Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

Hegesztés robbantással A Novoszibirszk városban levő hidrodinamikai intézetben az F. Matvejnyikov mérnök tudományos munkatárs vezette kollektíva új módszert dolgozott ki a robbantással történő hegesztésre. Az új módszer szerinti hegesztésnél az egyesítendő fémlapokat egymásra helyezik, és megfelelő robbanóanyaggal szórják be, amit pontosan megállapított módon osztanak fel. A begyújtás után a keletkezett robbanás eredményeként a két lap egymással összeforr. Emellett egyesülésük helye nehezen állapítható meg. Áz új módszer minden fémre és ötvözetre alkalmazható. "ökéletes alakítás Jacqueline és Onasszisz Nem szűnnek a találgató- Nichols rendező, Alan Jay tegetéssel szerzett meg az sok és a minősítések: miért Lerner forgatókönyvíró, John US Navy-tól hét kiselejte" " Carl Varnecke építész, Adiai f jó*Ö&ffi — J „ „ . , ,, lctUJdt ld^ettíbl/, 5 JL> t/ardtbclgStevenson ENSZ-fomegbizott ban volt a Kennedyekkel is. szerepelt az esélyesek lis- Szerelemben és házasságtáján. A társaság pedig min- ton szereti a feltűnést. Kodig csupa-csupa előkelőség, vezető politikusok, fejedelmi személyiségek, híres művészek. ment férjhez a „First Lady' Amerika első asszonya egy nála 23 esztendővel idősebb, hájasodé üzletemberhez? Az egyik vélemény szerint ráunt a „nemzeti emlékmű" szerepére ... Mások úgy mondják, most a gazdagságban akar „első asszony" lenni... Ravaszabb fejek szerint az egész Kennedy-család tőkés érdekei megférnek ebben a frigyben... De mindeddig egyetlen találgatónak sem jutott eszébe a szerelem! A megítélés pedig... — hát bizony, az sokkal egységesebb „Egy szobor lelépett a talapzatáról és túlságosan hús és vér lett..." — mondja az egyik amerikai lap. A másik szerint az amerikai háziasszonyokat úgy érintette a hír, „mintha saját, harmincas éveinek végét taposó leányuk kötötte volna össze életét egy hajlott korú férfival"... Ez a különös házasság természetesen nemcsak a tőkés lapok pletykarovataiban téma. Itt nálunk is beszélnek róla és érdeklődnek. A közvéleménykutatásra kiküldött kérdőíveken számos olvasó kérte: írjunk valamit... Minthogy különtudósítőnk nem jutott el Szkorpiosz szigetére, csak idegen „kútfőkből" meríthetünk. Néhány címszó alatt bemutatjuk Jacqueline-t és Onasszisz-t. rábbi kalandja Maria Callas-hoz fűződik, akit milliárdjaival elcsábított a milliomos férjtől, Giovanni Battista Meneghini-tői. De „ , , . , ,, a szerelem nem tartott so„Habar mindennap zsúfolt kái& Amint Jackie gyakórarendje volt — lovagolt, rabban mutatkozott Onaszvadászott, fogadásokat rende- szisszal, a csodálatos szopzett, utazott - a minden ki- Fá.n , el-elmaradozott a milvánságát teljesítő gazdagsága araoK; meIlol... mellett is az unalom, a céltalanság környékezte fényűző életét..." Mert hiszen kenyérgondjai nem voltak, ötvenezer dolláros évi nyugdíjat kapott férje után, s jóllehet a rossz nyelvek szerint ez utóbbi már csak a szabószámlákra volt elég, a férjére eső Kennedy-vagyon százmillió dollárjának kamataival is rendelkezett. A politikától visszavonult. Utolsó tettének Róbert Kennedy választási hadjáratáIdőzített bomba A fenegyerek Jacquelineben francia vér kavarog. Családi neve Bouvier. Szülei East Hamptonban telepedtek meg. Okos és vadóc gyerekként emlékeznek rá. így lett a neve is Jackie!. Mintha azt mondanák: rosszcsont. Szép és csinos, egyénisége vonzó. Volt bálkirálynő, szereti a művészeteket, a sportot, a mulatságot — a nagyvilági életet általában. Egyetemet Párizsban végzett, a Sorbonne-on, s önálló, független ember akart lenni: megpályázta a párizsi Vogue című lap riporteri állását. Innen a Times Herald hívta meg riporternek Bouvier kisasszonyt. Első megbízatása az volt: készítsen riportot az egyik újonnan megválasztott, szenátorral. Ez a riportalany John Kennedy volt... S egy év múlva „a szenátus víg, nőtlen