Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
A gazdaság igazgatóját —miután az udvaron szokása szerint végignézte a reggeli munkakészülődést, a napijelentések alapján adott egy-két tanácsot az agronómusoknak, majd a terepjárón végiglátogatta a fontosabb munkahelyeket — az íróasztalán a márvány tintatartóhoz támasztva egy kékszínű boríték várta. Meglepődve forgatta a borítékot: „Hogy kerül ez ide, hisz este tizenegy után mentem haza, akkor még nem volt itt, a postát pedig csak dél felé szokták meghozni a faluból?" A borítékon nem volt postabélyegző. A halastavak felől zivatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időnként megmegbillentek a kerti díszgömbök, az épület ereszén egy meglazult bádoglemezt makacsul zörgetett a szél. +Még ma szólok, hogy szögelje meg valaki" — határozott az igazgató, aztán a világossághoz lépett, és felbontotta a borítékot. A vonalas füzetlapon rendetlenül kanyarogtak a tintabetűk. „Én, Becze Gáspár tak ármányos, a mai napon felmondom a munkahelyemet A felmondási idő után más munkára szeretnék menni. Kérem az Igazgató Elvtársat hogy távozásomat engedélyezze. Elvtársi tisztelettel, Becze Gáspár állattenyésztő." Az igazgató a papírt visszatette a borítékba. A kis rézlóra pillantott, mely az öreg irodaszekrény polcáról kényeskedve nyújtotta ki a nyakát Mi üthetett ebbe a Becze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Becze Gáspár tagbaszakadt, nehéz alakját, amelyhez mérten a szerszámok játékszerű semmiségek voltak, zordul villámló sötét pillantását, s a fontoskodó mozdulatot amellyel ki szokott lépni az istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Becze Gáspár székely telepes volt A háború utolsó hónapjaiban egy végeláthatatlan szekérkaravánnal vetődött erre a környékre. A karavánból néhányan itt maradtak, a többiek továbbmentek. Az igazgató emlékezett egy-két éjszakára a nehéz időkből, amikor heteken át el se mozdult a pestissel fertőzött sertéstelepről. Az emberek kétségbeesve jártak-keltek a gazdaságban, s az arcukra volt írva, hogy semmiben se bíznak már. Akkor egy éjszaka a csüggedt, virrasztó csendből megszólalt mellette Becze Gáspár cigarettától összemart hangja. — A% újért meg kell fizetni a tandíjat, igazgató elvtárs — mondta. — Csak az a fontos, hogy ha már belefogott, mindhalálig higgyen benne. Még egyszer elolvasta a felmondólevelet. Nem talált magyarázatot A keresetére nem lehet panasza, töprengett, a brigádvezetője pedig a földije, soha egy hangos szó nem volt közöttük. Vajon mi bánthatja ezt az embert? Csaknem haragos betűkkel ráírta a levélre: „Nem engedélyezem!" Rögtön ki akarta adni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta magát A levelet zsebretettei. Másnap az irodaépület hosszú, ablaktalan folj'osóján, amelynek csak a két végén világított be a fény, megpillantotta Becze Gáspár feleségét. A fehérarcú, lapos asszony, amikor észrevette az igazgatót gyorsan be akart lépni a könyvelésbe, de az igazgató utánaszólt. Thiery Árpád LEVÉL, FÜZETLAPON — Jöjjön csak be hozzám egy percre! Az asszony zavartan lépegetett az igazgató után. Ügy sejtette: valami szörnyű perc vár most rá, ami tulajdonképpen nem is az övé, az ura helyett igazságtalanul neki jutott. „Amit nem mondhatok meg, azt nem fogom megmondani" — biztatta magát, s a száját makacsul összeszorította, mintha ezzel is növelni akarta volna magában az elhatározás súlyát. Az öreg rugók megnyikkantak alatta, amikor az irodában leereszkedett a kerevetre. — Az ura felmondott — mondta az igazgató. Az asszony felemelte