Délmagyarország, 1968. szeptember (58. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

• Fenákel ludit SEHOLSINCS KISVENDÉGLŐ Nem először járok ezen a vidéken, ismerem az országúti jelzőtáblákat, a sorompókat és vasútállomásokat, még az útmenti irodaépületeket és földművesszövetkezeti vegyesboltokat is. Azt a világossárga, magányos kis húzat azonban, ame'yik a csupasz fák közül hirtelen botlott elém, még sohasem láttam. Pedig se teteje, se vakolata nem mutatta újnak. Keskeny ösvény vezetett hozzá az országútról s a rossz földúton téglákat raktak ki a gyalogosoknak. Leállítottam a motort a bejárat előtt. Az ajtó mellett papírcédula, rajta piros tussal: „Seholsincs kisvendéglő, házias konyha, hideg-meleg ételek". És egy másik papíron: „Gépkocsival, motorkerékpárral szíveskedjék a ház mögött parkolni". felpillantottam a ház homlokára, ahol a szokásos és minden tekintetben szabályos „kisvendéglő'* feliratú cégtáblát láttam, sarkában a számmal, ami megnyugtatóan bizonyította, hogy hivatalosan nyilvántartott üzemegység bejáratánál állok. Engedelmesen hátra toltam a motort, házias konyha, hirdette a cédula, és én még mindig hiszek a reklámnak Az udvarban négy-öt autó és legalább nyolc motorkerékpár parkolt. Meglepődtem. Ahhoz képest, hogy seholsincs kisvendéglő, éppen elegen tudnak róla. A söntés majdnem üres volt. Kockás abroszok, vasúti fülkékből ismert fényképek a falon, minden a szokásos. Két férfi üldögélt az egyik asztalnál, a pult mögött senki. Ügylátszik rossz helyre kerültem. az étterem talán az udvarból nyílik. Már indultam volna kifelé, amikor valaki megszólított: — Parancsol uram? Kifogástalan fehér kabátban a pincér állt mögöttem. — Ebédelni szeretnék. — Akkor erre tessék... — és egy sárga faajtóra mutatott, amit eddig észre se vettem. Családias étkezőhelyiség. Nem túl nagy, mégis tágas és levegős. Fehér terítők, porcelántányérok, asztalkendők. Az ajtó fölött pedig: III. osztályú étterem. Különös. Otthon a kényelmetlen talponállókat sorolják harmadik osztályba, ahol nemcsak az étellel, az evőeszközzel és negyed papírszalvétával is magunkat szolgálja ki. Alig találtam üres asztalt. — Ha még étlapjuk is lenne — mondtam a pincérnek — igazán azt hinném, hogy álmodom. Mozdulatlan arccal tette elém az étlapot. — Szíveskedjék választan!. Szóval választani is lehet. Az étlapolvasás különleges szertartás. Én a magam részéről mindig komolyan vettem, s csak a sietős pincérek szoktak benne megzavarni türelmetlen unszolásukkal; „Akkor hozhatom?", vagy „Tetszett már rendelni?" Ez az én pincérem azonban még jelenlétével sem sürgetett. Diszkréten egyedül hagyott az étlappal, néhány asztallal távolabb megállt, és kifelé bámult az ablakon. Azzal a kellemes tapintattal viselkedett, amivel a kedvese levelét olvasó szerelmest szoktuk kitüntetni. Alit és várt. Én pedig két könyökkel nekiláttam a munkának. Mivel se a kedvemet, se a tárcámat nem szoktam lebecsülni, az étlapot nem egyszerűen olvastam, hanem tanulmányoztam.. És sokmindent megtudtam belőle. Megtudtam például, hogy ezen a harmadosztályú kifeneismeri helyen négyféle levest mérnek, kettőt szárnyasból. Megtudtam továbbá, hogv a hárias konyha se üres blöff, mert ilyen ételeket, mint csirkepaprikás, töltöttcsirke. pulyka melle sütve, jószerivel nem is lehet elrontani. Végezetül pedig megtudtam, hogy a fentleken kívül rendelhet a kedves vendég bármilyen