Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

VASÁRNAPI TÁRLAT Gulay István TERRAKOTTÁS LÁNY NAGY VINCE ALFÖLDI TÁJ PALÁSTHY KLÁRA KÁRTYA VETŐ K

acagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán ' sírásba csúszott át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, megtörölte az arcát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr maga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a padon, keresztbe tette fehér harisnyás lábát. Kihúzta a mellét, végignézett a férfin. — Á! Művész! — mondta. — Milyen művész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy meg! A nő kék karikás szeme ismét felderült, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ravaszkásan a nő és felállt. Fázott. Reszketett — Na, gyerünk, Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny, havas parkon. A festő nehéz nagykabátban és széles peremű baszk sapkában ballagott. Szeme körül dohányszínű volt a bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő jól megnézte a nőt, és arra gondolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposztaszagú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elöl a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik ajtóra mutatott. — Itt laknék ... — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz'. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót. Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Beriglizte az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott. — De jó kedve van — állt a lánv a szekrény mellett. — Hánvas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbársonv zakóba szorított erős vállát, a lánvhoz lépett Megfogta a karját. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási! — ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott. — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cakk-pakk. — Nem baj. Festő — jegvezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudtál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egvmást. — Nézd meg a kéneimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény teteiéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csupazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhítatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! Lefestesz? — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem igy értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított végig a combján. — Jó, Festő? A vásznak a székre kerültek. A lány a férfihez lépett. és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a festő. — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódottA festő zavarba jött. Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na gyere — szólt a festő később —, nálam az nem jelent semmit hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén. Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejtem azt Na, gyere, Kékszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csináljak. Festő? — szipogott. — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyádnál maradnod ... Fél centire sem volt a lány arca az övétől. Igy bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van. Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislányosan is, meg aszszonyosan is. — Drága vagy. Ha berúgott, folyton vert Tépte a hajam. Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt ö is el akarta mondani a leglényegesebbet — Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra pillantottak. Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltévedhetett benne az ember egyedül. megzavarni, fújta a magáét, nem törődve az asszonyok- csipős nyelvével. S az adminisztráció? Az is lezajlott és nagyon egyszerűen. Az üzlet vezetője kihúzta az ülés karjára akasztott bőrtáskából az indigókkal telitűzdelt blokktömböt és hozzálátott a bizonylatoláshoz: 40 kilogramm kenyér átvéve, holnapra 40 kilogramm kenyér rendelve. Aláírás, pecsét. Előbbre rakta az indigókat, egy példányt kitépett és visszatette a tömböt a bőrtáskába. — Hej öreg, öreg, — motyogott a fűszeres, majd tenyerével ráütött a ló farára és ajkát csücsörítve biztatta indulásra, ahogyan azt a kocsisok is szokták. Elmenőben még a fülembe jutott egy asszony óvatos, könyörgő színű hangja: — Ha ez a 16 nem lenne, már a Józsi bácsi se lenne. Pedig kár érte, olyan derék ember... A Bandi szépen, komótosan húzta a speditert Ha 'hiszik, ha nem, de kikerülgette a gödröket, úgy irányította a kocsit, hogy a lehető legsimábban guruljon, hogy ne rázódjon, ne törjön a kenyér. A következő bolt a második sarkon volt, de a baloldalon. Bandi