Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

V/ncze András FEKETE MADÁR — Csakhogy belihegtél. Finom alak vagy. Váx-j, lenalkítom a rádiót, innál valamit? Vodka. Finom, mi? Hát megígértem, hogy mire huszonkettő leszek, tapsolni fogsz nekem az ingyen páholyban. Hát nem fogsz tapsolni. El se küldtem volna a darabot hozzá, ha nem biztat mindenki. Sokat vártatok tőlem? Nem anyagi dolog ez, hiszen állásban vagyok, ez az ügy másnak is sokat mond. Hát így történt — A Nagy öreg girhesen, kopaszon, pislogva nézett rám — nem is volt olyan félelmetes. De tudod mit jelent, ha az ember tankönyvekben tanulta őt, és most semmi glóriát nem láttam felette. Az íróasztal vonala szívét elfedte, csupán mellényét láttam felfelé, fehér ingét és persze ott volt fent • feje is. Előtte hevertek szanaszét kéziratok, ceruzák, tollak, könyvek, szóval nyakig ült a mások szószában. Az volt a furcsa, hogy minden poros volt az asztalon. Ezt mellékesen jegyeztem meg akkor, de később ez is hozzájárult a dolgokhoz. Hátamegett a fai — könyvtár. Kábé ötezer kötet. Csupa nyugalom voltam. — Maga írta a Fekete madár című drámát amit annyian támogatnak, állapította meg. Nem mosolygott, átnézett rajtam, mi lehet a hátam mögött, mely szinte hipnotizálja? Semmi, azt mondod. Szóval leültem, miután felszólított, hogy foglaljak helyet Majdnem a földre ültem, alacsony, kemény bőrszékecskén kuporogtam, térdem a fülemig ért. Most láttam, hogy milyen magasan ül 6. Belémhasított valami rettenet — ki innen, kl —, hiszen ez az ember már régen nem olvas! Tudod, van így, a* ember mellé is foghat rémületében. De hiszen írt nekem egy kis lgvelet — ,.E hó 22-én a délelőtti órákban darabja érdekében keressen fel. „Az érdekében szó fogott meg, s most ott ültem hülyén, az orrom alig érte el méltóságos íróasztalát Azt hiszed akkor tudtam, hogy csupán ügyes kompilátor, adminisztrátor. I'edlg mások ezt többször ls említették, de én hittem benne — a darabom érdekében. — Tudod, 6 mégis csak döntő hatalom, s mintha sikerei csúcsán ült volna. Valami hegy tetején, te pedig turista jeggyel drótkötél pályán egy piszok kis kabinban jutottál fel hozzá a nyüzsgő lenti embersokaságból. — Miért fekete madár? — kérdezte váratlanul. — Értetlenül pislogtam, szerettem volna rágyújtani, de a Nagy öreg szemmel láthatóan nem dohányzott. — Szimbolikus cím —, adtam meg a választ. Talán ezután érdeklődött. — Még egyet — folytatta kimértem —, a darabból nem derül ki, hogy miféle madárról van szó. Nagy golyószeme csillogott és mintha kuncogott volna. Rajtam mulat. Izzadni kezdtem. Mit akar velem? Komoly társalgás ez? ö cinikusan folytatta: — Miféle fekete madár? Varjú? Vagy esetleg valamiféle halálmadár? A szimbólika sem lehet légből kapott, darabnál semmiesetre sem. Szavamra, határozottan vigyorgott magában. Ó, a fene, kár volt felülni a levélnek. Ilyenkor az ember nem túl okos. Hallgattam, nehogy elrontsam esetleges jóindulatát. — Cukrot szedett elő kis, csinos fémdobozból, megnézte, bekapta. Na, gyerünk, gyerünk, a mindenit, mi lesz azzal a fekete madárral? Ez az ingerültség kivetett dermedtségemből és a hipnotikus álom lefolyt rólam. ö maga foszlott szét bennem, könyveivel, díjaival hatalmával. Láttam, kicsoda a Nagy öreg. Nem szellőztet egérszag