Délmagyarország, 1968. június (58. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

ÁTLÉPNI A RUBICONT Jegyzetek a színházi évadról A színházi évad még nem fejeződött be. De a június 29-i zárásig hátralevő két hét már nem ígér újdonságokat, új premiereket, olyan változásokat, amelyek módosítanák a szegedi színház Idei évadjáról kialakult képet A hagyományos évadvégibalettesttel lezárultaik a bemutatók, s ezzel minden adat, minden tény összegyűlt ahhoz, hogy a színház egész évi munkájáról véleményt mondjunk. Milyen volt hát az idei évad? Kezdjük, szokás szerint most ls a számokkal. A színház ebben az évben 18 bemutatót tartott. Tizenhármat a nagyszínházban, ötöt a kamarában. E 18 premieren 20 művet láttunk; két alkalommal egyfelvonásosokat is színpadra vitt a színház művészgárdája. Műfaj szerinti megosztásban nagyjából így alakultak a bemutatók: a prózisták 8, az operisták 4, a táncosok 2 premiert tartottak, s láttunk 4 operettet és 2 zenés vígjátékot is. Növeli e számok jelentőségét, hogy a premierek között igen sok (magyarországi) ősbemutatóként került a közönség elé: a prózai előadások fele, a Parancs, a Torreádor keringő, a Barbár komédia, a Vigyázz, szakadék, s a 4 operabemutató közül a Mathis, a festő. De ősbemutatónak számít végeredményben a két balett előadása is. A színház tavalyi évadjáról írott értékelésemben sajnálattal állapítottam meg, hogy a próza akkori teljesítménye nemcsak a színház élén éveik óta biztosan és megingathatatlamul álló operához képest maradt el, hanem bizonyos szempontból még a könnyebb zenés műfaj, az operett és a zenés vígjáték ls megelőzte. Elég csak egy pillantást vetni az előbb felsorolt számokra, hogy rájöjjünk, hogy a próza kiemelkedett a tavalyi mélypontból. Ezt bizonyítja, az ősbemutatók viszonylag nagy és hagyományosan kialakult szegedi műsorszerkezethez képest szokatlanul magas száma, valamint az előadások színvonala, minősége is. Ha nem értettünk és értünk is feltétlenül egyet az idén látott minden rendezői és színészi megoldással, mint ahogy annakidején az előadások bírálatában erre rámutattunk, a színház művészi mozgásának irányát mindenképpen helyeseljük. Az idén tovább folytatódott az a néhány éve kezdődött és nagyon szerencsés tartalmú folyamat, amely a naturalizmustól elforduló, modernebb, igényesebb, korszerűbb színjátszás megteremtésére törekszik. Bár néhány produkcióban furcsa és meglepő megoldások is jelentkeztek, a tavalyihoz képest az idei előadások stílusban, hangvételben, atmoszférában feltétlenül kiegyensúlyozotlabbaknak, egységesebbeknek és ebből következően nagyobb hatásúaknak tűnték. De a próza Idei felemelkedésének — mely, reméljük, csak kezdete ©gy nagyobb arányú fellendülésnek — legfontosabb bemutatói mégiscsak a műsorpolitikai változások. Ezek eléggé szembeszökőek. Az idén ugyanis az történt, hogy a prózai műsorban a régebbi esztendőkhöz, mondjuk, akár a tavalyihoz képest is, meglehetősen nagy szerepet kapott a mai problematika, a maj világ egyfajta színpadra állítása. Sorrendben nézve a bemutatókat: a Parancs az októberi forradalomban harcoló magyar internacionalistáknak állított emléket a Torreádor keringő érintette a gyarmatosítás problémáit az Édes fiaim második világháborúban játszódó történetének a vietnami háború adott fájdalmas időszerűséget a Barbár komédia a béke és a kis népek barátságának gondolataival foglalkozott a Vigvázz, szakadék a gengszterizmus ellen beszélt Ráadásul ezek az Időszerű és fontos problémák nem is akármilyen