Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

VAJDA LÁSZLÓ HAGYATÉKA ERDŐS PÉTER ATKAI TISZA-PART Alekszandr Szmerdov AZ UTOLSÓ TÁBOR Egyhetes látogatásra ma érkezik Szegedre Alekszandr Szmerdov, a novoszibirszki Szibirszkije ogni költő-föszcrkcsztőjc. Versét ebből az alkalomból közöljük. Szajáni hegyek magasából zuhogók közt vad, meredek utam Karatag viharából az alkonyig elvezetett. A városi zajt idehallom, « hol fenyvesek árnya rezeg, meggyújtom az erdei parton az utolsó rózsetüzet. A homálynak hajlik az ága, s mint a fenyő, betakar: fölöttem egy csillag-fióka verdes a szárnyaival. Nincs más, csak a csönd — a világbúi minden susogás kirekedt. Tán te ls ezt a világló csillagi fényt figyeled, s arcom kifaragja az emlék ... Te távoli lány, teneked viszem innen a fák puha csendjét, a sztyeppe-fakó füveket, szomjas dalalt a pataknak, viszem Karatag viharát, csodákat, amik kiapadnak, Utkukba ha bárki belát, viszek a szívemben ezernyi hangot, susogást, madarat, meg ércet, amely Idezengi szikla-merész utamat, hogy érteni, városi szépem, tanuld meg a táj gyönyörét, hol a végtelen kék tenyerében megfészkel a föld meg az ég. A cédrusok hajnali lángok, a táj csupa lúzi varázs. Már városomig odalátok. Szén zizzen. Kihunyt a parázs. FORDÍTOTTA: VERESS MIKLÓS Könyvtárának egy része, majd ezer könyv, latin és magyar klasszikusok, irodalomtörténeti művek, a Somogyi könyvtárba került. Ennél is fontosabb, hogy majdnem két évtizedes Móra-kutatásainak eredmenye, a befejezetlenül maradtan is nagyszabású Móra-bibliográfiája szintén a városkutatás tudományos központjába jutott. Vajda László rám testálta. így mostantól fogva a Somogyikönyvár nemcsak a Juhász Gyula és Tömörkény életmüvével kapcsolatos kutatások műhelye, hanem Móra Ferenc életművének gondozója is, Vajda László öröksége kötelez. A nekrológok, mint ilyenkor more patrio kijár, elmondták már róla, milyen méltatlan sors járt ki neki. Néhányan, akik közel állottunk hozzá, tudjuk szívós, áldatlan harcát a Magvető Könyvkiadóval, melyet a Móra Ferenc Összegyűjtött Művel miatt vívott. Közügy lett volna, hogy a város, amely szívesen büszkélkedik gazdag irodalmi múltjával, klaszszikusainak örökségével, mellé álljon ebben a küzdelemben, amely nem kis mértékben járult hozzá betegsége súlyosbodásához. Vajda, ha kritikai kiadást nem csinálhatott is, de tudományos értékű Móra-sorozatot szeretett volna 20 kötetben tető alé hozni. Az író lányának, Vészitsné Móra Pankának Indokolatlan ellenkezésén hiúsult meg az a terve, hogy az írásokat ne a korábbi Móra-kötetek esetleges sorrendjében, majdhogynem véletlenül kialakult köteteinek kereteihez tapadva, hanem az írói fejlődést, az alkotás tőrvényszerűségeit legvilágosabban föltáró időrendben közölhesse. De az első kötetekben még módja volt gazdag jegyzetapparátusában közkinccsé tenni a Móra-mű alapos ismeretéről tanúskodó, érdekesebbnél érdekesebb összefüggéseket megvilágító adatait, magyarázatait. A legtanulságosabb volt nyomon követni egy-egy írás genealógiáját, eredetét: hogyan lett a húszas években a Világ és a Magyar Hírlap hasábjain ragyogó, időszerű politikai tanulságokat is sugalló tárca a század első évtizedében Az En Üj Ságomban közölt gyermekmeséből! Móra műhelytitkai tárultak föl e kötetek jegyzeteiből. Azután megsoványodtak a jegyzetek, a kiadó sokallotta, utóbb némelyik kötetnek (mint éppen a Szegedi tulipántos ládának ls) gondozását