Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

FOLYÓIRATOKBAN OLVASTUK Problematikus írások közt tallóztunk a februári folyóiratokban. Problematikusak közt, melyek akár témájukban fontos, aktuális, vitatott kérdésekre keresnek választ, akár a válaszkeresés módszerében, az adott válaszok milyenségében lehetnek vitára ingerlök. S mint tapasztaltuk, az egyiket már sem hagyták szó nélkül... Az egyén helyét a szocialista társadalomban, a társadalom és a személyiség kölcsönhatásait, az egyén szuverenitásának határait elemzi Szabolcsi Gábor a Kortársban (Etika, valóság, elkötelezettség). Fontos etikai kérdések megjelenését, erkölcsi konfliktusok felvetését, megoldási szándékát, tendenciáit gyűjti kl a jelen legizgalmasabb prózai terméséből — egyszersmind azonos nézőpontból figyel rájuk. A nézőpont meghatározó sarkai az egyén is a társadalom. Ezen belüli motiváció során kerül bonckés alá — a személyiség és a társadalom dialektikus kapcsolatában felsejlő szempontként — a személyiség alkata és a hatalom problematikája. „Mi az alkat etikai értékének mércéje, mi szabályozza, határozza meg, hogy a személyiség milyen helyet foglalhat el a társadalmi szervezetben?" — kérdezi Sarkadi Dúvad-járól. Rámutat: a mai magyar irodalom szükségképpen jutott el ezekhez a kérdésekhez. A vezetők és a beosztottak viszonyát vizsgálja, megállapítva, hogy társadalmi érdekük ugyan azonos — a szocializmus építése —, az ellentmondás köztük ezen érdekazonosságon belüli, ám megnyilvánulási formája a társadalmi érdek kisajátítása. Ami a hatalomért folyó harcban csak mellékes gondja volt a szocializmusnak, ma azonban központi kérdés. Így a szocialista országok irodalmában, (és általában szellemi életében) fokozottabb szerepet, hangsúlyt kap az író személyisége. Hovatovább az etikai konfliktus lesz a társadalom legsúlyosabb konfliktusa, minden társadalmi konfliktusnak etikai jellege lesz. s az Irodalom! r ik ezek megoldását, s jövő kibontakozását kell sejtenie. Szabolcsi Gábor cikkére érdekes reflektálás történt • a február 8-i Elet és Irodalom glosszarovatában. Faragó Vilmos belecsípett. Érzékenyebb lelkű olvasóinknak nem ajánljuk azt a betűtáncoltatást, ami könnyen keletkezhet még belőle. Létezik-e heurisztikus művészetirányítás elméletben. és létezhet-e gyakorlatban, a művészetpolitikában? A kérdőjelet Almási Miklós kanyarítja a Táriadalmi Szemlében megjelent cikkének első mondata után. (Művészetirányitás, vagy az új kultúra világrasegitése?) A kérdés nem először hangzik el ebben a formájában sem, a közelmúltban Acél György, Tóth Dezső, Vitányi Iván tette le voksát a művészetirányítás aktuális problémáiról — rájuk hivatkozik a szerző. Almási abból az oly sokat hangoztatott axiómából indul el, hogy sem a társadalom befogadóiban, sem az irányításban, a kritikában nem született még értékskála, értékmérő, mely megbízhatóan igazítana el a szellemi konkurrencia bonyolult útvesztőjében. A csúcsteljesítményekkel általában egyetért a szakma, a kritika, az irányítás; a vita inkább a továbbiak rangsorolásánál éleződik kl. A kérdés másik oldala: lehet-e olyan egységes értékrendszert találni, mellyel politikát és esztétikai nézőpontból egyaránt vizsgálhatjuk a müveket „Igaz-e a mai gazdasági-szociológiai feltételek között a művészet és kultúra ama jelentős társadalomformáló szerepe, melyet a kulturális