Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

Szirmai Karoly VÁRATLAN LÁTOGATO Magas, férfias, fekete üstökű fivére nemrég ment le a sarki boltba, hogy vásároljon valamit vacsorára. A leánv ezalatt, mert irodába járása miatt csak ilyenkor ért rá, a nagy ablakos szobában rendezgetett, amikor váratlanul megszólalt az előszobai csengő. Erre abbahagyta munkáját, kisietett, s a következő pillanatban egy dércsípte, színésznőies megjelenésű idősebb asszonnyal tért vissza. — Mit óhajt, kérem? — tudakolta, feléje fordulva. A kiöltözött, kikozmetikázott arcú nő, miután végigfutott finom, virágszerű alakján tekintetével, mosolyogva válaszolta: ... , — Milyen furcsa, hogy ez az én leányom kerdezi tőlem. Az meglepetten nézett rá. — Itt valami tévedés van, kérem — mondta. — En nem vagyok az ön leánya. Az asszony mosolyogva válaszolta: — Nincs itt semmi tévedés, te bizony az én édes leányom vagy, csak nem tudsz róla, mert hazudtak neked, félrevezettek. A leányt a kitartó erősködés hallatéra nyugtalansag fogta el Ki ez a nő. akit oly meggondolatlanul beengedett. ahelyett, hogy előbb megkérdezte volna tőle, mit akar? Valami szabadon járkáló s leányát kereső rögeszmés elmebeteg talán vagy inkább körmönfont szélhámosnő, aki most, hogy oly botorul beengedte, azzal a kitalált mesével szédíti, hogy az édesanyja, s ily módon szeretne tőle pénzt vegy egyebet kicsalni, ha pedig ez nem sikerülne, kihasználva kilesett magányosságát, a rátámadó erőszakosságtól sem riadva vissza, hogy utána zsákmányával, az ajtót kívülről rázárva, kereket oldjon. Csak hogy szemelte ki éppen őt, s honnan tudta meg a nevét, mikor a kapualatti névjegyzékben csak a fivéréé szerepel? Hányszor figyelmeztette pedig a bátyja, hogy legyen elővigyázatos, s távollétében ne eresszen be senkit, mielőtt az ajtó rézrácsos kukucskálóján meg nem tudakolja, mit akar. Most íme, hogy járt, mert elmulasztotta a legelemibb óvatosságot. Hogy fog a lakásba került asszonytól megszabadulni? Ó, bár hirtelenül betoppanna a fivére. Ezek cikáztak át agyán, mielőtt válaszolt volna, majd, hogy gyanút ne keltsen, nyugalmat erőltetve magára, megszólalt: — Ismétlem, téved, ön nem lehet az én anyám. Az én anyám még négy éves koromban meghalt, önnek téves címet adtak. Én nem vagyok azonos azzal, akit keres. Ezért kérem, hogy távozzék — indult az ajtó felé, hogy kieressze. De látogatója nem mozdult. Sőt még mindig mosolyogva, mint aki egyáltalában nem veszi komolyan, azt felelte: — Csak nem gondolod, hogy elmegyek, amikor annyi keresés után végre megtaláltalak. Többé semmi sem szakíthat el tőled! — emelte föl patetikusan a hangját, majd csöppet színésznőies mozdulattal, feléje tárta a karját, hogy magához ölelje. De a leány, leikén végiglúdbőrző idegenkedéssel, elhúzódott. Az asszony erre tehetetlenül leeresztette a karját, és szemébe kiülő szomorúsággal csüggedten mondta: — Hát ide jutottam, hogy a saját leányom is megtagad, és ajtót mutat... Dehát nem te vagy az oka, hanem az apád. meg a .;. De a leány hevesen félbeszakította: •— Ne merje bántani az apámat, nem engedem, megtiltom! Majd valamivel mérsékeltebb hangon folytatta: — Nem tudom, kicsoda ön, mi céllal jött, de etég volt, távozzék, kérem, mielőtt a bátyám haza jönne, mert 5... De nem folytathatta, mert az asszony túlkiabálta, es zuhatagos