kivette kezéből, másra, hozzá nem értőre bízta. A sorozat is megkurtult: 13 kötettel abbamaradt, s ha lesz is folytatása, csupán egy kötetre kerül még sor, az Enek a búzamezőkről című regényre. A legkevésbé Ismert, olyannyira vért publicisztikából mindöszsze két kötet került napvilágra: a Szegedi Napló Üjdonságok rovatából betakarított Szilánkok (1961) és a vezércikkekből összeállított Mementó (1967). Ez utóbbi jegyzeteinek készítésétől is elütötték. Szerencsénkre a szegedi egyetemi könyvtár megmentette Vajdának évtizedes fáradozását, amellyel — pótolhatatlanul — földerítette Móra névtelen publicisztikáját, s kritikai kiadás helyett legalább bibliográfiaként közre bocsátotta az író értékes és kutatók tucatjainak kincsesbányát adó vezércikkeit (1961). A Magvető egyik érve az volt a vezércikkek kiadása ellen, hogy kételkedtek Vajda agnoszkálásának helyességében, a névtelen Móra-írások hitelességében. Vajda egyedülálló anyagismerettel, kiváló stílusérzékkel végezte munkáját. Minthogy Móra és Juhász a húszas években együtt dolgozott a Szeged és a Délmagyarország hasábjain, Juhász vezércikkei fogaskerék módjára kapcsolódnak Móráéval. Ilia Mihály a Juhászpublicisztika kritikai kiadásának sajtó alá rendezése során mindössze 30 olyan vezércikket talált, amelyet — tartalmi és stiláris érvek alapján — Juhászénak kell minősítenünk, abból a 2547-ből, amelyet Vajda leltárba vett A teljes anyagnak tehát alig valamivel több, mint egy százalékát! Ilyen hibaszázalék bízvást eltűrhető. S az is jellemző, hogy ez kivétel nélkül a Vajdától a II. kategóriába osztott írások közül való volt. Ezekről ő maga megírta: lehet hogy szerzőjük nem Móra, hanem Juhász. Halála előtt pár héttel meglátogatott, örömmel mutatta készülő újabb Mórabibliográfiáját s megbeszéltülc, hogy a jövő évi Móra-jubileumra — július 19-én, az Ünnepi Hetek első napján lesz Móra születésének 90. évfordulójaI — miként kelene belőle tető alá hozni méltó kiadványt Ez a dosszié most az én íróasztalomon fekszik, özvegye, férje akarata szerint átadta nekem. Amit akkor Vajda Lászlónak tanácsoltam a munka befejezésére, most rám vár. Készséggel meg is teszem, sajtó alá rendezem, csak legyen kiadója. Ha mar Vajdának el kellett temetnie álmát filológiai kutatásának végcélját, a tőle szakkörökben is annyira várt Móramonográfiát; ha már nem adatott meg neki, hogy gazdag tudását a Móra kritikai kiadás jegyzeteiben tegye örökéletűvé; ha már nem érhette meg irodalompedagógiai és esztétikai írásainak gyűjteményes megjelenését amellyel a Tankönyvkiadó hitegette — legalább ezzel a bibliográfiával mentsük meg évtizedes kutatómunkájának eredményeit Magam is foglalkoztam a Móra-életművel, tudom, micsora burjános bozót ez, s bátran állíthatom: soha többé senki nem lesz, aki azt a munkát, amit Vajda ennek az oeuvrenek föltérképezésével végzett, megismételhetné. A cédulák, szélszóródnak, a kézirat veszendő: sürgős teendő Vajda gyűjtésének publikálása. Ennek joga és kötelessége azé a városé, amelyet Móra is, Vajda ls önzetlenül, hála várása nélPéter László Veszlav Tzsaszkalszkij: ÜLŐMUNKA Toljával akkor ismerkedtem meg, amikor legutóbb Kovalszkiéknál voltam vendégségben. Nyomban megkedveltem. Az biztos, hogy még életemben nem találkoztam ilyen remek, vígkedélyű fickóval. 