van itt, a könyvek a polcokon színszerint berakva, mit szólsz? Szenilis a kis öreg. Ilyen közelből sohasem érzékeltem a hatalmast, senkit, nem volt kellemes, maradt még bennem valami rettegés, pedig műfogsora volt, de ha akarja, mindjárt kettéharaphatja vele az én fekete madaramat. S ekkor szórkozottan elkezdtem gondolatban kóvályogni. Bejártam rövid életem zugait, hallottam újra a szónokokat, láttam őket később szürkén eltűnni piszkos mellékutcákban, éreztem a mosodaszagot, ahol anyám lassan szétmosta egész életét. Vitákat, könyveket, traktorokat és mindenféle zagyvaságot láttam és hallottam, de valami jó összefüggésben, ahogy van a az életben, ahogy kiderül — mit is akarunk, hogy is csináljuk? — Gőzölgő fejjel ültem előtte, nem is figyeltem oda, tudtam, hogy beszél, tudtam, hogy a darab elé csatolt tartalmi vázlatot mondja el, a darabot nem olvasta. Nem is bántam már, valahogy mindez természetes volt. Így kell ennek lenni, ö dönt, én írok. Nincs más megoldás, tovább írok, megvárom, míg meghal De ezt mindjárt elvetettem. Ez tisztességtelen álláspont — önmagammal szemben. — Az apák a szakadék túlpartján állnak — zzz — hallom, mintha légy döngicsélne valami elhagyott zúgban mindenkitől elfeledve. — Nem értik — zümzümzüm — az apa elveszti a lányáért folytatott harcot, holott (nem, ezt a szót nem én írtam bele) — holott (miért ismétli?) a fia tizedrangú állásban van. Kuncogott. Ekkor ránéztem. Meddig tűrön) még? Megbántsam? öreg, törődött félti hatalmát, szegény, ha nyugdíjaznák, eltűnne Káposztásmegyer irányában, a szél felkapná és — nincs tovább. Megértem. De ne így, az istenért! Ne így! Mégis felkeltem, óvatos, némi képmutató ábrázattal. A Nagy Öreg tovább darált, kezében tartotta becsukott dossziémat. — Fiatalember, olvasson Simonyl Imre SZÜLETÉSNAPOMRA Ülj hit a puszta főidre. — Deresedsz már te is rokon. Feletted a holdtölte, benned a remény bujdokol Nem vagy már ifjú ember — Az esztendő is őszülőben — E borostás november vakaródzik egy lucfenyőben. Mégse gondolj az elmúlás felől — hisz dolgod még akad: ez alkonyati látomásban jól ki sem sírtad magad.. többet, klaszikusokat főleg S még valamit. Nem ismeri a mát. Vesse bele magát a sűrűbe! Félek, hogy ez a darab károsán politizál Megmozdultam, elvégre, ez már személyes ügy. de aztán kihúztam magam, kivettem gyengeden kezéből a dossziét A Fekete madarat, amiben a mi vergődésünk van lepecsételve. A darab hőse, Viktor nem tiszteli a hólyagokat, a tehetetlen hatalmasokat, de követi a tudást a biztos embert, a jót. tisztát, erőset, önfeláldozót. Ismered minden sorát, dramaturg vagy. két évig dolgoztunk ezen a dolgon. A Nagy öreg még ezt mondta: — Nem hiszem, hogy bármelyik színház vállalkozna előadására. Earátom, ebben igaza volt. ö dönt, a Nagy öreg, másutt Zöld Ember, másutt a Kövér Fickó. Ezt — ezt azért nem érdemeljük. Ekkor ezt mondtam neki, minden indulat és szemrehányás nélkül — pedig szerettem volna feltépni az ablakot és ledobni nyavalyás életét a kövezetre. — Kár, hogy nem olvasta a darabot, ez nem tisztességes eljárás. — Megkövülve nézett rám, ekkor először egyenesen a szemembe, nem, a fülem mögé. Pajtás, hogy mit láttam ezekben a szürke golyókban! Azt hinnéd dühöt, sértődést, vagy ijedtséget — hiszen az igazság