atyafija" eljegyezte „riporter Jackie-t; Letette a fegyvert a bűbájosán szemtelen riporternö előtt." A többit ismerjük. Tudjuk, milyen méltósággal viselte az „elnök feleségének" státuszát, és gyászában is milyen erős tudott lenni. Csak másfél év után volt mit leselkedni a riportereknek, amikor levette a fekete fátylat, és estélyekre járt, utazott, mulatott. Amikor ismét belőle a „vadóc" és egész udvartartása lett. Neveket dobott föl a sajtó, akik kapaszkodtak a kezéért: Mike A találkozások megszokottá váltak, s a barátság számláján könyvelték őket. Hiába leselkedett tucatnyi riporter, házasságot éppen ebben az esetben nem jósoltak. Bombaként robbant a hír a pletykarovatokban. Lehetséges, hogy valamihez időzítették is. Talán Onaszszisz politikai karrierjéhez? Hiszen ilyesmivel is . ka... „ cérkodik az öreg tőkés a ban valialt szerepet igerte. S. görög iunta melíett. Azt most mar kilepett a Kenne- mondják, megszakította dyek buvkorebol. Sok ott az nászútját is, mert sürgős unoka .. Caroline es az ifjú tárgyalnivalója akadt AthénJohn szamara többet iger ban Onasszisz öröksége... . . , _ . , ° Bármint legyen — mindHárom arc. A rokonszen- ez nem a mi gondunk. Bárves, kicsit vagány elnökíele- milyen különös ez a házasség; az élethez ragaszkodó, a ság, csak találgatások kígyászt erős emberi tartássa} sérik a Krisztina nevű csoviselő özvegy; az „okos" nő, dajachtot. Ennek a két aki tudja, hogy már nem túlontúl sokat kell várni egy öregember millióira. Melyik az igazi? A mosogató fiú Onasszisz meggazdagodásáról tipikus nyugati legendák keringnek. Tizenhat éves korában liók miatt is! Izmirből menekült Dél-Amerikába, miután Kemal Atar türk csapatai elfogalták a várost és Onasszisz három nagybátyját felakasztották. Egy garas nélkül érkezett Argentínába, ott telefonközpontos lett, majd dohánykereskedő, munkásokat szállított csónakon, edényt mosogatott éjjeli mulatóban ... Azután részvényes lett, s alig tíz év alatt 300 ezer dollár gazdája! S attól kezdve minden üzletbe belevágott és minden sikerült neki. Bálnavadászat, tengeri szállítás, légiforgalom, játékkaszinó ... Mostani vagyonát több mint félmilliárd dollárra becsülik, s ezzel a világ második leggazdagabb emberének tartják. Annyi hajója van, mint két-három kisebb flottával rendelkező tengeri országnak; megvette Szkorpiosz szigetét és mesevilágnak rendezte be; övé a világ legfényűzőbb jachtja. Egyik barátja azt mondta róla: „Olyan, mint, egy embernek a portréja, amit más lapok alapján próbáltunk fölvázolni, túlontúl vázlatos ahhoz, hogy 'sokat értsünk belőle. De hogy még hallunk róluk — Jackie-ről, Onassziszról meg a Kennedyekről — annyi bizonyos. Már csak a mili Fotósok és fényképészek Nálunk „mindenki" fényképez. Apák kattintgatják le gyermekeiket, udvarló másolja fényérzékeny papírra választottját, ország- és világjáró turisták hozzák haza celluloidszalagjaikon a bebarangolt s lencsevégre kapott tájakat... Nálunk „mindenki" fényképez — ám csak nagyon kevesen fotóznak. A fotózás ugyanis mást jelent az egyszerű képcsinálásnál. Minőségileg többet! Bizonyos fokú szakmai, sőt, művészi tájékozottságot: a fényképezőgép használatának „igazi" ismeretét. Fotózni tehát annyit tesz, mint tudatosan — a műfaj törvényei szerint — birtokba venni a tárgyul választott világot. De hol sajátítható el a fotózás magasabb rendű tevékenysége? Hol válhat tudatosan dolgozóvá a gépét kattintgató? Sajnos, nem sok helyen, s éppen erről a hovatovább tarthatatlan „helyszűkéről" akarunk szólni. Az történt ugyanis — egyelőre még mindig a tágabb hazai viszonyokat tekintve —, hogy szaküzleteink, főképp az utóbbi tíz évben, eladtak igen sok fényképezőgépet meg egyéb, képkészítő felszerelést, ám arra, hogy a lencsésteleobjektíves készülékek valódi kezelésére is megtanítsák a f^iss masinatulajdonosokat, jóformán senkinek sem terjedt ki a figyelme. „Tekercseiket