tojásételt, s hogy mai házi tésztánk a tepertős pogácsa Ez mind fontos és vonzó tudnivaló volt megérte a fáradságot. A pincért csak akkor vettem Igazán szemügyre, amikor a töltöttcsirkébe belekóstoltam. Mert most már fele se tréfa a varázslatnak. Akár az anyám utánozhatatlannak hitt csirkéjébe haraptam volna. — Mondja, kérem — intettem a pincérnek — kié ez az étterem? (Ezekután nem volt képem kisvendéglőnek nevezni.) — A szövetkezeté — válaszolt készséggel — mi csak olyan jutalékosok vagyunk benne. — Ki az a „mi"? — A feleségem meg én. — Maguk ketten csinálják ezt a nagyüzemet? — Hárman. A kislányunk is belesegít. Ha meg odakint is megszaporodik a munka, a fiam a csapos. — És a jutalékból telik porcelántányérokra, rozsdamentes evőeszközre? — Tréfának szántam. — Nem egészen — válaszolt komolyan. — A tányérokat kiárusításon vettük, alig kerültek többe, mint a fajánsz. Az evőeszköz viszont igazán a miénk. Egy részét örököltük, a többit hozzávásároltuk. — A szövetke-et talán nem adott? — Hogyne adott volna Hiánytalanul megvan mind. Leltárnál felszámítjuk. De a vendegek nem szeretik az alumínium kanalat, őszintén szólva, nekem is kifordul a kezemből. Katonának való szerszám, vagy hadifogolynak, M — És maguk inkább saját zsebből...? — Én kérem másképp számolok. Nekem megéri azt a kis befektetést. — A fehér abroszt meg az asztalkendőt is? — Még azt is. Megkeresem az árát. Tessék csak elgondolni, hogy esik a pulyka melle valami mosogatóronggyal letörölt műanyag asztaltetőn. A rendes terítés, tálalás kell a jó emésztéshez. — Ártani .biztos nem árt, csak éppen szokatlan. — Mi szokatlan? — A gondolkodás. A maga gondolkodása. Hogy a máséba öli a pénzét. — Nem ölöm bele. Ez csak olyan kölcsönféle. Ha egyszer odébb állok, viszem a holmit magammal. — Mégis szokatlan. — Lehet uram. De én sokat próbált ember vagyok. Tudom, hogy az olcsón nem lehet keresni. Kis kockázat, kis nyereség. — És így? — Nincs okom panaszra. Nekem olyan törzsvendégeim vannak, mint egy belvárosi kávéháznak. — Az országútról? — Onnan legritkábban. Tavasztól késő őszig eltakarnak bennünket a fák. Télen meg nem szívesen vesztegelnek az autósok, — Alig találtam üres asztalt. — Mondom uram, nincs okom panaszra. Aki egyszer véletlenül ide talál, másodszorra már nem kéreti magát. — És mit jelent a cédula, a seholsincs vendéglő? — Azt a fiam tette ki tavaly nyáron, nem is tudom hogy jutott eszébe. Az egyik vendégünk, ott a bal hármas asztalnál azzal a fekete hölggyel, azt mondta rá, nagyon találó. És megkért, hagyjuk kint az ajtón. Hát ez aztán olyan kívánság, ami pénzbe se kerül. Inkább neki, mert ahányszor ide jön, mindig ad érte egy tízest. Külön a céduláért. — Űgylátszik a vendégei is különcök. — Akad közöttük mindenféle. — Ismeri őket? — Hát... nem mutatkoztak be. — Azért ismeri? — Tudok róluk egyet-mást. Valami italt esetleg? — Motorral vagyok. — Akkor ajánlhatnám a szamócaszörpünket. A feleségem specialitása. Ez valami csodafeleség lehet, hogy mindenre kiterjed a figyelme. Szívesen megnéztem volna magamnak, de az étteremben csak az ura szorgoskodott. S közben még beszélgetni is ráért. — Az én vendégeim nem sietnek — mosolygott a kérdésemen. Futó látogatóim úgyszólván nincsenek. Leginkább törzsvendégek. — Az a kislány is ott az ablak alatt? — ö csak igazán. — Így magában? — Ide mindig egyedül jön. Nem anynvira kislány már, egyetemi hallgató. Vizsgaidőszakban