Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

senya Kovri- Andrej Merkulov gm ugy erez.- ! te, ő a legboldogabb ember a világon. Még csak húszon PRÓBAREPÜLÉS Andrej Merkulov szovjet prózaíró 1924-ben született Harmincévesen kezdte írói pályafutását, s azóta sűrűn publikál elbeszéléseket, karcolatokat a Moszkovszkaja Pravdában, az Ogonyokban, az Oktyabrban és a Molodoj Kommunyiszt című ifjúsági folyóiratban. kelte: — Ugye, a polgári légiforgalomban mostanában nincs sok alkalom a hőstettekre? — Hőstettekre? — Kosztrov kissé meglepettnek látkét éves. és máris újságíró egy nagy központi lapnál, amely most izgalmas riportra küldi. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy részt vehessen egy új géptípus próbarepülésén, az egyik híres pilótával, Kosztrovval. „Szó'-ul ez Kosztrov — gondolta Zsenya. — Valahogy magasabbnak, és szélesebb vállúnak képzeltem" Mindenáron valami nagyon komolyat, nagyon értelmeset akart kérdezni a nagynevű pilótától, aztán mégis olyas- megkérdezze a gépésztől. De volt ismét feljebb ragadni a mi csúszott ki a szóján, merőn nézett a másik gépet. aminek semmi köze sem szárnyra, ahol — a motor — a kapitány parancsa: volt a megírandó cikkhez, körül — időnként feltűnt ugrás! — szólt valaki harde öt már réges-régen érde- egy Piciny, alig látható kis sányan. És Zsenya látta, lángnyelv. Az ó oldalán hogy mindnyájan magukra semmi ilyesmit nem tapasz- öltik ejtőernyőjüket. Elsátalt. Megkérdezte volna, padt, de a nagy felforduláshogy a két szárnymotor mi- ban ezt csupán Vasziljev ért nem egyfomán működik, vette észre. Az idős navigáde minden kérdését torkára tornak éppen egy Zsenyához forrasztotta az a változás, hasonló korú fia volt. Odaszott. — Túl "sok lehetőség melyet az emberek — gé- lépett az újságíróhoz. Havalóban nem kínálkozik, Pószek, szerelők, pilóták — tározott mozdulatokkal megrsak úgy általában hetente arcán tapasztalt. Az egyik próbálta a derekára csatolni egyszer. bőrkabátos gépész előre ro- az ejtőernyőt. Zsenya látta, hogy meg- hant a pilótákhoz, Kosztrov — De én nem tudom, mosolyogják, de akkor hoz- hirtelen oldalt fordította a hogy kell ugrani — szólt gépiét, majd zuhanó repü- Zsenya. lésbe ment, s a lángok el- — Ne féljen, majd én tűntek. Mire mindez leját- segítek. Kötök egy zsineszódott, az erdő alant sok- get a nyitószerkezethez, úgy kai közelebb volt, mint az- hogy az ernyője magától kielőtt. nyílik — mondta Vasziljev. ^ ___ Zsenyának csak most kez- — Mire észbekap, már a lerevehető kis döccenés, és már dett derengeni, hogy mind- vegőben lesz. Kapaszkodjék a levegőben voltak. Eleinte 05 110111 fertőzik hozzá a re- a zsinórokba és hajlítsa meg meg látszottak a repülőtér pülés mindennapjaihoz. a térdét, amikor földet ér. fehér és vörös fényei, az- Heves szóváltást hallott: A személyzet tagjai búcsút után már csak a sötétség, s — Hogy képzeled? Sem- intettek, majd sorra eltűna szemerkélő eső burkolta miképpen sem hagyhatjuk tek a gép nyitott ajtajában, he a repülőgépet. Zsenya veszni a gépet Annyi hónap Zsenya végignézte a jelenea maga kisablakán leeresz- megfeszített munkája után... tet, azután egy pillantást vetette a redőnvt hisz több Kosztrov majd letesz minket tett előre, a pilótafülkébe, látnivaló nem tikadt. valahol, itt a közelben vá- ahol Kosztrov egyenes hátAz egyenletes zaj álomha rosnak kel1 lennie- ... v . ringatta. Amikor fölébredt, S a föld egyre közeledett. már hajnalodott, s kitekint- A fák ritkulni kezdtek, szave hatalmas erdőséget pii- had. tágas térség tűnt fel, lOCT lantott meg. A kisablakon át már-már mindnyájan megnyugodtak, hogy a leszállás l ue simán megtörténik, amikor zálépett; Vasziljev, a navigátor. karonfogva felvitte a lépcsőn, a gép belsejébe. A