forradalomban, majd a fiO-as évek eleje körül játszott?" Almási Itt két tendenciára hívja fel a figyelmet: az Ideológiai kérdések felerősödésére, a mindennapok emberének nagyarányú gondolatéhségére, illetve az ezzel csak látszólag ellentétes tendenciára, hogy a kor megértésének és szellemi kisajátításának viszonylag egyre szűkülő lehetőségei maradnak a művészetekben, egyre szűkül azoknak „újat felfedezni képes" (heurisztikus) zónája. Ráadásul csök kenőfélben van a súlyosabb, lényegesebb társadalmi alapkérdéseket feszegető filmek, színdarabok, írások társadalmi hatása, visszhangja. A kulturális élet központja, szervezeti centruma máshová költözött, felül kell tehát vizsaálni azt a művészetpolitikai alapelvet, hogy a művészet elsőrendű társadalmi tudatformáló közeg. A kulturális irányításnak tehát új kulturális mechanizmusrendszer szervezésére kell törekednie. Nem minden szenvedély nélküli sorokat közöl az Alföld Kertész Gyula tollából. A szerző a Debreceni Csokonai Színház operarendezője, korábban évekig a szegedi színháznál dolgozott Zene és közönség címmel megjegyzéseket fűz Debrecen város zenei szakbizottságának egyik felméréséhez. Sorai tanulságosak a szegedi olvasónak is. Kiderül belőlük, hogy az alföldi város hangversenytermel Jobbára üresek. A szerző az érdektelenség egyik okát a zenei környezetben látja: „üzemekben, vállalatoknál, strandokon, tanácsházára kitett erősítőkön állandó jelleggel a zene legsekélyesebb és legkönnyebb ága szól a közönséghez. Debrecenben ez az a zenei környezet, amelyben a mai közönség nagy része felnő. Ezt hallja a rádióban, televízióban — s mivel ez a zene nem igényel semmiféle szellemi tevékenységet a befogadás folyamatában, ez válik benne mércévé is." Alakítsunk ki helyes arányokat abban a zenei környezetben, amelyben az emberek élnek — adja a tanácsot. Aztán; meg kell szüntetni a közönség félelemérzését (!), kisebbségi érzetét a hangversenyekkel szemben; meg kell oldani a zenei nevelés és ízlésformálás egységesítését és más szervezési problémákat. Kár, hogy gondolatébresztő írása nagyon leegyszerűsíti vizsgálódási körét — ezért bíráló hangja kissé komolytalanná, súlytalanná halkul. Így is megszívlelendő következtetésekre adhat alkalmat. N. L Horváth Dezső A LÖVÉS V

oltam én már bíróságon ls. Két embert vertem meg egy nap alatt. Az egyik ismeretlen volt, akkor láttam először, a másik a szomszédunk nagyobbik fia. Elítéltek, de nem csuktak be. A városi ügyész azt mondta, hogy szeretem az állatot, mert parasztember vagyok, azért nem kért nagyobb büntetést. A szomszéd már kibékült velem azóta, de a fia még kerül. Meg ls értem. Nagyon megvertem. Egyedül kapáltam a kukoricát. Csendes munka ez, ha magába marad az ember a gondolataival. Nehéz engem megijeszteni, de meghűlt bennem a vér, amikor hirtelen egy őz szaladt el mögöttem. Egy Idegen férfi csörtet utána, aztán a kukoricaföld szélén pisztolyból ráereszt hármat. Ráordítok, hogy mit akar maga Itt? — Semmi köze hozzá! — mondja. — Nincs? — Egy csöpp se! — Hát majd én megmutatom, hogy van. Kicsavartam a kezéből a pisztolyt. Ügy eldobtam, hogy a töltésen túl a Marosban találta meg a földet. Erre nekem jött, hogy mit képzelek én. Lehet, hogy most is sajnálja a pisztolyát, de annak örült, hogy kiszabadult a kezem közüL Nem tanultam én a verekedést, ott ütöttem, ahol értem. A