hévömléssel önteni kezdte magából évek óta fölgyülemlett keserűségét. — Ugyanazt tette velem, amit az apád. Megtagadott, kizárt, nem engedett be, akárcsak ő. Azt hazudta neked, hogy meghaltam a kórházban, de hogy hol van a sírom, sohasem mutatta meg. Aztán elvittek messzire, ide, az ország túlsó felére, hogy nyomod vesszen, s ha keresnélek, ne találjalak meg. Igen, így történt, hogy megtudjad — mondta fölhevülten, majd kisvártatva folytatta: — Nem bánom, jöjjön, csak jöjjön a bátyád. Most nem engedem, hogy elszakítson tőlem. Jogom van hozzád, a leányom vagy! Törvény szerint is — fejezte be szavait, barna szemét kitartóan a leányra függesztve, aki összezavarodottságában. lehajtott fejjel, némán hallgatta, s csak azt érezte, hogy az asszony nem hazudik, valami nincs rendjén, de hogy micsoda, abban nem tudott eligazodni. — Miért hallgatsz, miért nem válaszolsz? — kérdezte az asszony. — Nem tudok mit válaszolni — felelte, tekintetét kerülően a leány. — Előbb meg kell hallgatnom a bátyámat is. — S amit én mondtam, az nem elég? — Előbb meg kell hallgatnom a bátyámat — ismételte kitartóan a leány. — Szóval nem hiszel anyádnak? — Nem tudom, hogy volt, mi volt — felelte kitérően a leány. — De minden pillanatban megjöhet a bátyám, aki megmondja — nézett karórájára. — Tessék addig leülni — kínálta hellyel, enyhítve ridegségén, majd odament a nyitott ablakhoz, s kihajolva, lenézett a tér elejére, hogy nem látja-e föltűnni. — Már jön is — fordult hátra az asszony felé, aki közben leült, s ölébe tett retiküljén összefont kézzel, elgondolkozva nézett maga elé. — Csak jöjjön — motyogta maga elé. A leány nem szólt semmit. Várakozóan az ebédlőszekrényhez támaszkodott. Amikor pedig megszólalt a csengő, kisietett. — Csakhogy megjöttél! — fogadta fivérét megkönynyebbülten. — Egy asszony van itt, és képzeld, azt állítja, hogy az édesanyám. — Minek engedted be? Miért nem kérdezted meg tőle előbb, mit akar? — förmedt rá fekete üstökű fivére. — Majd kitárta az ajtót, s fölcsapott fejjel és haragtól villámló, ádáz tekintettel belépett. — Mit akar itt? Hogy mert ide jönni? Nem megtiltottam, hogy hozzánk betegye a lábát? — támadt anyjára. — A lányomat akartam látni, akitől megfosztottatok, s akinek azt hazudtátok, hogy nem élek, meghaltam. — Maga nagyon jói tudja, miért mondtuk. Mert meg akartuk őt kímélni, hogy megtudja, ki volt az anyja. Azért jobb, ha azonnal távozik, és nem kényszerít rá, hogy kitálaljak. — Nem megyek, míg nem beszéltem vele. Jogom van hozzá! Az enyém! Nem veheti el tőlem senki! Te se! — válaszolta fölindultán az anyja. — Hogy belőle is azt csináljon, amit pénzéri, szép ruháért magából: bolti szarkát, börtönlakót? Ugy-e ezt nem mondta el neki, ugy-e ezzel nem dicsekedett el? — Hogyha az lettem, nem egyedül én tehetek róla. Apád volt az oka, aki minden garast a fogához vert, s arra is rátette a kézét, amit a boltban kerestem, s ami az enyém volt. Igen, nem engedte) hogy rendesen öltözködjem, mint a többi elárusítónő. Elvárta volna, hogy szégyenszjmre ócska ruhában járjak és szolgáljak ki. Igen, ő tehet róla. hogy végül is a boltihoz nyúltam, ő! — kiáltotta fölhevülten. — Megszenvedtem érte. nincs hát mit szememre hánynod — folytatta. — S ha annyi idő után látni akarom a lányomat és beszélgetni veled, nem tilthatod meg! — De igenis