motor hamarosan berregni kezdett, bezárult az ajtó, a kerekeken gördülő lépcsőt eltolták. aztán egy alig észn gép órriási szárnyát ls látta, s most már tudta, hogy n szárnyon kapott, helyet az egyik motor, a szárny belsejében pedig az üzemanyag. Mennyit fogyaszthat egy ilyen temérdek nagy gép. töprengett magában, s felállt, hogy Kosztrov tehát tal ült, mintha mi sem törnt volna. — Mi lesz vele? — bólina pilóta felé, de Vasziljev türelmetlenül letolj tol.sónak ugrik, vea balszárny ismét lángra Iem együtt. Most már sieslobbant. S a haj nem járt 5011 ,ne Qsa,k. "e egyedül: a terep egyenetlen né^é\e' mkabb CSUkja volt. nem is elég nagy, s a 1/ ... , , ... . , _ , , , Zsenya .szótlanul bólintott, középén egy arok huzodott s odalépett az ajtóhoz. De Kovács Miklós HAZATÉRÉS Messzi jártam sokáig, s messziről visszatértem, s íme szemem előtt hogy játszanak a dolgok, a százszor járt utak, a százszor látott tárgyak, házak, feliratok, utcák, terek világa. — Érzékeimben hemzseg még, ami idegen volt: egyszer látott világ, egyszer hallott nevek, záporzó villanások —: kigyúltak s elaludtak. Láttuk és vége volt, a világ elmerült; hajói ködbe úsztak, tetőit csend belepte, vonatablak mögött kihunyt a csillagokkal De most itthon az úton, a tereken, a házban már fáj szememnek szinte, ahogy a világ fénylik, rejtelmeit kitárja, földmélye átsugárzik. Soha ily közeli, soha ily ismerősf Vibrálnak előttem a bejárt utcaképek, a sokszor hitoíi arcok, a mindig hallott hangok: kislányom mosotya. egy drága, ismerős arc, apám kuszált betűi és egy jó hír anyámtól —, akiket szeretek, s tudom, itt várnak élnek. A közöny-nyomta arcok árnyait letörölném, hogy fűzze a közösség őket is e világhoz, aki itt élhet köztünk, ne elszakadva éljen, kis önzések bilincsén kötözve csak mihozzánk. De várja úgy, mint engem arcokkal sugárzó nap, a hétköznapi dolgok felnyílt titka, csodája. Az eladók a boltban, a társak az ebédnél, szomszédok szavai, kirakat ragyogása, a járdák gödrei, a motorok zaja, egy ember, akit láttam, kivel nem is beszéltem, s elmondja életét, s már mindent tudok róla, gondját, vágyát megosztja s ö is beszél szavamban, tekintete mögött emlékeimhez értem —: érzékeink világát dolgaink anyaföldje, közös sors alakítja arcához hasonítva. Szeretnék — mondom most — veletek összefogni, és így szeretnék élni, ennyire ismerősen, s tenni, haladni együtt, a világon segítve, osztozni bajban jóban, vállalni ami részem. És állva percekig a nyüzsgő forgalomban —, bámulni cs csodálni, hogy így is lehet élni. kénytelen amikor egyik lábát a mélység fölé emelte, nem tudta megállni, hogy ne pillantson le, és amint meglátta a mozgó földet a lába alatt, a gomolygó felhőket, egész testében valami iszonyú ürességet érzett. Ez a fenyegető űr egyszerűen megbénította a tagjait. Nem emlékezett többé semmire. Nem tudta, hogy az ujjai görcsösen az ajtó rácsára fonódtak, miközben az égő repülőgép sebesen szállt erdők és irtások fölött. Amikor Vasziljev ' észrevette, hogy Zsenya képtelen leugrani, őt is megrohanta a félelem. Tudta, hogy a gép bármelyik pillanatban felrobbanhat, mégsem hibáztatta a fiatalembert, ismerte, megértette érzéseit. Kajdanov, a rádiós segítségével gyorsan megpróbálta Zsenya ujjait lefejteni a rácsról, de hasztalanul. Vasziljev ekkor minden erejét összeszedve kilökte a félig öntudatlan Zsenvát az ajtón. Utánanézve, megkönnyebülten látta, hogy az ernyő kinyílt és szerencsére nem fogott tüzet. Most már csak ketten voltak, de a gép hirtelen erősen zuhanni kezdett, s már késő volt kiugrani. Kosztrov még egyszer megkísérelte a leszállást * Amikor Zsenya magához tért, egy köpenyes férfi hajolt fölé. — Csontja nem törött, és vérző sebe nincsen — mondta nyugodt hangon. Hirtelen