0 rolt a társaság lelke, úgyszólván reggelig elszórakoztatott mindenkit. S amikor hirtelen közölte, hogy megy és el is indult, rémülten kiabáltunk utána. De ő csak evickélt lefelé a lépcsőn, s hadonászott, mintha búcsút Intene. — Most van a harmadik emeleten... Most a másodikon... — és amikor tompa puffancsok és kiadós káromkodások után elcsendesedett a lépcsőház, Kovalszki megkönnyelbülten felsóhajtott: — Most már jól van, leért a földszintre. Hervadt hangulatban tértünk vissza a lakásba, amit Tolja nélkül most már kihaltnak, barátságtalannak éreztünk. I — Ne búsuljatok — vigasztalt Kovalszki és újra töltötte a poharakat. — Nem maradhatott tovább. Reggel j munkába megy. — Ne viccelj — nevettünk nagyot. — Csak nem azt akarod mondani, hogy innen egyenesen munkába megy? — Dehogy nem. Ti nem ismeritek Tolját. Rendes, kötelességtudó gyerek, nem szokott lógni. Bemegy bizony, még ha négykézláb is. — Igy?! Hiszen alig áll a lábán! Kovalszki jámboran elmosolyodott. — Jaj, de jó pofák vagytok... Miért kéne neki állni, amikor söfór. Az ülő munka, nem? Fordította: Alföldi Erzsébet SZEGEDI KOLORIT őszinte meglepetést okozott Dinnyés Ferenc emlékkiállítása, a kortársaknak is, hát még nekünk, későbbi nemzedékhez tartozóknak. E nyugtalan, fölemelkedő és aláhulló, újra kezdő és belefáradó, lázadó és tehetetlenül dühöngő művész háborgásaiból csak egy-egy villanatot vettünk szemre szegedi lakások falán. Az egészet, a legteljesebbet. nem láttuk, s ezért nem fogtuk föl. Gyakran pedig megtévesztőoK voltak a névjegyet: a szegedi polgári nyugalom vászonra vitt valóságából a táj jellege, a város eredeti atmoszférája sütött ki figyelem-felhívoan. Most azonban a kiállító termek szűk méretet között ls, lehetett felmutatni egy teljesebb, egeszebb Dinnyés Ferencet, aki vajmi kevéssé hasonlít a polgári nyugalmat ábrázoló, kiegyensúlyozott a világ és önmaga rendjével elégedett festönöz. A megismerés lehetőségét kereső, lázongásban vergódő-őrlődő, az élet értelmét és célszerűbb formáját lázasan kutató szegedi művész finom-érzékeny megfigyelései és válaszai kerültek elő. Meglepődtek azok ls, akik Ismerték és azok is, akik most először találkoztak teljesebb munkásságával. Meghökkent az a közönség, amely a létfenntartásért vívott küzdelemből fogant, megélhetést adó, nyugalmas, szegedi csendet kifejező képeiről tartotta számon, mert itt egy progresszív műrésznek a társadalom igazságtalanságaira figyelő, felelő világával találkozott. Sajnos, szinte már megszokott, hogy a közöttünk levőket nem tartjuk kivételeseknek, ezt emberi gyarlóságunk idézi elő, s megfontolt hideg logikával lelkiismeretünk nyugalma érdekében aztán megmagyarázzuk: „a történelem majd ítélkezik, hogy ki volt kivételes és ki volt köznapi." Juhász Gyula értékeit kortársai közül kevesen ismerték föL, szerencsére a mi rendünk gyorsabban észrevette. Móra Ferenc helyzete jobb volt, kortársai elfogadták, hogy kivételes ember (az írókörök persze nem egyértelműen), ml azonban későbben ismertük föl. Egy évtizedre rúgó idő kellett neki, míg Hannibál föl támasztásáról (Magyar Nemzet 1954.) leadott irodalmi névjegyére komolyan oda figyeltünk. Dinnyés Ferencnél még rosszabbul ütött ki; itt élt közöttünk, kopogtatott még, saját és a mai világ összekötő szálait csomózta, visszhangtalanul, reménytelenül keservesen. Belefáradt. Pedig a kiállító terem első emeletéről az a realista szegedi festő riéz-sír, villog, könyörög, dühöng ránk. akit a kritikusok — a látottak alapján — mint szegedit Juhász Gyula és Móra Ferenc mellé helyeznek, akik a