megtiltom és megakadályozom! Nem azért vigyáztam a jó hírére, hogy ismerőseink most azt kérdezzék, hát hol volt eddig az anyja? Mert biztosan kérdezni, firtatni fogják. S ha nem is tudják meg. hogy a szép ruháért börtönben ült, mindig gyanakodva fogják nézni, szemükben sohasem lesz makulátlan asszony. Hát azt akarja, hogy a lányára így nézzenek, s találgatva, egymástól azt kérdezzék, ugyan kicsoda, micsoda lehetett az anyja, hogy eddig sohasem látták, sohasem hallottak felőle, pedig évek óta ismernek minket. Mit gondol, hogy en ezt elősegítem? — Soha! — Es most menjen! — szólította föl. De anyja ülve maradt, és zsebkendőjével szeméhez nyúlva sírni kezdett. Majd könyörögve fia felé fordult: — Ne zavarj el. Engedd, hogy beszélhessek vele, és időnként láthassam. Senkim se maradt, csak ő. — Szó sem lehet róla! Miért nem gondolt akkor a lányára, amikor a flanc, a szép ruha, a korzó fontosabb volt, mint a család jóhire? — Menjen! — szólította föl újra. De anyja nem mozdult, és megint könyörögni kezdett: — Ne zavarj el. Senki sem fogja megtudni, hogy itt jártam. ígérem, hogy többé nem jövök ide. Csak azt engedd meg legalább, hogy időnként ő látogathasson meg. Ismét állásban vagyok, jó álíásban, s a nagynénémnél lakom. Ismered — rendes, bútorozQtt szobám van, ha eljön, ott neki is jut hely. — Csak az kellene még! Hogy bekerüljön a maga társaságába. Szó se lehet róla, megmondtam! És most menjen! Elég volt! — Nem hallja? — kiáltott rá, amikor nem mozdult. — Kifelé! — üvöltötte. S amikor még mindig nem állt föl, vállon ragadta, fölrántotta a székről, s miközben ő ellenállva, azt kiáltozta: — Nem megyek! Csak azért sem megyek! Kituszkolta az előszobába, kinyitotta a folyosóajtót és kilódította. — És meg ne lássam itt még egyszer! — kiáltotta utána. Majd bevágta az ajtót, s az indulattól remegve, hosszú lépteivel visszatért a nappaliba. — Ilyet! Hogy nem szégyellt ide jönni, mikor tudja, mi vár rá — állt meg, hátratett kézzel a szoba közepén, húgához fordulva, aki az egész idő alatt a szekrényhez támaszkodott, s képtelen volt egyetlen szót is kiejteni, anynyira váratlanul érte mindaz, amit halottnak vélt anyjáról hallott, s annyira elbátortalanította fivérének szokatlanul kíméletlen és engesztelhetetlen föllépése. Hosszú, fekete alakjának reávetődő árnyékában még kisebbnek, félénkebbnek érezte magét, s nem gyermeki, csupán emberiességi részvététől indíttatva, csak ennyit mondott: — Azért mégsem kellett volna vele így bánnod. — Nem érdemelt mást! — torkollta le fivére. — így van jól, ahogy van. Különben előbb-utóbb még szégyent hozott volna a fejünkre — mondta, s hogy fölhevültségét lecsillapítsa, elkezdett le-föl járkálni. Húga nem szólt semmit, nem tudott mit válaszolni. Csak állt tovább a szekrényhez támaszkodva, nagy, tágra nyílt, barna szemével maga elé bámulva. Egyrészt nem akart fivérével ellenkezni, másrészt a múltjukba élesen belehasító iménti jelenet annyi mindent összetorlasztott benne, hogy bármily parancsolóan is követelte igazságérzete, képtelen volt az elébe dobbant családi ügyben az ítéletalkotás helyes mértékét megtalálni. Csak azt érezte, hogy nem adhat teljesen igazat egyiknek se, másiknak se, s hogy, bár sajnálja az anyját, mint szerencsétlen, esendő teremtést, neki még mindig idegen asszony, akit nem tudna