Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

Andrássy Laios ELMÉLKEDÉSEK EGYNEHÁNY ÚJKORI FIGURÁRÓL A vállalás sem piszkos egy dolog Könnyű szavakkal csillagkörbe léptek Ti, kiknek múltunk: történelmi lépcső. Nem egyetlen — de nem te lesz a végső. Talán még egyszer nyomunkba te értek Olcsó dolog ma hütlen-hivvé lenni Vasalt nadrágban rongyokat csepülve! Ne adja isten: rongyokat cipelve Próbáljatok meg prófétának lenni! Tiszta lappal Lehet, hogy több ki tiszta sorssal lépett Z küzdelemmel terhes kör körébe ... Ha. szégyelntm, hogy kérges lett kezem — tán Mág te tagadnám múltamat — de érte. Hm.százszor tisztább szüzek énekelnek fehérebb holnap ottdrdn: a munkám, Amit erípembdl tépve égre löktem Nem tagadom meg! Esküszöm: megérte! Kinek más pajzsa óvta vézna hátát: Bizony kevésbé henceghet ma hősként. Kinek sem ctupán pajzsa volt erénye: szerény ma is — t nem ágál napi tőzsdén! Mások tollával Te léhűtő: ki névjegyével sétálsz Annak kii igy mérsz: „Hátha klasszikus7" Könnyű madár vagy! Játszanál igy Cézárt? — S az mire vitte ...71— Méltóbb Cassius Példája tudom: mért, ha úgy halok meg. Ha véget ért az út, mit kit e erő kimért — S nem érted buktam porba: semmi-jellem! Tudom miért hullottam — és kikért Gombó Pál MITŐL MODERN A TUDOMÁNY? Nobel-díjas eszmefuttatás Mivel alakulóban van a tudományok tudománya, vagyis az a tudomány, amely a tudományokkal foglalkozik, ide­jében felemelem intő szavamat. Ugyanis az a veszély fe­nyeget, hogy amint a tudósok szokták, a régiből indulnak ki és tudománynak azt minősítik, ami alkalmas bizonyos hatások előre megállapítására és odavezet, hogy ezek isme­retében előállítunk igKigént, fagyálló almát, űrrakétát, atom­bombát és egyéb fSBznos dolgokat. Holott kétféle tudomány van: hagyományos (lásd fent) ís modern. A modern tudományok első fecskéje és klasszikus pél­lája a meteorológia. Ha azt állítja, hogy Budapesten teg­íap mínusz három fok volt, szél és jeges utak, ebben senki cételkedni nem fog, még nyáron sem. Ha ezzel szemben ízt hirdeti meg, hogy holnap plusz huszonöt fok lesz, szél­csend és napsütés, az emberek kacagnak egyet és veszik az irkánjukat. Amiből kiviláglik a modern tudomány lénye­ge: feladata a felmérés, és túllépi határait, ha a jövőre vo­latkozó jóslásokba bocsájtkozik. A modem tudományok családja nagy és egyre szapo rodik. Ide tartozik a szociológia. Kibocsájtja a maga kérdő­veit, mondjuk a 16 éven felüli női egyedekhez, hogy kí­vánnak-e gyereket? A beérkezett válaszokat kiszázalékol­ja és ezzel bebizonyítja mélyen tudományos voltát. Ám nyil­ván túllépne határait, ha, mondjuk, egy hetvenéves nénit aki nemmel válaszolt, rá próbálná bírni, hogy mégiscsak akarjon gyereket. Hasonló a helyzet a közvéleménykutatás tudományával. Mély megilletődéssel és töprengő arckifejezéssel vesszük tu­lomásul, hogy egy körkérdésre a házasság Intézményéről lányán válaszolták, hogy jó, hányan, hogy rossz, és há­nyan, hogy a csoda tudja. Am kíserelné meg egyszer egy közvéleménykutató, hogy felkeressen két különnemű egyént és rábírjon a házasságra, ha nem akarják, avagy ellenke­zőleg, lebeszéljen róla. ha akarják — bizony megtépáznák tudományos tekintélyét. Vagy itt van a statisztika. Felméri, hogy hazánkban egy főre, beleértve a csecsemők fejét, hány liter napi bor­fogyasztás jut. Helyes, ez a dolga. Ám próbálja meg felke­resni Tóth Zuárdot a Nefelejts utcai talponállóban és lebe­szélni a maga két és fél literéről — Zuárd kifejtené, hogy a modern tudomány ebben Illetéktelen, s fejtegetéséhez az Értelmező Szótár válogatott kifejezéseit alkalmazná. Talán a legmodernebb tudomány a pszichológia. Ha mélylélektanilag kielemzi, hogy Tóth Zuárdné mitól Ideges, csodálattal tekintünk rá. Ám ha