mindég ijedtséget okoz —, nem, semmi efélét nem láttam benne. Egyáltalán, láttam-e valamit? Vagy csak képzelődtem? Nagy teret láttam, ahol néhány ember drámákból tüzet rakott, sok rakás égett, végig az országon át, Barcstól Vásárosnaményig. Nagy számtábla állt középen, egy ember mindég újabb számokat írt rá. most ez állt a táblán: Nagy öreg teljesítmény kimutatása 26 748 dráma, 1109 vígjáték, 60 népszínmű, 7098 dramolett, 90 901 bohózat, 8887 filmnovella. Elhamvasztva. — Ne nevess, szavamra, valami efélét láttam a Nagy öreg kihűlt tekintetében. \ De ekkor megrándult s intett, hogy mehetek. I-égy voltam, kellemetlen légy, elhessentett. Kirepültem az utcára és ekkor körülfogott az emberek gőze, mozgása, rohantak az autók, szikráztak a villamosok, új plakátokat ragasztottak, gesztenyét árultak. De azért barátom, nagyon nehéz volt a szívem. Nagyon nehéz. Az ember tehetetlen. Ezt éreztem. tek est a raset. Tntett a reflektor felé, és hangosan, és nem is dadogva, egyáltalán nem dadogva szavalt szakadtak szájáról a szavak, zenélve, furcsán zenélve, mintha bugyborékolna a vér. A színpad lassan elsötétült csak 6 állt a közepén, a reflektor hűvösülő fényében, és az utolsó szavaknál, ahogyan megbeszélték, a sötét nagyon sötét függönypadlásról, mint hatalmas vattapelyhek, hullani kezdett a hó. 0 A kiskutya délelőtt kódorgott eL Az előszobában ugrált egy kintfelejtett papucs körül amikor nyílt az ajtó. — Végre, itt a tévészerelő — mondta a nadrágos gazda a szoknyásnak —, mégiscsak rendes emberek ezek. Megiszik egy pohárral ugye — kérdezte. — Meg, de nagyon sietek — válaszolt az idegenszagú, az asszony beszaladt a konyhába, a férfiak a szobába indultak, s résnyire nyitva maradt az ajtó. Most már fázott, nagyon fázott a kiskutya. Végigfutkározta az utcákat, s valamikor, ebéd után, amikor a város ebédek illatával lett tele, elvesztette a nyomot Ijedten ugrott félre az autó elől. két gyerek megkergette, vonítv.T, szaladt a biztonságosabb mellékutcák melyébe. Már kisebbek voltak a házak, mentükben árok kanyargott, hosszú kerítések idegensége rémítette, és egyszer valami megcsiklandozta az orrát. Prüsszentett egyet, és oldalt ugrott. Felnézett, s ekkor ismét hidegség érte az orrát. Nagv fehrér pelyhek ültek meg szeme fölött a szőrökön, s lassan olvadozva, benedvesítették pofácskáját Aztán fehér lett az egész föld, a házak is, szél támadt. Sötétedett. A kiskutya fáradtan, ült let egész nap nem evett, egy simogató kezet szeretett volna találni, mindegy, kiét de az utca néptelen volt. Kigyúltak a villanyok, a kerítések mögött hatalmas kutyák vicsorogtak. Rázták láncukat üvöltöttek, s a kiskutya szaladt, szaladt, neki a fehérlő, csillámló világnak, oda, ahol nem volt se ház, se ég, csak a fák sora jelezte a kanyargó utat Valami azt súgta akkor a kiskutyában egészen belül, hogy vissza kellene fordulni, de mögötte újra felugatott egy házőrző valahol s ő megállt tétovázva. Talán sírt is, mert az állatok is tudnak sírni, ha nagyon egyedül vannak, mikor hirtelen fény csapott a szemébe, félreugrott volna, futott de fogta a fény az úton. Vonított egyet csak egy pillanat volt az egész, s az autó kissé megdöccent — Fogadjunk, hogy nyúl volt — mondta az egyik férfi. — Jó lenne vacsorának, imádom a vadast — Ugyan — mondta a másik —, kóbor kutya volt, láttam. Egészen kicsi kutya. Ez lett volna a második karácsonya. 