húszonnégy óra alatt kidolgozzuk!" — hirdette a sok plakát, ám arról, hogy hol lehet hosszabb távú tanfolyamokra, kioktatásokra jelentkezni nem sok felírás tudósított. Az lett, ami: magukra hagyva, vagy maguk kezdtek ügyeskedni a szebbnél-szebb képekre vágyók, vagy hallgatták a baráti szóra, mely a legtöbb esetben oly nagy készséggel közölte az „egyetlen", a „holtbiztos" képkészítői receptet. A nagyfokú foto-analfabétizmusban akkor állt be némi változás, amikor művelődésügyi szerveink a fényképezési Birizgálom emberművelő lehetőségeit felfedezvén, sorra alakították meg a fotóköröket a kultúrotthon okban, művelődési házakban. S persze, a nagyobb üzemek, vállalatok házi klubjaiban is, amelyeknek évi munkaterébe olyan jól odaillik a bejegyzés: „fotószakköri foglalkozás minden kedden és pénteken délután ..." A fényképező közösségek ugyan megalakultak — elég szép szómmal van belőlük nálunk, Szegeden is! — ám, ahogy írtuk, túlnyomó többségükben valóban csak fényképező — inkább így: fényképkészítő — közösségek maradtak. Nemigen vált be a hozzájuk fűzött — ízlésnevelői-ízléscsiszolói — remény. Mindez pedig azért alakult így, mert a szakkörök élére szakkörvezetőket ugyan kineveztek, de közülük alig akadt olyan, aki valóban mestere lenne a képkészítésnek. A mechanikus műveleteknek talán igen, de nem az igényesebb, „valódi" munkának ... Ha koncentráltan — a művelődési intézményekhez kötötten — is, de lényegében változatlanul folyt-folydogált tovább a fotóélet, s készültek sorozatban a „Nevető gyermek kocsiban" meg a „Lány kendővel a múzeumlépcsőn" című képek. S készülnek-készülgetnek ma is! Aki a művelődési otthonok — nagyritkán összehozott — házi kiállításait rendszeresebben járja, az bizonyíthatja, hogy hiába az újabb és újabb gépek meg a sokféle gombnyomásra működő másoló felszerelés, a tablókra tűzött lapok nem igen mutatnak egyebet a minden különösebb cél nélkül „lekapott" direkt valóságnál ... Szegeden csupán egyetlen — nem túl sok tagot számláló — közösség műveli magasabb „szinten" a fotózást: a Juhász Gyula művelődési otthonban működő Szegedi Fotoklub. Hosszú évek óta együtt dolgozik ez az inkább idősebbekből, mint fiatalokból álló csoportosulás, és tagjai nem egy nemzetközi pályázaton is sikerrel szerepeltek. A nyárról nyárra megismétlődő Szegedi Fotószalon rendezése szintén az ő munkájukat dicséri. Ám a valóban képremekekkel kirukkoló klubtagok mégsem váltak még eddig a város fotóéletének aktív előbbre vivőivé, erősebb kezű mozgatóivá. Nem válhattak többek között azért sem, mert újabb felvételeik bemutató helyéül nem más jelöltetett ki, mint a Nagy Jenő utca sarkán álló, poros kirakatokkal ékes épület, egyik poros kirakata, s egyébként is, a nyári Fotószalonokon kívül alig van olyan rendezvény, ahol munkáikat bemutathatnák. Többnyire egymás felvételeit bírálgatva-dicsérgetve éli eléggé elszigetelt életét ez a mértéknek és példának mindenképpen kiváló közösség. Pedig még a jelenlegi mostoha kiállítás-viszonyok közepette is volna mód a város fotóéletének némi fellendítésére. Ahogy a fotoklub két tagja — Horváth Dezső és dr. Pórszáz János — vállalkozott arra, hogy a képeiknek szívesen otthont adó újszegedi November 7. művelődési otthonban egy közös kiállításon bemutatkozzon, úgy más — hasonlóképp már régen önálló bemutatkozásra érett — klubtársuk is Szeged fotószerető közönsége elé állhatna. Akár hónapról hónap, ra meg lehetne rendezni egyegy — vagy két-két — művészfotós tárlatát... Persze, mindehhez az ügyeknek néhány lelkes intézőjére lenne szükség, olyan valakikre, akik tudják is, vallják is, hogy jó példákat nézve, jó kezek által irányíttatva tényleg milyen művészi rangú tevékenységgé vállhat a képkészítés, s akik „össze tudnák hozni" a szétszórtan hívogató-másolgató géptulajdonosokat a — kissé talán túlszerény vagy túl bátortalan — művészfotósokkal. Mindenesetre „itt valaminek történni kell", mert a masinák egyre szaporodnak,.a az ízlésesnek, esztétikusnak aligha nevezhető amatőrfelvételek meg egyre nagyobb tömegben árasztják el mind az otthonok, mind pedig a munkahelyek falait. A „fotófront" bármily apró mozdulásáról nagy-nagy örömmel tudósítanánk... Akácz László Abszolút automatizmus Erzsébet korabeli kalóz, akikibújt nefc szerencséje volt, és a kalózkodás után rangot, tekintélyt is szerzett a vagyonhoz". Üzletei során konfliktusba keveredett az USÁ-val is. mert megveszA DEL-MAGYARORSIAG VASÁRNAP. 