két világháború közötti magyar szellemi életnek haladó reprezentánsai voltak. Léptennyomon idézzük őket, amikor csak Szeged másik, jobbik valóságára apellálunk. Dinnyés Ferenc is ide tartozik. Nem érzek én ebben erőltetettséget, sem hencegő vidékiséget, amit annyiszor és oly Jogosan lemosolyognak, mivel ez hasonló a szénaboglyát áruló paraszt maglartásához, aki a boglya magasságát az Eiffel-toronnyal méri. Az alföldi festészet nagy mestere mutatkozott be most Szegeden, saját városa előtt Minden ecsetvonása, ceruzarajza erről a városról, ennek életéről, embereiről mond valamit. (Mert nem számottevő az erdélyi kirándulás, más tájak látásának hatása). Üjra csak igazolódott, hogy igazán naggyá csak az válik, aki azt a tájat, népet, környezetet veszi művészetének éltető, tápláló talajául, ahol él. Dinynyés Ferenc azért nem lett provinciális művész, mert azt csinálta, amit Tornyai János, Koszta Ferenc: megmutatni a körülöttem élőknek önmagukat. Alsóvároson és felsővároson, a Tiszán és a belvárosban mozgó Dinnyés Ferenc művészete e város és táj, e nép lelkének legalprólékosabb ismeretéből hajtott ki országos jelentősegűvé. Elégtétel csupán ez a kiáll tás? Azt hiszem, nem, itt más aspektusokról is szó van. Először talán önmagunJ becsüléséről, jelenünk szellemi értékrendjének további tisztázódásáról, azoknak az összekötő kapcsoknak szakavatottabb bővítéséről, amelyek nemzeti múltunk értéke t erős, egészséges szálakkal, sokszínűen, a mára és a holnapra ható erjesztő erővel hozzánk kapcsolják. A szocialista rend széles, erős szellemi áramának gazdagítása, vérbő életünk gyarapítása megkívánja tőlünk, hogy távoli és közeli múltunk értékei a mi szellemi asztalunkra kerülj* nek. A mai szegedi piktúra egyik nagy elődjének vallhatja Dinnyés Ferencet is, az alföldi festészet jeles művészét. S talán annyi tanácsul szolgál művészete (s a többi alföldi nagyoké), hogy azt az utat érdemes járni, amit Dinnyes járt. Csak azáltal újul meg az alföldi festészet, ha a ma művészei éppen olyan hűséggel és alázattal és kereső, kutató izgalommal élnek az emberek között, mint nz elődök. Ebben az értelemben nincsen külön szegedi és v sárhelyi piktúra, csak egy van, s ez a nagy, az igaz ős maradandó: az alföldi festészet. A magyar képzőművésze nek jellegzetes — sokszínűségében is — egyedi műherée az alföldi festészet. Nélküle szegényebb, sokkal szegem sebb lenne művészeti-szellemi életünk. Ma is olyan alktóeró buzog e tájon, amely méltóan folytatja a korább1 munkáját, a korszerű életkörülményekhez korszerűsíti formát és a tartalmat. Nem a kifejezés mikéntiétől vá' egy művész korszerűvé vagy korszerűtlenné, hanem atthogy amit meglátott és ahogyan meglátta, az valós igaz-e, vagy nem. Az elődök — Dinnyés is — ebben at nak legtöbbet a maiak számára. Persze elégtétel is ez a kiállítás — s különösen nv a fővárosi, a Nemzeti Galériában —, az alföldi festé* önmagát becsüli benne. Jó néven vette Szeged szelte élete, különösen a kortársak generációi, s a festő csalár S a kultúrpolitika egészséges, jó érzékű megnyilatkozó is kifejeződik ebben. Bátor szembenézés a múlttal, a k' /elmúlttal, a tévedés kiigazításának szándékával.' Volta képpen mi még sok-sek kérdésben az ados álláspontján vagyunk országosan és Szegeden is. A képzőművészetben elsosorban, de egész szellemi életünk két világháború közötti értékeit nem tisztáztuk megfelelő eszmei alapossággal és felelősséggel. 1