Délmagyarország, 1968. június (58. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

Szeged bolygói 15. Dóo Szegényes falu, a többihez képest. Esetek. Kihívtak a mentőt. Vártak türelmetlenül. De nem jött. Azaz hogy eltévedt, elment az erdőben, Sövényházánál kötött ki. Azóta így mondják: Dócot még a mentők sem találták meg. Más: jó néhány gyerek jár még iskolába a tanyákról. Nem sokat hoznak magukkal a szülői házból. Kevés az ismeretük. Ha azt mondja a tanár, olyan, mint a kirakatban, akkor nem tudják, miről van szó. Nem láttak még kirakatot. Jó földek, de... Az általános kép: 8650 hold a közigazgatási terület 1300 lakos él a faluban. 140 haz, 12 utca. Járda nincs, telefon csak a középületekben. A külterületen 100 tanyát számolni. Évente 3—4 ház épül. Kisebbek, szegényebbek, mint máshol, a homoki falvakban. Televízióból 40. rádióból 237, autóból pedig 5 van a faluban. Naponta 150 sajtótermék jár, ebből 85 Dél-Magyarország. A takarékban 1 millió forintot őrizgetnek a dóciak. Tanácsháza, kápolna, iskola, egy külterületi iskola, posta, kultúrház, tűzoltószertár, két bolt, könyvtár, kocsma, a Virágzó Tsz és artézi kutak. Ennyi a falu. Naponta mintegy 70 személy jár be Szegedre. Évek óta rosszul gazdálkodott itt a nagyüzem, jártak keserves esztendők, amikor csak filléreket fizethettek egy-egy munkaegységre. Másszóval az államnak sokba került ez a közös gazdaság. A falu lakói leginkább valamikori cselédemberek, nincstelenek, szegények voltak. A hajdani grófi birtok megnyomorító batyujával a hátukon vágtak az életnek. S ennek nyomait még ma is őrzik. Valóságos kis örömünnep, ha a hajdani tiszttartó a faluba kerül. Hitele van a szavának ma is jó néhány embernél. A földek jók. Gyümölcsösre. primőrök termesztésére is kiválóan alkalmas lenne. Csakhát ezzel nem élnek a falusiak. Egy néhányan. Az öt gépkocsi tulajdonosa közül kettő földművelő, méghozzá Szatmári János maszek paraszt. Csehó István szövetkezeti tag, azaz gyümölcsössel gazdálkodik, bevitte a szövetkezetbe, s résziben műveli. Piacozlk. így aztán könnyebben boldogul, mint a többiek. A gazduláshoz fizikai és s-ellemi tőke is szükséges. Dócon nincsen meg sem az energia, sem pedig az a szakmai műveltség, intelligencia. amellyel intenzívebb, jövedelmezőbb kultúrák termesztésére törekedtek volna, így aztán amit elérhetnek, az annyi: kilábalnak a hajdani szegénységből, úgy ahogy ledobják vállukról apáik batyuját. Elköltöznek gróf Pallavicini cselédházaiból, portát vásárolnak és megépítik s lakást. Ennyire futja az életük. Kultúrközpont A falu közepén található az iskola. Kultúrközpont, szellemi központ Hívja a vidék tehetségesebb gyerekeit. A környező határrészekből Pitricsom, Hantháza, Homokpuszta — ide járnak a gyerekek. Harmincketten utaznak nap mint nap buszszal. Itt mar szakosított oktatás van, jó a híre az iskolának. Azok a szülők, akik valamit ls áldoznak gyerekükre, Ide íratják őket. Madarász István, Ruskó József és Víg István is itt kezdi meg a felső tagozatot Ezen a nyáron a 20 nyolcadikos közül, akik végeztek, egy kivételével mind toTenger fé alatt Befőzés idején ittrekedtek, eljárnak az állami birtokra, vagy a termelőszövetkezetekbe. Ez a kis örömök világa. vább tanul. De nem gimnáziumokban. Ipari szakmát tizennégyen választottak, hárman pedig ipari technikumba iratkoztak. Valamennyiüknek biztos mar a helye. Egy kislány gyorsíró iskolá- l\jc (jr() íllÖk ba, egy tanuló pedig mezőgazdasági szakiskolába jelen tkezett. Ez azzal is magyarázható, hogy hosszú évekig harmatgyenge volt a Virágzó Tsz. Az iskola tehát az életre nevel. Nincs kirívó gazdagság és megdöbbentő szegénység sem. Igaz, ahol nagy a család, sok száj kér enni, ott nagyon beosztják a garast