látjuk legtöbbet. Nálunk készül a vizsgákra. Kiutazik a reggeli busszal, a négyórással megy vissza. — Itt ül egész nap? — Igen, annál az asztalnál. Ha nagyon belefárad a tanulásba, kimegy a feleségemhez egy kicsit trécselni. — És bírja ... pénztárcával? — Helypénzt nem szedünk. — Dehát valamit csak rendel ennyi idő alatt? — Hogyne. Reggelire citromos teát, délben meg.. . ahogv kijön a számítása. A szamócaszörp igazán kitűnő volt, annyira kitűnő, hogy repetát is kértem belőle. Valójában mindig szerettem az üdítő italokat, de szégyelltem bevallani. Férfiatlan dolog. Ahogy azonban körülnéztem a helyiségben, mások is jóízűen fogyasztották. Például az egyetemista lány az ablak alatt. — Hogy hívják? — kérdeztem a pincért. — Mit uram? — Azt a lányt. Szigorúan nézett rám. — Nem szabad zaklatni. — Maga talán a garde mama? — Azért jön ide, mert egyedül akar lenni. — Pedig itt éppen elég alkalma lehet ismerkedésre. — De nem ismerkedik. — Honnan tudja? — Tudom. — mondta makacsul. — Egyedül akar lenni. Tisztelni kell az emberek kívánságát. Ez már valóságos rendreutasítás volt Nem vonta vissza, de hozzátette: — Elnézést, uram. Nem sértődtem meg, egyáltalán nem. De a kíváncsiságom mostmár minden elgurult morzsában valami különcséget sejtett. Titok szagát éreztem, utána akartam járni. — Maga ebben a pillanatban sokkal jobban érdekel, mint az a lány az ablak alatt Meglepődött. — Nagyon is egyszerű kisember vagyok. Csak éppen sokat próbáltam az életben. — Ez a pincérség tanult szakmája" — Nem mondhatnám. — Tanul mestersége nincs? * rr Van néhány. ERDÉLYI MIHÁLY CSALAD1 KÉP # f!> A művésznek a Horváth Mihály utcai képtárban rendezett kiállításából BESZÉLGETÉS A DÉDUNOKÁMMAL H

a a sors úgy akarja, és ha sikerül leszoknom a dohányzásról, vagy legalábbis napi 20 alá szorítani az adagot, ha az orvostudomány gyorsan fejlődik, a haditechnika pedig lassan — akkor talán megérem a nyolcvan, a kilencven, vagy üsse kő, a századik életévemet. Ma ugyanis még igen messze vagyok tőle, s ilyenkor még élénk az ember képzelőereje... Szóval, ha megérem azt a bizonyos századik, száztizedik, vagy mondjuk százhuszadik életévemet, egy szép napon majd ölembe ültetem legifjabbik dédunokámat, aki akkor éppen negyvennégy éves lesz, és beszélgetni kezdek vele... — Emlékszel dédnagyapó — mondja a kicsike —, amikor tizennégy éves lettem, egy helikoptert vettél nekem ajándékba? — Ügy volt bizony — hagyom rá. — És te mit kaptál, amikor tizennégy éves lettél? — Oh, kedvesem, amikor én tizennégy éves voltam, akkor bizony én nem kaphattam helikoptert ajándékba. Mert akkor a repülőgépek mással voltak elfoglalva. Akkor éppen kitört egy nagy-nagy világháború ... — És mit csináltál dédapó, amikor húszéves voltál? — Hogy mit csináltam? Bebújtam a pincébe, mert bombázták Budapestet... — Csakugyan dédikém? De később, amikor mondjuk úgy húsz-huszonkét éves lettél, akkor már ugye jól ment a sorod, akkor már pénzt is kerestél ? ... — De még menynyit ... Több mint kétmilliárdot. (Megmagyarázom neki az inflációt, de látom, azt hiszi, hogy száztízéves koromban korai agyérelmeszesedésben szenvedek.) — Dédapó, ezek szerint igencsak különbözött a te életed az enyém tői. Hiszen, ha elgondolom, hogy én harminchárom éves koromban éppen turistaúton voltam a Vénuszon;:: Vissza tudsz-e vajon emlékezni harminchárom éves korodra? — Hogyne... Viszonylag nem történt