drámai megfogalmazásban kerültek a szegedi színház színpadára- Millert, az Édes fiaim, Anouilht a Torreádor keringő szerzőjét senkinek sem kell bemutatni és méltatni. Dortf, a Vigyázz, szakadék nyugatnémet szerzőjét talán már inkább, de arra még ebben az évadvégi összefoglalóban sem árt visszatérni, hogy a nálunk mindeddig tulajdonképpen ismeretlen romániai magyar író, Méhes György, a Barbár komédia szerzője, dramaturgiai szempontból is milyen magas színvonalú művet alkotott Egyetlen darab. Gerencsér Miklós Parancsa bizonyult csak problematikusnak. De az arány végül így sem rossz, s egészében nyilvánvalóan kedvezőbb a színház számára, mint a megelőző esztendők ilyen tekintetben kétségtelenül gyengébb eredményei. Az előbb a mai világ ábrázolásáról szólva talán mellékesnek tűnhetett az egyfajta jelző. Pedig nagyon fontos: részletesebben is szólnom kell róla. Ha ugyanis megvizsgáljuk ezeket a nagyon különböző problematikájú, eltérő dramaturgiájú, egymásra egyáltalán nem hasonlító színdarabokat, kiderül, hogy valamiben — minden különbségük ellenére — mégis közösek: kapcsolódósuk a mához indirekt, áttételes. Egyébként magától értetődőleg nem, de szempontunkból teljesen közömbös, hogy ez az áttételesség nem egyformán mutatkozik ezekben a drámákban. Hogy egy részükben — Parancs, Édes fiaim. Torreádor keringő — a tárgyul választott kor konkrét anyagában esik távol tülünk, s ebből adódik az áttételesség, más részükben viszont — Barbár komédia. Vigyázz, szakadék — a képes beszéd, tehát a kor indirekt megjelenítése egyenesen következik az író szándékaiból. Aszerint, milyen típusú drámáról van szó, változik természetszerűleg a hatásuk is. Műsorpolitikai energiájuk, funkciójuk azonban mégis közös. A ma indirekt ábrázolását képviselik. Senki ne értsen félre: nem az áttételes, indirekt fogalmazás jogosultsága, a képes beszéd ellen akarok szólni. A világ ilyen feldolgozásának vitathatatlanul helye van a művészetekben, s nyilvánvaló helye van a színpadon is; néha, tudjuk jól, nagyobb intenzitással hat, mint a közvetlen ábrázolás. Kizárólagosságuk jogosságát azért mégis megkérdőjelezzük. Ha szerepük kiegészítő lenne, ha a színház műsorpolitikája a direkt megjelenítést, a mai világot áttételek nélkül bemutató darabok mellett szerepeltetné őket, egy szót sem szólnánk. Mindent kizáró jelenlétük azonban feltétlenül bizonyos szürkeséget, egyhangúságot okoz, és véleményünk szerint okozott is. Mindebből önként adódik a feladat, az új esztendő feladata: áttérni a képes beszédről a mai világ nyilt, direkt ábrázolására. Évek óta kifogásoljuk, s korántsem csak a magunk elképzeléseire, hanem bizonyos közvéleményre támaszkodva, hogy a mai problematika a színház műsorában háttérbe került. S a színház válasza? Mint láttuk, minden dicsérendő eredménye ellenére sem teljes: nyilvánvaló, hogy a képes beszéd nem azonos a direkt megjelenítéssel. Mintha a színház azt hinné, hogy a közvetlen ábrázolás elött valami akadály áll, mintha ott húzódna az ókori Rubicon, az átléphetetlen folyó. Ilyen akadály persze nincs, de ha a színház mégis azt hinné, hogy van, lépje át már végre! Nem kell hozzá Caesar bátorsága és elszántsága. Erre a „végzetes" lépésre nemcsak, bár elsősorban azért van szükség, hogy a színház intenzívebb hatással szólhasson a közönséghez, a mai emberekhez. De hiánya zavarokat, ellentmondásokat okoz a színpadi munkában is, amint erre éppen az idei évadban láttunk jellegzetes példákat. Színházainkban, a budapestiekben és a vidékiekben