megölelni, megcsókolni — úgy élni vele, mint édesanyjával, hiába tiltakozott ez ellen igazságérzete, hiába ostorozta szeretetlenségéért, hiába követelte, hogy változtasson helytelen érzelmi magatartásán, túl váratlanul került a választás elé, túl hirtelen kellett határoznia, de lelke legmélyén fölsejlett, hogy jön, közeledik az idő, amikor nem törődve többé fivére csökönyös ellenzésével, egyre sürgetőbb unszolással, útra kell kelnie és elzarándokolnia gyermeki ölelésre édesanyjához. „REMÉLJ! A NÉP OLVASNI KEZD.,,53 Emlékezés egy régi versre Száztizennégy esztendővel ezelőtt, 1854-ben indította meg Pákh Albert, a negyvenes évek népszerű Kaján Ábelje, Petőfi egyik legjobb és leghívebb barátja a Vasárnapi Újságot. Főmunkatársa Jókai Mór volt, nyomdásza pedig Landerer és Heckenast. Lapozgatva a nevezetes hetilap első évfolyamát tartalmazó vaskos kötetben, az 1854. július 2-án megjelent 18. szám második oldalán különös versre bukkanunk, amely aktualitását máig sem vesztette el, most pedig, az idei könyvhét előtt meghirdetett Olvasó népért mazgal ómtól még nyomatékosabb időszerűséget kap. A vers címe: Népkönyvek. Első szakaszai arról szólnak, hogy a letűnt századok alatt elég sok magyar könyvet írtak. Ezek a könyvek jók voltak, látszott rajtuk az „ipar" (nyilván iparkodás), de hiányzott belőlük valami: a könyvek szerzői „írók voltak, nem a nép papjai". Aztán így szól a vers: Ö, zöld mezők boldog családa, nép, Ki érzed azt, mi jó, tudod, mi szép, Nem volt iród, neked csak kántor irt, S ez volt búcsúztató, melly szerze hírt. Mit ér a szép könyv fényes asztalon, Ha nem pihen szem a meleg lapon? Feküdjék ott az újság az ekén: Virág nő a barázdák tetején. Remélj! Remélj! A nép olvasni kezd, Jövőről szólva eztán őt nevezd, övé a holnap, minden, ami zöld Az ö verítékén virul a föld! A következő strófa mintha csak a ma kultűrprogramját határozta volna meg: i A könyv legyen olcsóbb, mint a kenyér. Kenyér ez is, mit lelkünk éhe kér. Egy könyv ára legyen egy itcze bor; Az ember lelke szomjas annyiszor. A vers záró szakasza pedig talán örökérvényű törvény: De még egy szót, hogy a mag, mit vetünk, Jó mag legyen és tisztább, mint kezünk; Szent, tiszta föld a népünk kebele: Konkolyt vagy mérget, ó, ne vess bele! A vers alatt írói álnév: Csobáncz. Hosszas kutatgatás után sikerült csak megállapítani, hogy Jámbor Pál kivételesen használta költői álnévként Ismertebb álneve Hiador volt, ezein a néven jelentek meg versei ls. Különben igen érdekes és rokonszenves alakja a magyar irodalomtörténetnek. 1821ben született Pakson, Klocsán kispap, majd Óbecsén káplán volt. Verseit a negyvenes években a Honderű közölte, amely később, amikor Petőfi szembefordult Petichevich Horváth Ádámék maradiságával, a szalonhangú Hiadort akarta kijátszani ellene, csaknem úgy, mint a konzervatív reakció később Ady ellen Gyóni Gézát. Jámbor Pál sem volt reakciós, sőt: lelkes híve a forradalomnak, a szabadságharc idején tüzes versekkel támogatta Kossuth politikáját és buzdított a szabadságharcra. Világos után menekülnie kellett. Párizsba emigrált, onnan küldözgette különböző álneveken verseit haza, köztük ezt a Vasárnapi Újságban közölt versét is. Csak 1859-ben térhetett haza, majd kilépve az egyházi rendből, a szabadkai gimnáziumnak lett az igazgatója. Forradalmár maradt 1897-ben