13 A hó vagyok. A magasságok magasában születek, szállok, szállok, mert könnyű vagyok, mint a gyerekek nevetése és a virágok halála. Szállok, hullok, megérkezem. Néha egv kinyújtott kézen telepszem meg, a kéz magába zár. s mire kinyílik, már nem létezem. A kisgyerek csodálkozva nézi tenyerét, szomorú lesz. mert még nem isfheri törvényeimet. Aztán fölcsillan a szeme, a földre nyúl, ahol már eggyé lettünk, mi sokan, golyóvá formál, kipirul az arca. Anyjához szalad, ő rámnéz, igen, mondja, látod, ez a hó, S én megint repülők, megrázom a faágat, szétporlok, és elvegyülök önmagammal. Fiatal vagyok és nagyon öreg. Most születtem, de emlékezem. Mert történelem vagyok. Végtelen mezőkön feküdtem valamikor, láttam seregeket a katonák fáradtan vonszolták magukat, egy-egy elesett, én befedtem az arcát, hogy ne lássa a halált. Csapdákat készítettem az ágyúknak, acéltestük elsüllyedt, mozdulatlanul álmodott, csövükbe belefészkelt a fehérség Voltam bújtatója a menekülőnek, árulója az üldözőnek. Bemocskolt a vér, a sár. De mindig újraszültek fehérnek. Kétarcú vagyok. Érintésemre megborzong a kéz, hideg vagyok, halál az egyedül maradóknak. De létem melegen őrzi a földet Eleresztem magam, hullok, mezőket terítek be, védem a magvakat. Ráfagyok az utakra, káromkodnak a kocsisok, a sofőrök, a házmesterek, de én kenyér is vagyok, karácsonyi kalács a hólapátolóknak. Ünnep vagyok. Virág a fenyőfákon, csipke a tornyokon és búra az utcalámpán. Este, ha kigyúlnak a fények, mint lepke kerengem körbe a villanyt, az ablakon félrehúzzák a függönyöket, kilesnek, nagy szemükkel befogadják varázsom a gyerekek. És kinéz az asszony is, arca pirosan lángol a konyhai forróságtól, nézd csak, mondja a férfinak, fehér karácsonyunk lesz. A hó- vagyok. Megjövök játéknak, nevetésnek. A tudós megméri magasságom, térképet rajzol, megszólalnak a telefonok. Aztán fölveszi ka- j bátját, hazaindul, szétdörzsöl az arcán, és viszi lényegemet a kigyúló | lámpák fénykörébe. És megenyhül a diplomaták arca, a pilóták elfelejtik a bombát, a szirénák a riadót A levegő tiszta, nyugodtak a házak. A gyerek kezébe veszi pelyheimet Csodálkozik. Emberi a világ. CZINKE FERENC BETLEHEMESEK Papp Lajos KARÁCSONYÉNEK Zizeg a hő, hullik; a nap lassan múlik. Fa ágára fehér csend ül. Valahol egy csengő csendül. Igazán jön a szán1 A nap lassan múlik. Elfogy a nap lassan; fenn a kék magasban acél-madár száll körözve. Lenn füst és tűz függönyöz be hallgatag , falvakat. Elfogy a nap lassan. öklébe fog a nap; egyetlen pillanat hosszabb ott az öröklétnél. Aki gyilkolt s aki még él, így lásson karácsony? öklébe fog a nap. Másutt a hó zizeg; fehér minden s hideg. Itt korom hull, s feketedve rákövül a rengetegre, sír az éj, sír a szél. Másutt a hó zizeg. Hullanak a napok; tábori-kék lapok csengettyűzve útrakelnek elmondani, hogy a gyermek elesett, elveszett. Hullanak a napok. Zizeg a hó s olvad; hol szelíden, hol vad indulattal csattog a szél. Félelmesen más ez a tél, másként nőtt zöld fenyőd. Zizeg a hó s olvad. A nap lassan múlik; kibukkan s elbúvik. Csönög-csöng a iég a fákon. Megfagyott könnyű karácsom egyedül szánra ül. A nap lassan múlik.