minden eszébe jutott, de valahogy nem tudott megszólalni. Majd támaszkodva felült, s néhány percen belül a beszédkészcégét is visszanyerte. — Hol van a gép? — A gép? — a köpenjes férfi elfordította a fejét. — Láttunk néhány embert kiugrani maga előtt, azután a gép eltűnt a látóhatárról. Zsenyát ketten emelték fel, s a ház előtt álló autó hátsó ülésére fektették. Ekkor újra elájult. Egy vasútállomás főnökének irodájában tért magához, ahol a vele szemben ülő férfiban felismerte a lezuhant gép rádiósát. Izgatott telefonálgatás folyt, de semmit sem sikerült megtudniuk a gép sorsáról. Azután a távolból zakatolás hallatszott, s egy gyorsvonat, amelynek ilyen kis állomáson nem kellett volna megálllnia, fékezett: egyenruhás férfi lépett be az állomásfönöki irodába. — A nevem Dorohov. Azt az utasítást kaptam, hogy vigyem be magukat a területi székhelyre. Valamennyien felszálltak a vonatra, s amikor elhelyezkedtek, Dorohov így szólt hozzájuk: — A gép átrepült az erdő fölött, Kusovka falu határába ért, ahol megkísérelte a leszállást. Aztán egészen váratlanul ismét a magasba emelkedett, elhúzott a falu felett... és néhány másodperc múlva nagyerejű robbanást hallottunk. A falu lakói átkutatták az erdőt, de csak néhány darabka olvadt acélt, a szárny egy darabját találták meg. — Kosztrov attól félt, felgyújtja a falut, ha ott száll le a közelben — szólt közbe Iván Petrovics, a gépész. — Először a gépet akarta megmenteni... aztán itt volt ez a fiatalember, aki nem tudott ugrani... aztán a falu ... Szegény Kosztrov még csak 32 éves volt. Vasziljevnek viszont az idén kellett volna nyugdíjba mennie, s most épp szabadságra készült a három gyerekéhez, — fűzte hozzá' Kajdanov, Zsenya még mindig nem tudta, hogy ő miért hibás. Emlékezetéből teljesen kiesett az ugrása, de bizonyára úgy volt, ahogy Kajdanov meséli: vonakodott az ugrástól, s ezzel eltékozolta az értékes perceket, mialatt Kosztrov és Vasziljev is kiugorhatott volna. Csodálkozott, hogy a többiek tekintetében nem is annyira haragot, lenézést tapasztal, hanem valami mást. — Adjanak neki egy tükröt — szólt Iván Petrovics. Belepillantott a felé nyújtott tükörbe, de amit látott, az nem az ő arca volt A megviselt vonások láttán inkább azt hitte, hogy a mellette ülő idős gépészé. Aztán közelebb tartotta a tükröt, és meg kellett győződnie róla, hogy ő maga az, a 22 éves Zsenya Kovrigin.á: FORDÍTOTTA: ZILAHI JUDIT László Tibor ALOM ÉS ÉBREDÉS Almomban egy hatalmas termetű emberrel találkoztam, torz arcú, szúrós szemű férfi volt, olyan, mint a gyermekmesék kegyellen banditája. Mindössze az volt a különös rajta, hogy egyetlen karja volt, abban pedig egy géppisztolyt szorongatott. Megrémültem, hogy rám lő, aztán az éber álom cifra logikájával kisütöttem, hogy nem bánthat engem, mert én álmodom, ő viszont nem, tehát én látom őt álmomban, de ő nem láthat engem. Ettől határozottan bátrabb lettem, és megkérdeztem: — Minek a fegyver, hisz nem bánt senki? — Azért kell a fegyver, hogy ne bántson senki. — Félsz? — Félek. — Mitől, vagy kitől? Tőlük, mert ők is félnek tőlem. — Akkor nincs mitől félni. A gyáva kutya ugat,' a bátor harap. Amelyik ugat, nem harap. — Nem vagyunk kutyák, emberek vagyunk. Félni kell. Senki sem érzi biztonságban magát ha nem. félhet. Mindenki retteg. — A félelem megalázza az embert. — tffV igaz. Es akit megaláznak az gyűlölni fog. — Azzal még mit sem emel az emberi méltóságán. — Ne hidd! A gyűlölet gyilkos fegyver, és akinek fegyver van a kezében, az erős. Aki megöli a többieket, az a legerősebb. Es az erő méltóságot, rangot ad az embernek. — Rangot másképp is szerezhetsz. Anyagot és szerszámot tettem elé, magyarázatképpen hozzátettem: — Itt van mindaz, ami kell. Dolgozz, alkoss! Mutasd