semmi különös. Csendes évek jöttek... — No végre.;: Például mire emlékszel a következő esztendőkből? — Oh, csak apróságok: kubai válság; vietnami háború. Kennedy gyilkosság I., Kennedy gyilkosság II., közel-keleti válság, aztán meg... — Ne ls folytasd Dédapó, mert meghalok az irigységtőL Hogy Neked, milyen szórakoztató életed volt...! Novobáezky Sándor — Mit jelent az, hogy néhány? — Több mesterséget jelent uram. Először mázolónak tanultam az apám akarata szerint, aztán soförvizsgát, tettem a magam feje után. Közbejött a pincérkedés, amit az apósom erőltetett rám. — Nem szerette ? — Akkor nem. — Aztán jött még más? — A háború. — Az. sajnos, ha egyszer elkezdődik, mindnyájunk mestersége, akár tanultuk, akár nem. — De nekem még szakmát is adott. Egy híres pesti szakács mellett kitanultam a szakácsságot. Azóta tudok sütni, főzni. A hadifogságban fakitermelésnél dolgoztam, de azt éppen nem mondanám mesterségnek. Hanem itthon az építőknél kaptam munkát. Előbb a szobafestőkkel jártam, de aztán nagy hiány volt kályhásokban. Eljártam egy öreg mesterhez segédmunkára. Később levizsgáztam, akkor még könnyebben adták a papírt. Hát ennyi uram] De értek még egyébhez is, csak papírom nincs róla. — Például? — Például tudom a böllérmesterségei Aztán konyítok a susztersághoz. Sokfelé megfordultam. Nemigen válogathattam a munkában, ami jött, meg kellett csinálni. Nem is értem rá meggondolni, hogy értek-e hozzá, vagy sem. — És ez a vendéglő? — Ezt nem kerestem, ö keresett engem. De most már nem bánom. Jól megvagyunk egvmással. — Ahol a vendégek elégedettek, ott hízik a vendéglős. Elnevette magát. — Hízni éppen nem hízom. Ami kis húst rám rakna a jó koszt, le is koptatja a sok lótás, futás, talpalás, beszerzés ... Tudja uram, hogy van ez... Persze ne vegye panasznak, szívesen csinálom. ———1 A bal hármas vendég hívta el, aki a fekete hölggyel üldögélt. A pincér különös figurája mellett még ezt az átlag külsejű férfit is szokatlannak találtam. Föltűnt, hogy feketekeretes szemüvegét gyakran levette a szeméről, de ilyenkor nem pislogott a rövidlátók vaksiságával. Talán ablaküveget visel valami bujkáló szándékból. — Ez az úr — állítottam meg a pincért •— mindig szemüveges volt. — Amióta ismerem .:. — Érdekes. Azt hittem takargat valamit azzal a sötét kerettel. — Mindnyájan takargatunk valamit — mondta a pincér és elsietett. — Nem hagytam annyiban Egy pincér aki filozofál. ..Tisztelni kell az emberek hi.básságát." „Mindnyájan takargatunk valamit". „Seholsincs kisvendéglő". — Hogy érti ezt a takargatást? — ön taíán mindent kibeszél magáról? Nekem az a tapasztalatom, hogy az emberek túlságosan kíváncsiak. És nem is önzetlenül. Elvárják, hogy a másik mindent elmondjon, addig faggatják, amíg egészen levetkőzik előttük. Aztán nem elégednek meg vele. hogy látták meztelenül, hanem dirigálni kezdenek neki. „Vigyázz. én most már tudom, milyen vagy meztelenül. És ha ezentúl nem úgy válogatod magadra a ruhákat, ahogy én akarom, ha nem úgy öltözöl, nem úgy eszel, iszol, szerelmeskedsz és részegeskedsz, ahogy én kívánom, másoknak is kibeszélem, hogy mindent tudok rólad" Az emberek nem azért kíváncsiak, mert segíteni szeretnének. Éppen ellenkezőleg. A markukban akarják tartani a másikat, hogy beleszólhassanak az életébe. Nekem elhiheti uram, én nagyon sokfelé megfordultam. És mindenütt azt láttam, hogy az emberek szenvednek egymás kíváncsi-.