is. Mégis több ember vallja, a szegény szegény marad. Akinek valamikor jobban ment, ma ls jobban telik. A valamikori szegénység nem bír elszakadni az évszázadokon át rárakódott tehertől. A felszabadulás óta egy diplomás embert nevelt a falu, aki vissza is tért. Jelenleg a pedagógusokat beleszámítva hat diplomás ember él Dócon. Cselédházak Nem sok embernek sikerült itt a menekülés ebből a világbóL így mondják: — Az urasági majorokból csak Dócig vezetett az út. De a kövesútnal már nem tudtunk tovább menni. A szellemi emelkedéshez gazdasági alap kell. Ez vitathatatlan. A Percsorai majorban körül a régi cselédházak. Az udvaron kút, hosszú lemezvályúval. Ebből isznak a birkák, fecsernek a kacsák, s lubickolnak a cselédházak meztelen gyerekei. Se villany, se kultúra. Fiatalok is özv. Szeri Sándorné kint ül az ajtó előtt Hetvenhat esztendős. 1943-ban került ide a majorba. Azóta él a cselédházakban. Férje meghalt, havonta 200 forint özvegyi járadékot kap a sándorfalvi Rózsa Ferenc Termelőszövetkezettől. Meg' a háztájit. — Ahol laktam, kidűlt az épület Megnézte a tanácselnök, meg az üzemegységvezető, mondták is, Szeri néni, költözzön át a másik lakásba. Akkor én mór itt éltem. A gyerekek. Felnőttek, elmentek, boldogulnak. Az öt közül négyen a faluban élnek Dócon, kisíkeredett nekik az élet, házat építettek. Többek lettek a szülőknél. Az öregasszony mindennap megfordul náluk. Akkor minden nap öröm. Amikor még jókedélyű volt, nevetős, dalolós fiatalasszony. Meg, hogy nem kellett megfizetni a bírságot Mert megbírságolták. Több mint kétezer forintot követeltek lakbérként. Végül is 200 forintot fizetett az öregasszony. Havonta 30 forint most a cselédházak bére. Mindenki el akar menni Innen. A legtöbbnek idővel sikerül is. Nem messze a falu, mégis hosszú az út Nem gyarapodó a falu. De akik itt élnek, többre vágynak. Levetni a szomorú örökséget S ez a leghoszszabb út A legnehezebb pálya. Kinek-kinek így vagy úgy sikerül is. Sz. Lukács Imre Kazah hidrológusok a sósvizű Aral-tó alatt óriási földalatti édes víztárolót fedeztek fel. A sikeres próbafúrások adataiból ítélve a földalatti tengernek jóval nagyobbnak kell lennie az Aral-tónál. A földalatti víztárolót a Tiensan és a Mugodzsar hegyi folyóiból átszivárgó víz tölti meg. — Ede, nem láttad az üvegmosót? TÚLKOROSAK — Igazgató bácsi, tessék gratulálni! — Mihez, kisfiam? — Ma van a születésnapom, most lettem tizenhárom éves, — Na, akkor éppen odaillesz a harmadikosok közé... A fenti párbeszéd igazolhatóan megtörtént. A dialógus felnőtt részvevője, az általános iskolai igazgató panaszolta el annak illusztrálásaként, hogy a kezébe adott intézményben miféle diákok is vannak. Diákok, mert a születésnapi gratulációért jelentkező — gondolhatni, hogy milyen „beszédes", „eleven" fiatalember nincs egyedül: szinte minden osztályban akad magafajta kettő-három. A pedagógiai szakirodalom túlkorosoknak nevezi az ilyen tanulókat s ahogy ez a széphangzásúnak aligha mondható szó jelzi, a jelen éveiknél illetlenül alacsonyabb osztályban ragadt gyerekekről van szó. Az évmulasztókról, az évismétlőkről, Művésztelep Topolyán Sárgálló búzamezők között örökké susogó lombú fákkal körülvett kis domb tetején áll a parasztházból átalakított-modernizált bácstopolyal művésztelep. Pihenni. gondolkodni, vázlatokat készíteni, egymással hosszú és termékeny vitákba bonyolódni, vagy csak egyszerűen gyönyörködni a tajban járnak ide festők, szobrászok és grafikusok Jugoszlávia messzibb tájairól ts, ahogy ezt a XXVII. nemrég megnyílt tárlatuk is bizonyítja. Kiállítás a boltívek alatt Ez a kiállítás nem a fent leírt házban, hanem BácsTopolyán. a városban, egy régi, fehérre meszelt falú, nemes egyszerűségű épület három termében