meg nekik, hogy olyat is tudsz, amire ők nem képesek, és tisztelni fognak érte. Bizonyítsd be igy a fölényedet! — Nem lehet. Amíg a fegyver a kezemben van, nem tudok dolgozni. Ha leteszem a fegyvert, megölnek. Ha megölnek, nem tudok bizonyítani semmit — Nem fognak megölni, amíg a műved el nem készült. Számítani fognak arra, hogy a munkád eredményére nekik is szükségük lehet. — Ha szükségük lesz rá, megölnek,, hogy megszerezzék. Gyűlölöm őket, és nem fogok nekik dolgozni. Csak akkor lenne értelme a munkámnak, ha az biztosítaná a védelmet a fegyvereikkel szemben, vagyis ha még tökéletesebb fegyvert készítenék. — Akkor inkább meg se mozdítsd a kezed! — mondtam, majd újabb ötlettel egy lányt vezettem elé. A lány karcsú volt, mint a fenyő, és szép, mint a felkelő Nap. — Nézz rá! ö is ember, mégsem lehet gyűlölni, csak szeretni. Hát feledj el mindent, és szeresd őtl A félkarú férfi megbűvölten nézte a lányt, aki előtte állt, de fegyverrel a kezében nem tudta átkarolni, bármennyire is kívánta. Végül fájdalmasan felüvöltött. — Nem bírom tovább, megőrjít! — és a lány felé fordítva a géppisztoly csövét, addig lőtte a gyönyörű testet, mig alaktalan, torz tömeg nem lett belőle. A férfi emberi formáját is elvesztette, csak a fegyver volt az, amiről még fel lehetett ismerni. — Úgysem lesz már szükségem nőre — nyögte a félkarú —, ahhoz is alig van erőm, hogy a fegyvert tartsam. i Egy tálban sülthúst, egy másikban érett gyümölcsöt, egy korsóban pedig friss vizet tettem elé. «- A kezem nem használhatom, anélkül pedig sem enni, sem inni nem tudok. *- Ha nem tudsz enni, nem tudsz élni. e- Nem tudok élni — ingatta torz fejét, aztán mellének fordította a fegyvert, amely a rátapadt kéztől még akkor is ontotta a golyókat, amikor a férfi már halott volt. Felébredtem. Elaludni már nem tudtam, bekapcsoltam a rádiót. Híreket mondtak. Sz. Lukács Imre SZÁMOLTAM AZ ESTÉKET Az emberrel olyan sok buta história megtörtént. Mint például a piros kis csizmáké. Kirakták a kirakatokba, a mikulás elvitte, széthordla a gyerekeknek. Sok cipőt megtisztítottak ilyenkor, fogadalmakat mondtak, mert hát a csizmának is van ára. — Anyu, vegyél nekem piros csizmát — mondtam. — Piros csizmát? — csodálkozott. — Miből? — Pistának van, abban jár az iskolába. — Ha neki se lenne, kinek lenne? — Csizmát akarok — rángattam anyám kezét. A malmosék Pistája büszkélkedett. Mutogatta fűnek, fának. — Idenézzetek. Nektek sohase lesz ilyen. — Nekem lesz, még jobb is — mondtam. — Nekem is, nekem is — kiabálták a többiek. — Ha látom, elhiszem. Délután megkörnyékeztük, felkínáltam a zsebemben levő két diót, ha csak egy percig ideadja. Szerettünk volna abban a csizmában lépkedni néhányat. Hiába kínáltuk a szentjánoskenyeret, ceruzavégeket, csak a fejét rázta. Nem hajlott a szóra. — Űgyse adom. — Elhozom neked a Fekete Pétert. Nemet intett. Közeledett a szombat. Apám akkor járt haza. Megírtuk neki, hogy csizma kellene. Elkopott már a bakancs, piros csizmát várok. Esténként odasimultam anyámhoz, s csodálatos meséket hallgattam a télapóról, a kimeríthetetlen nagy puttonyról, meg a szépen szóló csengettyűről. Igyekeztem az. iskolába. Feleléskor megdicsért a tanító néni és az első padba ültetett. Hát ha majd az ajándék is meglesz. Az új csiz' ma. Kinyújtom a lábamat a pad alatt. A dobogóról éppen oda látni. Számoltam az estéket. Aztán vaskóval megtisztítottam ázott bakancsomat, morzsolt csutkával megdörzsöltem. Vártain. Hetenként egyszer érkezeti apám. messziről. fáradtan. Mosakodott, evett és nekidűlt az ágynak Néha köhécselt. Hétfőn hajnalban már ment. Sötét reggeleken indult és mindig megcsókolt. — Majd írok — mondta. Am sohase hozott tőle levelet a postás. Akkor este váriam. Elfújta anyám a