egyaránt, mindinkább meggyökeresednek azok a megfogalmazások, amelyeket a modern művészetek, közöttük a modern, színház fejlődése az elmúlt évtizedekben világszerte kidolgozott. Ezeknek az expresszionista, szürrealista stb. művészetekből ügyesen átvett megoldásoknak, melyeknek felhasználásán a szegediek is dolgoznak, legmegfelelőbb talajuk — bár végeredményben Shakespeare alakjait is lehet tenageer-pulóverben és farmernadrágban színpadra állítani —, mégiscsak a mai világot tükröző modern dráma. De mivel a szegedi színpadra kevés ilyen dráma került, az említett művészi megoldások más darabokra Igyekeztek behatolni. Ez sajátos stílustörést okozott. Az egyik ilyen félresikerült fogalmazást Moliére Képzelt betegének kamaraszínház! előadásában láttuk. Szereplői mintha Kafka időtlen közegű műveiből léptek volna elő, egy egészen más és kíméletlenebb, kegyetlenebb, ha tetszik, modernebb világot képviselve, mint Moliére összehasonlíthatatlanul szelídebb és szolidabb darabja. A másik ilyen jellegű, ugyancsak stílustalan megoldást Hindemith Mathis, a festő című operájának országos jelentőségű zenei eseménnyé vált bemutatóján láttuk: a felkelő parasztok ellen harcoló zsoldosokat a második világháború német fasisztáinak egyenruhájában játszó szereplők mutatták be. Az ilyen megoldások, amennyire idegenek ezeknek a régi és régebbi műveknek a szellemétől, annyira természetesek a mai darabok világában. De nemcsak erről van szó. Mint ismeretes, nem kiegyensúlyozott a színház és a közönség kapcsolata sem: kicsi a látogatók száma. Az idei évadban voltak olyan előadások, amelyekre — a bérleteket természetesen nem számítva — három, négy, sót csak egy jegyet vásároltak! Ez a meglehetősen elromlott kapcsolat nem javulhat meg mindaddig, amíg a mai világ színpadi bemutatása nem válik az előbb említett módon teljessé. Világos példát mutattak erre az idei operettbemutatók. A három régi operettnek, a Marcia grófitőnek, a SybtIInek és az Egy csók és más semminek teljesen jelentéktelen közönségsikere volt; az Egy csók egyenesen megbukott. Aztán jött az Édes Piroskám, ez a meglehetősen kezdetleges, s mindhárom említett operettnél minden szempontból jóval gyengébb zenés vígjáték — és kirobbanó sikert aratott. Nem kvalitásai miatt, hanem pusztán azért, mert mai, illetve ahogyan ebben a műfajban ezt érteni kell: — divatos volt. Mutatis mutandls: ennek tanulsága az egész színház számára fontos. Jövőre a színház struktúrája — mint ismeretes — átalakul. Ennél? következtében növekszik az előadások, különösen a prózai előadások száma. Reméljük, a színház ezt az új lehetőséget arra használja fel, hogy nagyobb szerepet ad műsorában a mai világ problémáit bemutató, elemző, értékelő daraboknak. ÖKRÖS LÁSZLÖ ALPESI BALLADA Ma már, azt hiszem, senkinek sem kell bizonyítani, hogy a szovjet művészet kilépett a sematizmus korszakából és állapotából. Hozzánk is eljutott újszellemü kiállítások festményei és szobrai, filmek és könyvek megcáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a mai szovjet művészet bátran tör fejlődésének új csúcsai felé, s mind meggyőzőbb eredményekkel és mélyebben tár ja fel a mai valóság konfliktusait, eppen azzal gazdagodva így, ami a sematizmus korszakában a legtöbb alkotásból oly feltűnően hiányzott. Ennek a fejlődésnek-gazdagodásnak egyik legújabb és legimpozánsabb dokumentuma az az Alpesi ballada címmel most megjelent kisregény-gyűjtemény, mely a szovjet irodalom legújabb és legrokonszenvesebb törekvéseit reprezentálja. A