bekövetkezett haláláig. Magyar László Gombó Pál A SZAKADÉKBAN Még magasabbra akartam hágni, és akkor megcsúszott lábam altt egy, egyetlenegy göröngy, amelyre nem fordítottam figyelmet, és már csúsztam, hemperegtem, bukfenceztem is lefelé, a mélységbe, feltartóztathatatlanul. összezúzva, véresen és boldogan terültem el végül is a szakadék fenekén, sajgó sebekkel, égő fájdalommal és ujjongó boldogsággal, hogy lám. megúsztam élve. Ujjongó boldogsággal, igen, mert az ember legigazibb lelki öröme olyan, mint legigazibb testi öröme: feloldódás a feszültség után. Ám a teljesülés pillanata már a jövő aggodalmával terhes nálunk, a gondolkodást is érző, a jövő tudatától sújtott embereknél — ej, bocsássatok meg a filozofálgatásért, ott szoktam rá, a szakadékban. Tény, hogy élő boldogan is kicsírázott bennem már a félelem, hogy újra kezdhetem a kúszást, kapaszkodást, méghozzá így, összetörten Akkor csak ettől féltem, mert nem tudtam még, hogy a szakadék verem, nincs kijárata, nincs kijutás belőle, elzártabb, mint a ketrec. Mindenesetre jólesett, hogy szinte mellettem csobogott a csermely, fel se keltem, csak úgy belegörögtem és végigmosta a sebeimet, oly sekély volt, hogy rózsaszínen folyt tovább. Aztán feltápászkodtam és láttam, hogy a bokrok tüskések, de telve szederrel, nyúl riad arrébb, madár is van, de messze az ég felettem. Hát mindenesetre szedtem szedret és aludtam egyet, hogy majd legyen erőm kimászni. Másnap aztán fájó és hidegtől merev testtel kerestem a kijáratot. Először felfelé, a csermely mentén, de csakhamar zuhogást hallottam és legrosszabb sejtelmem vált valóra: olyan meredek sziklán zuhogott lefelé a víz, ahol én fel nem juthattam. Azután lefelé botorkáltam: ott is sziklafalba ütköztem, az alján tűnt el a csermely, egy kétkarnyi üregben. Oldalt meg a bokrok határán túl mindenütt az omlékony meredek. Próbálkoztam azért, nem lehet. azt mondani, hogy nem próbálkoztam kapaszkodni, olykor még hetek múltán is neki-nekiveselkedtem, de visszagurultam, összetörve. Mondom, a szakadék verem yoli, ketrecnél elzártabb, nem volt kijárata, nem volt kijutás belőle. Az első időkben mégsem volt más gondolatom, mint kijutni belőle. Terveket kovácsoltam, és igyekeztem is megvalósítani őket Összehordtam köveket, elhullott ágakat, rongyolt bőrű ujjaimmal sok-sok bokrot is kitéptem és emelvényt készítettem a vízesésnél. Végül fel is jutottam a szikla tetejére, de kétségbeesve láttam, hogy felette ugyanaz a göröngyös talaj terül el, mint a szakadék oldalán, a víz ott is egy üregből tör elő. Lépcsőket is próbáltam vájni, ment is egy ideig, aztán a laza talajt keménv szikla váltotta fel és ott álltam száz lépcsőfok fölött és a reménytelenség alatt. Ezután inkább már csak fantáziámban iparkodtam, hogy kiszélesítsem a csermely lefolyó üregét, alatta biztos barlang van, ott majd kijutok, meg ehhez hasonló menekülési terveket képzeltem el, de addigra már sok minden megváltozott. Közben ugyanis élnem kellett és megtanultam kiaknázni a szakadék lehetőségeit. Ott voltak a bokrok, amelyeket megfosztottam gyümölcsüktől. ott a nyulak, amelyeket megfoghattam, agyonverhettem és tíz körömmel megnyúzhattam és azon nyersem meg is ehettem, és így is tettem. Találtam aztán rákokat a kövek alatt és madártojásokat is. Elgyengültem, de éltem, és a gyengeség valami Lás-