háza is van. — Köszönöm, fiam. A könnycsepp orra hegyén ingott Drágakőként Istenem, mit ér egy könnycsepp. — Küldje be Icukát azonnal gépelek egy fontos levelet Pali nyíltan nézett az OVK-ra és szótlanul kilépett a folyosóra, de az OVK megborzongva látta, hogy az új végleges bérelszámoló pompás szemében egy hatvankét darabból álló kecskeméti ősöreg mángorló csillogott Megkapaszkodott íróasztalában. — Es egyébként is, Huha csúnyán kiröhögte balástyai. szakajtómat — tette hozzá lelkének megnyugtatására, természetesen belső monológként Kenderemekcsereki Pál lovas nemzet sarja volt, ezért lóugrás szerint lépett Mi a főkönyvelő mániája, pardon — hobbija. Hónapok teltek el, amíg a nyugtalan Icuka egy heves csókolózás közben kitépte magát a szerelem bilincselből és így suttogott — Megvan, Pali. Gumó. Pali enyhén kábultan meredt Icura. — Hogyan? Gumó? — Persze — igazgatta haját Ieu —, tele van a lakása növényekkeL Valami brazíliai növényt akar, annak a gumóját szerezze meg. Holnapra megadom a latin nevét Margit a beosztottja, már mondta, de nem tudtam megjegyezni. Ugye megszerzi? Pali másnap ezt olvasta egy céduláról: Leberonix muziale. Hát ez nehéz lesz. Vajon mit jelent? A múzeumban Győző Viktor megfejtette. — Ez a szárnyas páfrány Ismerek egy szegedi hazánkfiát megadom címét. Írja: Brazília, Sao Paulo, Avenida 68. Kenderemekcsereki hálásan rázta meg Győző kezét és levelet írt: hátha mindez igaz Hazánkfia hat hónap múlva küldött egy zacskó gumót repülőpostávaL A vámhivatal felnyitotta. megnézte, s látta hogy hogyma, ezért mindössze hatszáz forint illetéket szabott ki. Áldozni kell, morogta Pali és szorongva ment fel az első emeletre, hogy átadja a gumókat. Vajha kikelnének és ha kikelnek, mi lesz belőlük? Nagy rizikó. Ki is cserélhették azok a vámosok. Tízóraira, szalonna mellé megették, esetleg krinolinhoz Na, mindegy, benne vagyunk. Állah segíts, fohászkodott és belépett a puritán, megközelíthetetlen főkönyvelőhöz Az éppen kifelé mászott a főkönyvből, tele volt eladhatatlan visszáruk számláival. Savószínű szemeivel végigmérte az irodai ranglista eme váratlanul felbukkanó alsó fokozatát — Mit akar? Pali letette a zacskót és egy levelet — Leberonix muziale. Brazíliából. Levélben a nevelés miegymás receptje. Elnézést hogy zavartam. Távozott. Margit a gépírónő ezt roppant férfiasnak találta és majd megpukkadt nevettében, ahogy nézte az elsápadó és váratlanul reszketni kezdő íővelőt Ez megkapta. Nahát, ez a Pali. jó pofa. Ha kikel a gumó. január elsején 6 lesz az új OVK. Remek. S a gumó valami csoda folytán meghálálta hazánk anyaföldjének melegét — kikelt. Egy napon hivatali munka előtt három perccel átjött Margit és közölte a jegyesekkel: Pali. ma este hétkor, feltétlenül keresse fel a főveló újszegedi rezidenciáját Van ott neki valami háza, kertje Pali elment és alig tudott benyitni az üvegezett verandára, tele volt valami burjánzó növénnyel. — Hajoljon le, ember — kiáltotta valald a növény közül, le ne törjön egy ágat — Nagyon nő ez a gumó. főkönyveő úr. nem? — Ember, jöjjön ide. hátra, van itt egy sámli. Na. üdvözlöm. Kedves barátom, csodálatos növény. Már a menyezetet kiszedtem, de úgylátszik még mindig nő. — Házat kell neki építeni — javasolta Pali. Szépen társalogtak, mígnem sor került a tárgyra. — Pali. lenne kedved januártól átvenni az osztályt? Az öreg már elkopott, adunk neki mást, még egy éve van a nyugdíjig. — Volna kedvem, mondta PalL S így lón belőle taposás útján OVK. S e szép példát követte minden jóravaló kezdő és megrekedt alak, akiben volt némi fantázia és bátorság. Ma már elmondhatjuk, hogy minden nagyobb épületben működik a malom, országszerte. SELMECZI TÓTH JÁNOS FOTÓJA FIATALOK Gulay István BOLONDOS TAVASZ A katona inkább mogorva, mint vidám. A többiek oda-odafütyülnek vagy kiáltanak valamit egy-egy jó formájú lánynak, ö