vaskos kötet öt kisregényt tartalmaz, s az öt mű ahány, annyiféle. Szerzőik életkorától — általában fiatalok, de vannak közöttük negyvenen túli befutottak és második publikációjukkal jelentkező kezdők is — a művek tárgyáig-témájáig annyira különbözők, hogy a válogatást hevenyészettnek is gondolhatnánk, ha ez a sokféleség nem éppen azt a gazdagságot képviselné, amit a szovjet irodalom napjainkban produkál. Közös viszont ezekben a kisregényekben — a mai szovjet Irodalom reprezentatív, legjelentősebb, legtöbbet produkált műfajában — az az új szellem, amely nem fél a valóság konfliktusaitól; közös bennük a hitelesség; bármiről szóljanak ls, minden mondatukból a valóság levegője árad. A mai és a közelmúlt szovjet életének igazi arcát ismerhetjük fel ezekből a művekből, mintegy tükrei tehát a szovjet valóságnak; nem félnek az úgynevezett kényes kérdésektől és hiányzik belőlük az aprólékos méricskélés, a törekvés a sematizmus korszakában megkívánt „helyes arányokra", a jó és rossz, a „pozitív" és „negatív" jelenségek megkövtelt keverési receptjére. A meztelen élet tárul fel ezeknek a regényeknek a lapjairóL Mindez egyáltalán nem azt akarja jelenteni, hogy a gyűjtemény kisregényei azonos színvonalúak, még kevésbé, hogy mind remekművek. A gyűjtemény ilyen értelemben is tükrözi a mai szovjet életet, már az irodalmi életet, amelyben — mint mindenütt a világon — megjelennek gyengébb és jobb művek egyaránt. A litván Icchokas Meras munkája, a Mi tartja a világot? például a kötet többi alkotásához képest kifejezetten gyenge regény. Szétfolyó, szertelen, mindent fel akar ölelni, pedig anyaga, egy észt parasztlány sorsa a forradalom és a háború viharában, gazdaságosabb szerkesztéssel — kisregényről van szó — drámai hatású lehetne. így azonban a sok renMai szovjet kisregények dezetlen anyag, amely egy trilógia számára is elég lenne, szinte agyonnyomja, valósággal megfullasztja az olvasót. Nem tudom, ebben az anyagtorlódásban nem a sematizmus követelte totalitás hatása jelentkezik-e, vagy pedig a szerző tehetetlensége az anyaggal. Mindenesetre a mű kiegyensúlyozatlannak, kúszáltnak tűnik. Egészen más, bravúrosan ökonomikus szerkesztésű viszont az észt Enn Vetemaa Az emlékmű című szatírája. Hogyan próbál tönkretenni, s nem sikertelenül, egy nagytehetségű szobrászt egy nem teljesen tehetségtelen, de gátlástalanul karrierrista, törtető kollegája, felhasználva azokat a viszonyokat, amelyek a kifinomult fúrást módszerekre lehetőségeket adnak — erről szól a regény. A hibákkal szemben kíméletlen könyv semmit sem szépít és semmit sem lakkoz. Cselekménye nem a múltban, a társadalom állapotának egy kezdetlegesebb, túlhaladott korszakában Játszódik. Ami ebben a regényben történik, ma történik, s éppen ezzel válik a szerző hibák elleni, változtatni akaró szenvedélyes indulata nagyhatásúvá, meggyőzővé. Anyagában és hatásában szelídebb, idillikusabb, pedig látszatra jóval Izgalmasabb cselekményű Vaszil Bikov címadó kisregénye. Egy német fogolytáborból egyszerre szökik meg egy szovjet hadifogoly, egy olasz lány, s egy elmebajos német. A regény cselekménye az ó történetüket mondja el. A fiatal szovjet katona és az olasz lány együtt menekülnek a táborból az Alpeseken át a jugoszláv partizánok, Trieszt felé. Az ö útjukat kíséri az időként feltűnő elmebeteg, aki végül is rávezeti a fasiszta üldözőket a két menekülő nyomaira. Ami az izgalmas kezdet és a nemkevésbé izgalmas vég között történik: az a regény. A finom és érzékeny megfigyelésekben