vagy ötven méterrel előbb átvágott a másik oldalra és a kitaposott gyalogúton haladt a sarok fel. mivel azon az oldalon nem volt se kiépített járda, se árok. Ennél a boltnál minden ugyanúgy zajlott le. mint az előbbinél. A megjegyzések, a fejcsóválások és az adminisztráció is. A különbség mindössze annyi volt, hogy ötven darab veknit szedtek ki a ponyva alól, egy mázsa kenyeret. A boltos a gveplűt rántotta meg, amikor visszacsúsztatta a blokkot. Bandi áthúzott a másik oldalra ős busa fejét lehorgasztva bandukolt az út szélén. Az első saroknál elfordult jobbra, kis ívben. Nem akarom ismételni az előbbi eseményeket, de az utca végén, amely egyben a város végét is jelentette, megint csak ötven darab veknit hordtak be az üzletbe. Azért vagyok ilyen pontos, mert magamban drukkoltam két jó ismerősömnek, Józsi bácsinak és a Bandi lónak. Rendben lesz-e ez délutáni fuvar, vagy kitör .a botrány és mehetnek a kenyérgyárból, nézhetnek más munka után. Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon visszaélnek-e helyzetükkel az emberek, becsapják-e az alvó Józsi bácsit, vagy esetleg elirányítják a lovat más útvonalra. Közben kijutottunk a városból, elhagytuk az utolsó házat is. Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a kocsin még negyven darab vekni feküdt, — számításom szerint legalábbis ennyinek kellett lenni a spediter platóián. Hova mehet ez a Bandi, nyugodtan alhat-e az öreg? Hamarosan tisztázódott minden. A külterületen levő cserépgyár felé kanyarodott a kocsi. A gyár területén is van egy fűszerüzlet. A boltossal együtt számolgattam a vekniket. Harmincnyolc, — kotorászott a ponyva alatt — ...negyven. Felsóhaitrrttam magamban. Sőt legnagyobb meglepetésemre még öt vekni került elő a plató eleiéről, onnan ahol eléggé összecsomósodott a ponyva. Na ebből mi lesz? Lezajlott a könyvelés: 80 kilogramm kenyér átvéve, holnapra 80 kilogramm megrendelve. Pecsét, aláírás. S az öt darab? Annak a sorsa is tisztázódott, amikor a fűszeres a tömböt a bőrtáskába tette. Köpenye zsebéből kiemelt egy húszast és az alvó Józsi bácsi szivarzsebébe gyűrte. Realizálódott a „rebach". Ráütöttek a ló farára. Bandi könynyedén indult, a fejét is fiatalosabban tartotta, mint amikor jöttünk. Talán érezte, hogy rendben van minden, a boltok megkapták a rendelést, s még maradt egy kevéske zsebpénze is gazdájának. Megkerült egy téglakupacot és kisívben visszakanyarodott a város felé vezető műútra. Józsi bác^i peckesen ülve durmolt a bakon. A város elején újabb meglepetésben volt részem. A Bandi ló nem a kenyérgyárba vezető legrövidebb útat választotta, hanem elfordult ellenkező irányba. Csak a második utcánál derengett fel bennem a gondolat: a fuvaroskocsma, az „Aranyfácán". Olyan produkciót mint amilyet a kocsma előtt láttam, csak cirkuszban tudtam eddig elképzelni. A megállás az éppen olyan volt. mint a fúszeriizletek előtt Józsi bácsi azonban tovább aludt s a kocsmábó' se jött ki az üzletvezető, hogv felköltse. A Bandi ló kettőt lépett előre maid hirtelen megállt és a nvaklóva1 visszarántotta a kocsit egv méiernvire. maid hirtelen megismételte kétszer-háromszor. Az öreg Toldi előrebillent maid ahhan a r>il1ana*han viszsza. de úgy. hogy a sapkáia ic lelett a feléről, hátra a nlntóra Ekkor '•bredt fel. Első mozdulata a szivarzseb felé rányult. Gondolom, hogy kitapintotta a húszast, s csak azután szólt a lóra de csak ennyit: — Bandi. A ló megnyugodott és csendesen tűrte, hogy az öreg leszedje a fejzőt és helyébe akassza a kenyerestarisznyát. Simái Mihály versei HARMINCHÁROM KŐ Harminchárom kö a szívemben nyugszom-e vagy csak lassúdok harminchárom kö a szivemben lendül az idő ma újra dob harminhárom kö a szívemben megint egy év hát lásd nem lettem magamnál se rosszabb se jobb csak nehezedtem nehezedtem maholnap halálra öregszem s lehet hogy még kamasz vagyok elhiszem ami lehetetlen s tanítom amit nem tudok harminchárom kő a szivemben csiszolnék belőlük csillagot CSILLAGSZÓRÓ vékonyka szárból szikrazápor egy villanásból tűzeső fölcikkan sisteregve nő vékonyka szárból szikrazápor elfog a hév hogy még varázsolj 6 tündöklő boldog karácsony csillagzó-villódzó fenyő DÚDOLÓ Kézenfogott, idesétált velünk a csend. Darabka föld. gyöppel terítve. Ma én leszek a szemedben a menny, az enyémben pedig te. Idegeim katicabogarak, gyíkok; még játszom velük, de elengedem mindet. Ügy, úgy, derűs rigó. kiáltozz földbegyökerezett szivemen. DAL aki lángokból e'kedzett csak szálló csóvát 'evelezhet ilyen tiizes-nagv hajnalon aki csóvákkal magas-lombos annak a teste üszkös lesz kormos alkonyatkor bizony