bíró kiadta, hogy vizsgáljon meg az elmeszakértő is. Minden kereket a helyén talált ax agyamban. Azt nehezebben értették, hogy a szomszéd gyereknek miért mentem neki, amikor légpuskával átlőtt az akácfánkon tanyázó vadgalambra. A légpuskát hozzávágtam a cölöphöz, hogy levált a cső a tusájáról, aztán csak arra emlékszem, hogy szétválasztottak bennünket Tudja, az őzike meg a vadgalamb olyan szép állat hogy az ügyész azt hitte, innen fúj a széL Szeretem én is őket, de nem tudnék senkit megverni értük. A lövéstől félek. Ha roszszat álmodok, akkor mindig pugka van a kezemben. Fölemelem a szememhöz, balkézzel, mert én balkezes vagyok, aztán a durranásra fölébredek. Nem tudok utána elaludni. A háborút úgy mutatják filmen, hogy ott mindig lőnek. Végigjártam a frontot, de az én puskám csak egyszer sült el. Nem vagyok nazarénus, ne higgye. Két évig pucoltam utána a csövét, de mindig kormosnak találtam. Egy dunántúli gyerekkel állítottak ki őrszemnek. Az oroszok olyan közel voltak hozzánk, hogy a zörgés ls áthallatszott. Egedetlen nagy sötétség volt. Látni semmit sem lehetett. Tudtuk mi a regulát, hogy ha gyanús zajt hallunk, azonnal lőni kell. Itt nem lehet kiabálni, hogy állj, ki vagy, mert puskaporral jön a válasz. Volt már őrségben? Érdekes história az. Zsebretett kézzel körbejárnám én éjszaka az egész világot, de ha puskával kellett kiállnom, még békében is féltem. A levél rezdülésére is megdobban az ember szíve, hát még itt, amikor egy jó csúzlival át lehetne lőni az ellenségre. Elmúlhatott tíz óra, amikor az előttünk húzódó fasoron mozgást hallunk. Egymásnak támasztjuk a vállunkat, úgy figyelünk. Valami mozog. Lőjunx? — kerdezi a dunántúli. Várj! Nem ember az. Élő ember nam mer egyedül jönni. De a mocorgás tovább tart. Kivehető a hangból az Iránya is. Jobbról jön, balra tart Mi ez? Mintha két láb zaja lene. Fölemeli a puskáját a komám, aztán leereszti. Várjunk? Vársz az anyád kínját! Azt várod, hogy rád köszönjön? Arra tartom a puska csövét, aztán durr! Tudtuk, akármi legyen is, hasra kell vágódni, mert ax oroszok nem hagyják szó nélkül. Jött is a sorozat gyorspostával. Aztán csend lett. Egy moccanást se hallottunk reggelig. Csak ahogy világosodott akkor láttuk, hogy egy asszony fekszik a fasoron. Vízért ment volna a szerencsétlen. Nem lehet azt tudni, hogy az én puskám találta-e el, vagy a sorozat. A fején érte a golyó. Jó lenne ráfogni a sorozatra. Ha piszkálnának érte, biztosan ráfognám. De nem szólt azért senki egy szót se. Miért ment vízért? Ezrei el volt intézve. Nincs ax a törvény, ami ezért bánthatna. Csak éjszaka ne lenne a világon. Akármelyikünk lőtte te, nem volt ellensége, az blatos. Vízért ment, mert a víz hozzá tartozik az élethez. Lehet, hogy nem én találtam el ax egyetlen lövésemmel, de ha én nem lövök, akkor a sorozat sincs. A háború után az a pisztolyos őzkergető volt ax első, akitől lövést hallottam. Elvesztettem a fejemet. Nem az özet láttam élig hanem az asszonyt a fasoron. DÉSI HUBER Huszonöt esztendővel erelőtt, 1944. február 25-én halt meg a magyar szocialista festészet egyik jelentős alakja, Désí Huber István. Nagyenyeden született, de korán felkerült Budapestre. Az I. világháborút végigharcolta, majd aranymúvességet tanult. A háború után gyári munkásként dolgozott Budapesten, este pedig az Iparművészeti Iskolában tanult Később