a kezét, s kissé előre is tartotta. — Tudok róla, de én semmit se tehetek. — Dehát, mi történt maguknál? — Kérdezze meg tőle az Igazgató elvtárs. — Pedig én nem engedem el az urát — Nem engedi el? — Szükség van rá a gazdaságban. — Az biztos — helyeselt az aszszony. — Nem tetszik neki a tehenészet? — kérdezte az igazgató. — Nem a munkával van baja. — Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott Hirtelen elvörösödött mintha tettenérték volna. — <3 jobban el tudná ezt mondani. — Mondja el maga! — Én? — bizonytalanodott el az isszony. — Mondja csak! — Megmondhatom. A vasárnapok nem tetszenek neki. — A vasárnapok? — csodálkozott az igazgató. — Mi baja van a vasárnapokkal? — Az, hogyha az nram vasárnap nem öltözhet fel, nem mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább egy pohár sört meg nem ihat akkor vége. Ha ez nincs, akkor egész héten ideges, nem találja a helyét. A brigádvezető ugyanis hónapok óta minden vasárnap munkára rendelt Azt mondja neki: Gáspár, te már nem vagy fiatal! Neked úgyis mindegy... Nem fiatal? Valóban, de egy ötvenéves embernek is vasárnap a vasárnap. — Szóval a vasárnapok miatt akar elmenni a gazdaságból? — Látni kellene őt vasárnap pirkadatkor, igazgató elvtárs! — mondta az asszony. — Az én uram életunt még nem volt soha, de rossz ránézni, amikor készülődik. És még rosszabb, amikor este megjön. Egyébként nagyon szereti a gazdaságot. — Szereti... — bólintott az igazgató. Fürkészve nézett az asszonyra, mintha azt szerette volna tudni, mennyi volt ebből az asszonyi túlzás. — Elengedi? — Nem én, Becze Gáspárné. Az asszony felállt. A szája furcsán elmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy hosszában elterülő halastórendszer volt Ha bántotta valami, vagy szeretett volna jól kigondolni valamit — körüljárta a vizet. Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszélgetett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba, és még sötétedéskor is a vízen evezgetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most, hogy én pedig két éve nem voltam szabadságon. Negyvenöt éves vagyok, és a vasárnap is csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De ezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hisz nagy dolgokba kezdtünk. Esetleg lesz, aki nem látja a célt, csak a napi fáradtságot érzi.. Vasárnap délelőtt egy darabig az új telepítésű gyümölcsösben nézelődött, aztán legyalogolt a faluba. A fehér kőtemplom körül nézelődött, köszöntgetett, mintha keresett volna valakit Végül benyitott szemben a vendéglőbe. A befüstözött söntésben Becze Gáspár könyökölt a pult bádogján. Zavartan köszönt, s elhúzta korsóját az útból. Fekete ruhája kissé feszült rajta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy korsó sört Becze Gáspárra pillantott, és megemelte az italt Becze Gáspár nyaka izzadni kezdett, és úgy gondolta: lehet, hogy vörösödik is. Megitták a sort Egy felperdült szélű biztosítási plakát alatt többen kártyáztak. Közülük valaki megcsörgette a pénzét — Egy rundó rumot! — szólt át a vendéglősnek. A misének is vége volt, néhányan áttörtettek a templomból. A söntéspult előtt jókedvűen dobogtak lábukkal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek volna meg a kályhameleg szobába. — Jön felfelé a telepre? — kérdezte az Igazgató. — Mehetek — mondta Becze Gáspár, és megint izzadni kezdett Fent jártak már a dombon, ahol hajdan a rosszemlékű cselédlakások sorakoztak, amikor Becze Gáspár megszólalt — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte Az igazgató nem