szótlanul és ütemesen dolgozik. Egyáltalán nem örül annak, hogy ott kell ásnia a csatornát, ahol a volt kedvese lakik. Amikor ide vezényelték őket dolgozni, eszébe jutott utolsó beszélgetése a lánnyal. — Sári — mondta. — Nem kell, hogy írjál. Minek. Két év akkor is hosszú, ha írogatunk, akkor is, ha nem. A lány megfogta a fiú gallérját és erősen szorította. — írok azért — suttogta. — Minden oroszórán. — Hát írj — egyezett bele a fiú. Azután bevonult, katonának, és azóta nem látta a lányt. Éppen egy éve, és ugyanennyi ideje levelet sem kapott tőle. Mogorván ássa az árkot a fiú, szemébe húzott sapkája alól kiles a házra, aztán gyorsan viszszakapja a pillantását Káromkodik. A föld vizes, ráragad az ásóra. A többiek nevetnek rajta. Nagyon jó kedvük van. Beléjük bújt a tavaszi fény, átsüt rajtuk, munka közben titokban játszanak. A katona rosszkedvűen végigméri őket. Fent, a parton, a háta mögött áll egy fiatal törzsőrmester, a parancsnokuk. — Mi a baj, Mészáros? — kérdi a katonátóL Felpillant, tétovázik, vajon, ha megkérné... elmondaná ... elmehetne egy másik brigádhoz? ... Vagy megengedné, hogy becsengessen ide és érdeklődjék?... — Semmi — mondja végül és megvonja a vállát — Rossz kedve van — állapítja meg a törzsőrmester. A fiú bólint — Az biztos. Nyílik a ház ajtaja. A katonák hajlongva dolgoznak. Kilép egy lány az utcára. Szép. Egy pillanatra megáll, nézi a katonákat Aztán gyorsan odamegy a fiúhoz. — Szervusz, katona — mosolyog. Mészáros felnéz. — Szia — mondja és végignéz magán. Keze, ruhája sáros. A törzsőrmester pár lépésre áll, csodálkozik. Megáll a munka. Csend lesz. — Élsz még, Sári? — Te élsz-e? — Látod! — mondja a fiú. — Látod, nem? — Látom. — Már egészen elfelejtettelek — lódít a fiú. — Te mondtad, hogy ne írjak! — Hát persze. Jársz valakivel? — Nem tudom... A törzsőrmester odalép hozzájuk. Köszön a lánynak, bemutatkozik. — Elmehetnek — mondja a fiúnak. — A közelbe. Majd a srácok dolgoznak. A katona a lányra néz. Aztán a házra. Csillan a szeme, elmosolyodik. — Bemegyünk? A lány tétován bólint. A fiú kiugrik az árokból. Becsukódik mögöttük a kapu. A katona megmossa a kezét, aztán leülnek a konyhába. A lány a fiú csizmáját nézi. Csupa sár. — Jársz valakivel? — kérdi ismét a fiú. — Azt hiszem, igen. — örülsz most. Sári? — kérdi a lánytól. — Nem különösebben. — Mire gondolsz? — kérdi a fiú. — Semmire... Elmúlt. A katonában mintha összeomlana valami. Azért mégis azt mondja: — Örülök neki. így természetes. Már menne. A lány feláll, 6 is zavarban van. A katona is felkel. Elköszönnek egymástóL A fiúk csoportba verődve állnak és nézik, amint közeledik. Kutatják az arcát. Hiába. Nem tudják leolvasni róla, hogy arra gondol: „Pedig átkozottul szép lett volna!..." A törzsőrmester odalép hozzá — Nem kell elkeseredni. Ez különben is bolondos tavasz. Nem gondolod? A fiú is így gondolja. Legyint egyet Aztán — mit tehetne! — furcsán elmosolyodik. — Pedig átkozottul szép lett volna!mondja. súrolás. Nem sajnálták a vizet, hiszen itt volt egy lépésre a csap. — Valamikor, kölyök korámban — mondta Gábor —, a két karom majd leszakadt mire egy disznóöléshez elegendő vizet hordtam. — Most nem szakad le senkié. — Mégis valami bánatról beszélnek. Gagó Béni a per2St-iővillát belevágta a tűztől megenyhült földbe: — Ilyen ez az átkozott nép — mondta — Odaviszik elibe a mézet, az se kell neki. Mindenütt valami susmust sejt. Fúrták itt ezeket a nagy kutakat, megy a víz innen a városba. De ha már oda megy, azt gondolta a tanács, mért ne jöhetne ide is, ahol ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezerkétszáz portája. Ha minden porta fizet kétezer-hatszáz forintot, megvan az egész községnek a vize. — Kétezer-hatszáz, nem sok. — Pesten. De itt? — Egy ásott kút mennyibe kerül? — ötezerbe. — Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak is. nem? — Meg — mondta Eéni. — Te tanácstag vagy, megszavaztad? — Meg. — Kifizette mindenki? — Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt Kell kifizetni. Ittak egy kortyot, felbontották a disznót, s bevitték a konyhába, további munkára. — Hisz akkor csak évente kétszázhatvan forintot kell fizetni egy portának — mondta Gábor. — Annyit — Ez a bánat? Akkor odajött hozzájuk Gábor édesanyja: — Miről beszéltek ti? — A vízrőL — Van bor, igyátok — mondta Gábor édesanyja. — Mi a fenének kell most nektek az a víz? Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát kockára vágták a zsírnak valót megdarálták a kolbásznak való húst, megtöltötték a hurkát, szóval elvégeztek mindent, annak rendje-módja szerint. Este megvolt a tor, a víz nem kellett hozzá egyáltalán. Volt még bor. Másnap délután Gábor fészkelődött — Hová indulsz? — kérdezte az anyja. — Járok egyet. — Ha akarod, viheted a rokonoknak a kóstolót — Benézek Inkább a tanácshoz — mondta Gábor. — Minek. — Megnézem Boksa Gedeont. Az anyja csak állt. — Nem vagytok ti olyan jó barátok. — Együtt jártunk iskolába. — Na és? Akkor már menni kell hozzá? — Ha itthon vagyok, mindig elmegyek. Az anyja elfordult: — Menj csak. ha az anyád házánál nem érzed jól magad. Gábor cigarettára gyújtott. — Eddig sohse tiltotta — mondta. — Nem tiltok én most se semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Megitatnak, telebeszelik a fejedet, dehát az kell neked, nem a jó, csendes nyugalom. — Hát akkor nem megyek — mondta hunyorítva Gúboe. Játszott az ölbe való gyermekével, este megvacsoráztak, s a rádió halk zenéje mellett csendesen beszélgettek. — Ez a víz — mondta egyszer csak az anyja —, kár beszélni róla. Kidoboltak rendesen, hogy aki vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év. meg hat hónap. Csak nevetni tud az ember, nem? Gábor azt kérdezte: — Édesanyám aláírta? — Mit? — A tíz évet. Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete: — Buta vén asszonynak képzelsz te már engem — mondta. De másnap Gábor mégiscsak elment Boksához, a tanácselnökhöz, anélkül, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, tíz filléres alapon ultiztak egy keveset. — És aki nem írta alá — kérdezte hirtelen Gábor —, azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezer-hatszázat? — Be. Csend volt — Muszáj — mondta Boksa. — Az ember tartsa meg a szavát a jót is, a roszszat is. Különben szétfolyik és a népek szemében semmivé lesz. Nem akartam én ilyen módszerhez folyamodni, de nekem is csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank. ha viszem az aláírásokat A vizet a község érdekében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hogy aki nem írja alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesszük az adójához. — Hányan nem írták alá a tíz évet? Boksa letette a kártyát felállt: — Azt kérdeznéd Inkább: hányan írták alá? — Hogyhogy? — Egyszerűen nem hitték el. hogy behajtjuk. Legyintettek. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag is. Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? És hátha nem is kell fizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a lelkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tanácsháza előtt beszédet tartottam — Nem hittek? — Nem. — Hányan nem hittek? — Nyolcvankét százalék nem írt alá. Gábor ivott egy korty bort: — A szomszédunk, Gagó Béni, a tsz raktárosa, aláírt? — Nem. — És az anyám? Boksa leült, hogy megkeverje a kártyát és osszon: — Ne haragudj — mondta. Későn, éjféltájban került haza Gábor. Felesége és a gyermek már aludt. Csak az anyja várta és ö kérdezte villanó tekintettel : — Hol voltál? — Kártyáztunk Boksáéknál. — És? — Semmi más. Csak kártyáztunk. És olyan nyíltan nézett az anyjára mint ahogyan az tagadta le előtte a múlt napon a szégyenét. Mert mért kellett volna még megteteaBÍ est? I