Olaszországba került ahol négy esztendeig munkásként is dolgozott. Festeni ezután, 1928-ban kezdett 1932-ben tüdőbaj támadta meg. Dési Huber István, mint öntudatos szocialista, a festészetet a világnézeti harc részének tekintette és a művészet technikai alapjainak elsajátításán kívül elméleti kérdésekkel is foglalkozott. Kezdetben — a kubisták és a konstruktivisták nyomán — szociális témáit rendkívül leegyszerűsített és szigorúan szerkesztett formákban adta elő. Később oldottabb, szabadabb hangon beszélt és életének utolsó korszakát ez az indulatosabb, kltörőbb festészet határozta meg. Képünkön 1938-ban festett önarcképe. Sz. Lukács Imre VITORLÁK, SZÉLBEN... A föld messze esett a falutól. De jó föld volt Homokos. Egy tagban mind a három hold. Pölös Anna sokszor megjárta az utat. Anyja telerakta a kiskaskát, kenyeret, szalonnát, zsírt, sót, paprikát küldött az embernek. Máskor ebédet, levest meg galuskát — Vigyed, lányom. Ne éhezzen ez az ember. Vitte. Végigkocogott az utcákon, s a szélmalom mellett. A kemény, simára taposott gyalogút égette a talpát. Pölös Gábor tavasztól őszig kint élt a földön. Amikor először határozott így, kivitte őket Gyalog mentek, mindig gyalog. Hosszúra nyúlt a három hold. Dűlőtől dűlőig. Közepe táján kicsit dombosodott. Ha ott megálltak, végignézhettek a birtokon, s a többi földeken. Akkor oda vitte őt és anyját Pölös Gábor. Lerakták a batyut, leültek a földre. — Kunyhót építek Me. Hallgattak. Melegen sütött a nap. Az asszony levette kendőjét. Zöld kukoricaszárak térdepeltek a közelben. Apja ivott a cserépkorsóból. Nagyot nyelt, szája két oldalán csurgott a víz. Kézfejével törölte le. — Gyere velem — mondta lányának. — Te meg, Anna, csinálj rendet, Igazítsd meg a kunyhó helyét Fejszét vett magához. A dűlőutat fiatal akácfák kísérték. Kivágott néhány fát — Ha kocsi jön, kiálts. Eredj a kanyarhoz. Megfogta deréknál és az úton felhúzta a dombra. Levagdosta az ágakat, a koronákat. Aztán szalmáért mentek. Távolabb több kazal árváskodott. Pölös Gábor kézzel húzott belőle jó kötélrevalót. Hátára vette, s felvitte a dombra. — Estig elkészülünk — dobta földre a szalmát. Az asszony kitépte a kukoricaszárat a földből. Letaposta helyét éa vtret hordott rá a közeli csatomáből. A nap gyorsan megszárította, keményre szívta azon a helyen a földet Estig elkészült a kunyhó. Hazaindultak. Lépegettek az út porában. Melegített — Apám eztán már nem jön haza? — kérdezte a lány. — Nem. Vigyáz a földre. Fáradtan mentek az úton. Esti zajok kísérték őket, tücsök szólt, halkuló kiáltások, szekérnyikorgás, amit hozzájuk dobott a határ. — Szomjas vagyok — szólt Pölös Anna. A szélmalom se járt. Befordultak a kúthoz Az asszony felhúzta a vízzal teli vödröt. Ittak. — Nektek meg mi dolgotok az éjszakában? — kérdezte mögöttük az öreg Komlósi, a molnár. — Jövünk a földről. A Homokról. — Az messze van — hagyta rá az öreg. Zsebébe nyúlt és marék aszalt almát adott a lánynak. Közeledett a falu. Már nem ls tudták, mióta mentek. Megeszegették régen az almát is. Meleg tűz csapkodott végig a lányon. Ólommá vált a lábára rakódott por. — Ne félj, mindjárt hazaérünk — fogta meg kezét az anyja. Belezuhantak az ágyba. A lány semmiről sem tudott már. Anyja forgolódott, köhögött rendületlenül. Reggelre az ágy alá tett vödörben piros*lott a vér. Ettől kezdve Járt M a Homokra a lány. i í