meg akarná szüntetni ide­gességét, csak annyit lenne képes mondani, mint egy jósá­gos nagynéni: „Drágám, ne vegye annyira a szívére!" Nemcsak a szellemtudományok, hanem az ipari tudo­mányok is lehetnek modernek. Ilyen a zajmérés. Lelkes If­jú tudósok szuperelektronikus mérőeszközökkel megállapít­ják, hogy mekkora az utcán a zaj, majd megírják szakdol­gozatukat és jóleső érzéssel közlik, hogy a zaj megszünte­tése már parlagi, nem tudományai probléma. Avagy vegyük a fűtéstechnikát. Ki ne tudná, milyen értékes elemzései vannak arról, hogyan kell helyesen, ész­szerűen úgy fűteni, hogy meleg is legyen. Ám amikor a gyakorlatba avatkozik bele. tüstént botrány tör ki, amint ez a távfűtés kapcsán állandóan észlelhető. Úgy vélem tételemet, miszerint a modern tudomány feladata a mérés, nem pedig a beavatkozás a dolgok kiala­kult rendjébe, bebizonyítottam. Nyugtalan természetem ar­ra késztet, hogy a közeljövőben megvizsgáljam a modern irodalom és művészet jellemzőit is. A mérés alapvető sze­repét Illetően máris sejtek valamit. Ahogyan a modern re­gényeket olvasom, az az érzésem, hogy nem a minőség, ha­nem a benne foglalt betűk száma szerint fizetik, amint­hogy a modern festmények értékét is az a falfelület hatá­rozza meg, amelyet befednek. S. Tóth János Csontos László műtermében R.J. Becher DERENGÉS B. Z. Becher (1IS1—1M») német kommunista Íré én kélté. Korunk német forradalmi költészetének veaetfi alakja. Háború ellenen, expresszionista versekkel kezdte pályáját, majd szocialista kélté lett. 1*17 éta vesz részt a munkásmoz­galomban. Versét halálának lt. évfordulójára emlékesve ki­toljak. Lehullt rólad a szigor, Es minden keménység, Fáradság, silány modor, Feloldódott végképp. Az arcra árnyat borit Még a tünő redő ... Hátrál a kin, az ósdi, A fényben könnyező. Mint aranyszál feszesen. Mert végét kell, hogy járja Egy fennkölt mosoly kél —A kor, mely rettegtet — S minden tekintetben S virágok fénylő árja Csak „TeT-nek neveztél. Olel át Tégedet Fordította: MISON GUSZTÁV Sz. Lukács Imre MÉGSEM AKAROK AMERIKÁBA MENNI Akkor nyár volt Stukáéknál ültünk az eperfák alatt A parányi ház előtt két ha­talmas fa tartott árnyékot Az udvart por­csíny fű verte fel. Felmásztunk a fákra. Méz íze lehetett az •pernek. Később csak ültünk. Zöld leve­lek között lógott a lábunk. Délutánra Járt. Pihent az utca. A kerítés mellett már megszorult az árnyék. Eszti jött haza. Nem szólt hozzám. Aztán a fa tövéhez kuporodott. Kenyeret tartott a ke­zében. — Mit hoztál? — kérdezte Stuka. — Semmit. — Láttam. — Láthattad. Nem eszel belőle, csak majd mte. Később batyut hozott ki. A fák alá Jött egészen. Ledobta a földre. —.Jancsi meg várja — szólt — Várhatja — fölényeskedett Stuka. — Vidd ki a tanyára. — Ha bolond lennék. A lány visszament a házba. Ügyet se ve­tett ránk. A nap melegen sütött. Áttört a leveleken. Szerettünk ülni az eperfán. — A Gödrök közben Ilyenkor jó a víz. — Jó — mondtam. Lemásztunk. Stuka hóna alá szorította a batyut. A földes oldalban mentünk. A cigányvölgy után elértük a vályogvető gödröket. Sohasem fogyott ki belőlük a víz. Lerúgtuk a gatyát. Sokáig fürödtünk. Átvágtunk a vásártéren. A falutól nem messze esett a Fontos-tanya. — Akarsz Amerikába jönni? — Nem. Nem akarok. — Kár. Már közel jártunk. A lóger után meg­pillantottuk a tanyát Tehenek legeltek a tarlón. Kakas őrizte őket. — Mit hoztatok? — vette át a batyut — Ezt — ültünk le az út szélire. — Az Ingem van benne? — Az hát Legelgettek a tehenek. A nap már elbá­gyadt, leesni készült. Vörös pír futott vé­gig a tarlón. — Egyszer még elmegyek Amerikába — szólt Stuka. — Az messze van. — A nap is odaér. Csak egy jó lovam lenne. Szomorúan ültünk a nyári alkonyatban. A postakocsira