szólt Mentek egy darabig. — Mondja meg, hogy milyen embernek tart engem? — makacskodott Becze Gáspár. — Megírtam azt a felmondást Biztos megvan a véleménye Nem? Az igazgató megállt Néhány szál szőke haja vidáman hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta derűsen. S elindult tovább. Veress Miklós ŐSZUTÓ Szilánkoznak az ég ablakai kiáltoznak szárnyas állatai hullik tollúk vérük forgó fellegekből sikolyuk hallani A fák fölröppennek folyók szertefutnak kinyílnak az egek kapuk becsapódnak énekel egy madár szétfoszlik a szárnya lesz köddé hideggé csórét összezárja Világrészek csillagok remegnek zihál a néma fü tornyai dőlnek a tornyos förgetegnek mi lesz velünk mi lesz ifjúság gyönyörű Kerítés vicsorog futnak vas-virágok hangok megha'nak és arcok földerengnek ilyen szelet ilyen őszt ki látott ki látott ki tartaná vissza oldódó létünket Az ég ablakai újból összeállnak a madarak begyógyítják sebeik de minket hallgatag körülvesznek árnyak mozdulatainkat szótlanul figyelik Mi látszatra tárva az is magába zár Belefagyunk arany-dermedésű tájba mint két fáradt bogár titok-borostyánba Lezárod szemedet rémülten röpkedő kezem összezárom Csak testünk világít minden őszutókban Virágom virágom nek az ujjak, a köröm alatt sajog az ideg. Kiüt az ember arcán a félelem borzongása; hideg, tiszta márvány kriptává emelkedik a szoba. Elhagyja földi képét, emberi melegét és értelmét. A csönd lassan szűnik és éteri tisztaságú, üveghangú zene csöng az idegek leheletnyi finom húrján érző dobhártyán. Megsemmisül az ágy, koporsóvá, tiszta fehér koporsóvá formálódik, az asztal, zsámoly, szekrény nem érzékelhető tárgy; elködlő emlék már, s minden tódul bele a közeledő éjszakába. Fölindul az északkeleti szél, sötétszürke hófelhőket görget alacsonyan. Hideg van, visszatartja a havazást. Meglibben a cirmos macska vastag gyapjúja, beleszánt a szél, fölvillan szürke-fehér bőre. Üjra nyávog a fekete, a Kormos. Egyszer, kétszer, többször, azután mintha öszszebeszéltek volna, leugranak az ablakpárkányról, és lassú, lusta járással az utcai frontra nyíló kerítés lécei között kibújnak. Leülnek a kapu elé, széltől védett szögletbe, azután kémlelő fötartással utcahosszan villogtatják szemüket Távolról már csak két-ket fénypontocska látszik a kapu szögletéből. A ház, fészer, ól, fák és szőlőtőkék beburkolóznak a sötétségbe. Utcáról néz/est most olyan a két ablak, mint a csukott fekete halottszemek. Szigorúak és könyörtelenek; jól mintázzák a természet kemény, hideg törvényeit,. Még innét is, a kerítésen kívülről is félelmet ébresztenek. Könnyű utcai lárma rezeg végig a keményre fagyott sáros utcán. Csellengő kerékpárlámpás jelzi, hogy a túloldalon valaki jön. Erőtlensárga a közvilágítás, alig látni a járókelőket. Csak akkor venni észre valakit, amikor már kétlépésnyi közelbe ért. Fölhangzik a dömperek erőlködése, a fúrótornyok alatt mozgó-járó fúró zakatolása. Messzire viszi a szél a zajt. Fölpiroslik a puszta fölött a nehéz, felhős ég alja: gázcsóvák égnek arrafelé, még innen a Tiszán. Mozog minden, csak a macskák ülnek a kapuban mozdulatlanul. Nem nyávog egyik sem. Villogó szemük mozgása elárulja azért feszült várakozásukat. Várnak. Valami majd csak történik, valami, ami visszaállítja a megbomlott rendet. Tejet kaptak, főtt ételt, egeret fogtak, és bemutatták, hogy hasznosságukat bizonyítsák. Délután leheveredtek a nyugágy szélére vagy a lábtartóba, és meleg, lusta dorombolással adták tudtul, hogy elégedettek. Nyugalmuk örökké tartó. Fontosak voltak, számon tartották őket, naponta többször