1968. NOVEMBER 3. Hogyan éreztem meg a forradalmat...? Egy csinos medika fehér őszi rózsát tűzött kopott felöltőm hajtókájába, amikor, mint a budapesti Műegyetem elsőéves hallgatója október 23-án én is föl vonultam a többiekkel együtt az Egyetem utcába és meghallgattam a Károlyi palota erkélyéről Károlyi Mihályt, a levegőben izzó forradalom vezérét. Ez a virág hervadozott a felöltömön akkor is, amikor napokkal később kivergődtem a Nyugati-pályaudvarra és nagynehezen fölver gődtern a szegedi vonatra. Nem volt könnyű és veszélytelen művelet. A pályaudvar füstös üvegcsarnokában, beékelődve a tolongó, zsibongó embertömegbe, prüszkölve tétováztak a szerelvények. A kocsik ütközőin, a tetején, de meg a mozdony szenes kocsijában is emberfürtök, nem beszélve a kocsik fülkéiről és folyosóiról. Itt bizonyosodott be, hogy milyen parányi hely elég egy embernek. A nyolc üléses fülkében legalább húszan szorongtunk. A csomagpolcokról nehéz, megviselt katonabakkancsok lógtak az összepréselten ülő utasok nyakába, természetesen a hozzájuk tartozó katonalábakkal együtt. Senki sem tudta megmondani, hogy hová indul a vonat és mikor indul. Az utasok nagy többsége katona volt, a legtöbb fegyverével, hadizsákjával, kenyérlarisznyájával úgy, ahogyan hazavergődött a bomladozó frontokról. A hazautazás gondolata akkor ért meg bennem, amikor a műegyetemet elborította a tökéletes zűrzavar. A professzorok hiába jelentek meg pontosan az órarend szerint az előadótermekben, üres padsorokat találtak. A diákoki a folyosókon tolongtak és a tágas aulában, ahol mindig akadt egy-egy szónok. Közben sokszor felvonultunk, és túljutottunk azon a véres tumultuson is, amely „Lánchídi csata" címmel található meg az őszirózsás forradalom történetében. Lovasrendőrök attakozták meg a hídra igyekvő tömeget, amelynek élén egy magas, fiatal férfi ágált igen buzgón és harsányan. Mint később megtudtuk, Friedrich István mérnök volt ez a vezér, alig néhány hónappal később, a proletárdiktatúra letiprása után, az ellenforradalom öntevékeny miniszterelnöke és „jogforrás"-a. De ott, a Lánchíd körül, nekivezényelt bennünket a rendőrlovaknak, amelyek fejünk fölé kapták acélpatkós patáikat, amikor közénk dördült a gyilkos sortűz. „Két halott és számtalan sebesült" — olvashattuk másnap az újságokban, amelyek már beszámoltál! a Nemzeti Tanács megalakulásáról, a király elmenektiléséről, és a levitézlett pártvezérek hiábavaló próbálkozásairól is. Sokáig, nagyon sokáig tartott az út Szegedig. A vagonok tetején utazó katonák unalmukban akkor lövöldözték el a harctérről hazahozott töltényeiket. Akadt olyan is, aki céllövő tudományát a telefonpóznák fehér porcelánjain mutatta be. Budapest forradalmából a szegedi forradalom kellős közepébe érkeztem. Másnap vagy harmadnap volt október 31-e. Gyönyörű napsütés öltöztette aranyköntösbe a fellobogózott várost. A nép az utcákon hömpölygött, a Széchenyi tér öreg platánjai alatt a korzó emberfolyammá dagadt. Ujjongva vonultunk a szomszédos Klauzál tér felé, ahol a Kossuth szobor áll, mert tudtuk, hogy ott lesz a forradalmi népgyűlés. Tehát ugyanott, ahol pontosan hetven ' esztendővel korábban elzengett a szózat: „Szegednek népe, nemzetem büszkesege, szegény, elárvult hazám oszlopa ..." Egy nagy csoport élén, muzsikáló cigányok gyűrűjében, borostásarcú,