gondoltunk, vágtató, okos lovakra, ós a prérire. — A padláson találtam egy puskát. Két­csövű. — Lovak ls vannak? — Három. — Holnap elköthetnénk. — El — egyezett bele Kakas. Indultunk a faluba. Szekerek döcögtek az úton. Por szaladt utánuk. — Holnap jöttök? — Jövünk. A cigánytemetönéi elfogott bennünket az este. Kidőlt, szegényes fejfák integettek Ijesztően zúgott a Geröék malma. Futot­tunk hazáig. Egyszer sem pillantottunk hátra. Nagyapám már várt. Kis széken tanyá zott a gangon. — Megint elcsavarogtál? — nyomott ba rackot a fejemre. Még sokáig bámultuk a csillagokat. Pi­pafüst szállt Az égen megszaladt egy csil­la*. — Meghalt valaki — köpött a földre nagyapám. — Amerikában ls vannak csillagok? — kérdeztem. — Ott is. Hallgattunk. Lábunkhoz feküdt a kutya. Megsimogattam fejét, nyalogatta a tenye­remet Fáradt szekérnyikorgások ütődtek el hozzánk. — Holnap a Homokra megyek. Kijössz? — Nem. Nem megyek. Felemelte fejét az öreg. Szívott pipájá­ból. Máskor, ha hívott örültem. El nem maradhattam volna. — A szélmalomnál már megérett a szilva. — Lehet — bólintottam. Lefeküdtünk. Mire felébredtem, elment az öreg. Stuka kiabált az eperfáról. Készülőd­tünk. Egy óvatlan pillanatban elcsentem a nagyktat. Diadalmasan szaladtam vele. ö kenyeret szerzett. Két hatalmas karéj ke­nyeret, utravalónak. A kiserdőnél megpihentünk. Meztelen felsőtestünkön csillogott a por. — Holnap talán már odaérünk. Vagy holnapután. — Ismered a járást? — csodálkoztam. — A nap is arra megy. Megkondult a harang. Az ONCSA-házak­ból krumplileves szaga szállt. — Menjünk. El ne késsünk. — Mit gondolsz, sírnak majd utánunk? — jutott eszembe. — Sírnak. Egészen biztosan sírnak. — Akkor inkább ne Amerikába men­jünk. — Hát hová? — Nekem mindegy. Ezen elgondolkoztunk. A Gödrök közben libák fürödtek. Lányok vigyáztak rájuk. Pénzt csak onnan küldhetünk. — Sokat? — Persze — hagyta rám. —. Sokat. A postás egyedül el se bírja vinni. — Akkor gyerünk — ugrottam én is. A tehenek ott feküdtek a lóger közelé­ben. összebújtunk a fák alatt. Tanácskoz­tunk. Kakas elindult a puskáért. Izgatot­tan figyeltük. Nemsokára jött. — Eltörött a csöve — lökte földre a fegy­vert. Leheverten pihentünk. Még sok Időnk volt estig. — A lovak? — Hordják a búzát Csüggedten ültünk. A lógerból jól hallat­szott a cséplőgép zaja. Egy-két kis aszta* ha lehetett még. Elmúlt már régen a szent­istváni búcsú. — Nemsokára hideg lesz. — Akkor már nem mehetünk. — És jövőre. Vagy azután? — kotyogtam közbe. — Hülyeségeket mondasz. Vártunk. A paripák késtek. Hosszúra nyúlt a napjuk. Alkonyattal zörögtek a szekerek. A lovakról levették a hámokat és kicsapták őket legelni Közelebb hajtottuk a lógerhez. Az egyikre felültettek engem. Sörényébe kapaszkodtam. — Tudsz te lovagolni? — Tudok — mondtam pirulás nélkül. — Na, lássuk! Megzavarták a lovat. Az Istennek se akart mozdulni. Aztán lépett néhányat Tört A csontos, vén állat legelgetett to­vább. Idétlenül pillantottam a többiekre. Stuka többszöri kísérlet után végre felmá­szott a másik lóra. Az se akart elindulni. Kakas rávert az én lovamra. Trappolni kezdett. Mindjárt le ls estem. Pityeregtem. — Még lovagolni se tudsz? Ezekkel men­jek én Amerikába? Kakas a tanyába hajtotta a jószágokat Többet ránk se nézett. — Gyerünk, mert adnak otthon. Több helyen keresett már az öreg. Nyugtalanul járkált a gangon, a kaput ls nyitva felejtettem. Becsusszantam rajta. De az ajtó előtt nyakon csípett — Merre jártál, rámusz? Hallgattam. Hátra dugtam kezemet. — No, ki vele. Te nagy hős. — Mi csak Amerikába akartunk menni. Lovakkal. Amerikába? — lepődött meg az öreg. — No, akkor kiadom az utat. Megjegyezd. S azonnal munkához kezdett. Azóta w akartam Amerikába menni. \ r

Next

/
Thumbnails
Contents