szájra vették a nevüket. Ilyenkor futottak, szinte röpülteik, keresztül a kerítéseken, árkokon, veteményeseken. Illemtudóan, tisztán, szépen éltek. Ott sündörögtek a lekvárfőzésnél és az ebédkészítésnél, kísérőként mentek a boltba vagy a villamosmegállóig. Száz napja várnak, hogy elmúljék ez a kifordult, érthetetlen állapot. Konokul várnak, nem tágítanak onnan. Kormost megsajnálta a postás; ez. a nyurga-fürge hízelgő jószág a kedvenc volt — jóindulatból elvitte haza a postás. Szépen bánt vele, kedvébe járt, de hamarosan észrevette, hogy a fekete macska belebetegedett a jótékonyságba. Nem evett, nem ivott, hangját sem hallották, és szomorúságából arra következtettek, hogy hamarosan pusztulni készül- így aztán visszakerült Éjfélre jár, de a két macska ott van még a zöld utcaajtó szögletében. Senki sem tudja, hol alszanak és mit esznek. Talán a fűrészporba húzódnak el, és a szomszédok kosztján élnek... Ijesztik a mezei egereket Távol vannak, amíg élelmet kerítenek, azután újra itt bóklásznak a ház körül. Mint két fogadatlan házpásztor, vigyázzák a lépéseket, föltűnik-e még egyszer a gazda alakja, hogy a lábakhoz dörgölődzenek és macskanyelven előadják: „Száz napja vigyázunk, minden rendben van. Tudtuk, hogy nem hiába várunk". Ök alkotják egy semmivé vált hajlék megmaradt életét. Ez a két macska az élet abból a közösségiből, amelyben éltek emberek, jószágok, állatok, vetemények és fák. A nagyobbik lekölykedzik majd valahol a fészer alatt, neveli ivadékait, akik már nem ragaszkodnak annyira ahhoz az otthonhoz, amelyben az anyjuk élt. V. ZAHARIEV FALUSI ASSZONYOK Konokul ülnek a kapuban. Tűhegyes hószemesék csapkodnak, a szél bátrabban suhogtatja a gallyra vedlett akácfákat, gyümölcsösöket. Elnéptelenedett az utca, eloltották a lobogó gázlángok fáklyáit, nem duruzsolnak a fúrótornyok. Elcsöndesült minden, ágyba húzódtak a koránkelók, csak a két macska vár virrasztva, hátha történik valami. Próbára tettük egymást, melyőnk unja meg hamarabb a figyelő ragaszkodást. Hidegtől vacogó, nyávogó visításhoz kezdtek, de ott maradtak a zöld kapu előtt Legyőztek. Én mentem el előbb. Elkísértek az országútig, pedig csak ritkán találkoztunk. Én mentem el, mert tudtam, hogy itt soha többé nem történik semmi. A macskák ezt nem tudják, ők még reménykednek, várakoznak és mindig figyelnek. ösztönük irányítja őket? A megszokás, ragaszkodás? Mindegy. Van most egy ház, ahol a macskáig az élet helytartói, hűséges helytartói. Nem mennek el onnan, alighanem a gazdától látták, hogy nem szabad elhagyni az otthont, a régit, csak majd olyképpen, amikor már nem jószántából mondja az ember: „Na, én már nem jövök vissza ide többé". Ott ülnek ma és holnap is, figyelnek, várakoznak ... Távol tartják az egereket... Vigyáznak mindenre. Történésre várnak. Pedig ott már semmi sem történik. Elcsordogáltak a napok, az évek, évtizedek, és emlékké módosult most már minden. Rossz emlékké, mivel a ház, a kert elveszejtette a lelkét-melegét, derűre hangoló valóságos életét. Csak a macskák maradtak — ők őrzik az emlékeket a maguk módján. Nekik más az emlék, mint az embernek. Mégis tisztelem, becsülöm a kitartó, konok jószágokat, mert néha hűségesebbek ezek, mint mi vagyunk, két lábon járók. Az országút betonján azt mondtam nekik, hogy menjetek vissza, üljetek csak ottan továbbra is ilyen ragaszkodással, legalább emlékeztetitek a járókelőket, hogy szép, derűs évek múltak el a léckerítés mögötti portán. Csak most lett ez ilyen hideg, üres, kietlen. Ügy látszik, értenek emberi nyelven, mert visszafordultak.