gazdag munka lírai szépségű fejezetei a két menekülő kibontakozó szerelmének rajzával emlékezetes perceket adnak az olvasónak. S a történet hátterében megjelenik a háború előtti szovjet élet is, s akárcsak a többi regényben, itt is szépítés, kendőzés nélkül. A másik két regény, Vlagyimir Amlinszkij Felhők a város felett-je és Grigorij Baklanov Karpuhin-jn morális problémákat feszeget A Felhők időben visszavisz a második világháború éveibe, s egy fiatal fiú rajzában a kamaszévek zűrzavaros világából, a felnőttéválás folyamatának megindulásáról és ezzel együtt a háború alatti szovjet életről ad hiteles és meggyőző képet A gyűjtemény talán legizgalmasabb regényében, a Karpuhlnban a nálunk is több könyvéből jól Ismert fró egyszerűen induló, de néhány ember felületessége és felelőtlensége miatt egyre bonyolultabbá váló gázolást ügy feszült etikai problémáit dolgozza fel. A műit század orosz realista hagyományaihoz talán az öt mű közül a legszorosabb szálakkal kapcsolódó regény a legmarkánsabban képviseli azt az általános törekvést hogy a feldolgozásra váró probléma megoldása és a hozzá kapcsolódó szerzői és olvasó! állásfoglalás ne legyen magátólértetődő, eleve adott Szinte azt mondhatnánk, az olvasónak együtt kell „dolgoznia", gondolkodnia az íróval, ha a regénytől teljes értékű élményt akar kapni. ö. Es Szeberényi Lehel HAJRÁ, FŐNÖK A család együtt vasárnapozott a gyepen, a májusi ég alatt. A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka miatt. Elhatározta, hogy ezentúl máskép lesz, változtat a ritmuson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent. Belevetette magát családja békés és nyugalmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hűs fűszálak cirógatták orcáját. Csodálatosan érezte magát. Nagyon-nagyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors fiatalodás futamai bizseregtek, agysejtjei könnyű lebegés közepette kicserélődtek. Ügy érezte, egyáltalán nem ment el nagy idő felette. Furcsa ötlete támadt. — Fejeljünk! — rikkantott bele a méhzümmögéses légbe, mintha most is akkor lenne, amikor még ifjú volt, és felpattant a fűről. A lányok tapsoltak és nevettek. A csupa kézláb keresztfiú artikulátlan hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt nek! a tizenhat esztendeje, akár a ruha meg a cipő. A családfő táncos mozdulatokat tett, mint hajdani réteken a táskák és kabátok kupacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ósz fejére huppant. Ugy érezte, a régi mozdulat kecsessége mit se fakult. Hajdan volt édes áramok tagjait végigfutották. A lányok nevettek. — Odanézzetek, a „főnök"! A családfőnek tetszett, hogy a bandába bevették. A keresztfiú botokat döfött a fűbe kapufának. Kurjongatott, s ormótlan lábait hol itt, hol ott lehetett látni a mezőben, mint. ha egyszerre többfelé dobta volna. Mikor a családfő utoljára focizott a keresztfiúval egy erdei kiránduláson, könnyedén kicselezte. A keresztfiú elfáradt benne, hogy körbeszaladgálta. A bátyja is rájött, semmi se volt leráznia őket. Éppencsak kicsit megizzadt s egy könnyű felhőcske átfutott az agyán, eszébe jutott, hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; vagyishogy tíz éve. A keresztfiú hat éves volt, a báty nyolc. — Millió éve nem fejeltem — mondta mikor homloka helyett feje búbjával talál, ta el a lasztit. A lányok kiabáltak: — Hajrá „főnök"! A keresztfiú szövegelt; kapus, csatár és szpíker volt egyszerre. — Csúsztatott fejese a kapu közepébe ..'. öriási védés! — A keresztfiú félkézzel el-