látható. A kiállítók névsorában sok az ismerős, a nálunk Szegeden, vagy Hódmezővásárhelyen évente rendszeresen kiállító művész. Acs József, aki ezúttal vízszintes és függőleges motívumokból építi különös, „zsaluzott" képeit, a technika századának letagadhatatlan gyermeke; Benes József, akit — mint ez képeiméiből (Hová jutunk?) is kiderül — nemcsak a kor megjelenítése, de a gépi civilizáció elvontabb problematikája ls erősen foglalkoztat, Kalmár Ferenc, a vas szobrásza, aki a biológiai formavilág jegyeiben hozza létre színes üveggel és terrakottával kombinált alkotásait, Lukovic Aleksander, a belgrádi Akadémia tanára, akit a topolyai táj ihlet és itt talál barátokra, a fiatal és tisztán szigorú Maurits Ferenc, a VASÁRNAP, 1968. JÜNIUS 23. kombinált technikát alkalmazó Petrik Pál, akinek eddig látott legszebb képei a Ballada-sorozat legújabb darabjai, Szilágyi Gábor Téli tiap-ja, ahol a formák úgy futnak végig a kép síkján mint egy zenei futam, Stojanovic Dragoslav-Síp két kompozíciója az op-art művészetének finom és kulturált változata, Torok Sándor, akinek most van Szombathelyen önálló tárlata — és sorolhatnánk még a neveket és alkotásokat, bizonyítékául egy békés egymásmellettiségben élő művészkolóniának. A mecénás város Es hogy ez a békés egymás mellett élés létrejöhetett, hogy érdemes Újvidékről, vagy akár Belgrádból Topolyára jönni és kiállítani, ebben a város vezetőinek, a hely szellemének is jelentős szerepe van. Ezen a helyen nemcsak tudomásul veszik, hogy van, de igénylik is a művészetet, a műalkotást. A városban lépten-nyomon találunk erre bizonyítékot, étteremben, iskolákban, hivatalokban, épületek homlokzatán. Talán egyik legérdekesebb az a hatalmas méretű mozaik, amelyet a sokoldalú Acs József készített a gimnázium előcsarnokában, s amelynek kivitelezésében az iskola tanulói is lelkesen közreműködtek. Lényegében helyi kezdeményezésekről van szó, ahol mindenki egyaránt jól jár. A megrendelő, mert csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében magasszínvonalú műalkotáshoz jut a közösség, s a művész, mert ösztönzést, teret és szabad kezet kap olyan elképzelései megvalósítására, amelyre saját erőből és anyagi eszközeiből nem futná: S mindég, hatja: van . mit helyi hatáskörben intéződik egymástól, el; megrendelő és szállító Kulka külső beavatkozás nélkül tárgyalják meg feltételeiket. S ez a szervezeti nagyvonalúság, adminisztrációbeli könnyedség minden vonalon tapasztalható a művészeti közéletben. Ahogyan ezt a fentemlített kiállítást két óra leforgása alatt megrendezték — a művészek ezalatt hordták be képeiket, s mondják, hogy akadnak olykor olyanok, akik az utolsó percben még átfestik — az ha nem is feltétlenül követendő, de mindenesetre imponáló. Semmi nehézkesség, minden fölösleges akadékoskodás kerülése. Zsürikötelezettség nincs, s ha ez időnként ingadozóvá teheti is a kiállítások színvonalát, viszont hasznos a művésznek, akinek szüksége van a kockázatra, s a közönséggel való közvetlen és élö kapcsolatra. A kezdeményezéseknek, az új utak keresésének kedveznek ezek a fettételek, amelyek végül is a művészeti élet pezsgését, színesedését, valósságát segítik elő. A közös nemzeti kultúra kötelez A jugoszláv kultúrpolitika elősegíti és támogatja a nemzetiségeknek az anyaországhoz való szellemi kapcsolódását. Ez a szabadság természetes módon irányul a nemzeti rokonság, a közös nyelv, a közös műveltségi források felé. Szilagyi Gábor festőművész egy beszélgetés alkalmával azt mondta, hogy a művész soha nem kívánhatja szabadságát társadalmon-kí vüliségként felfogni. „Nem magárahagyottan, szertekószálva legelni, de a magaválasztotta pásztorral, egy közösséghez tartozni" — ez a vajdasági művészek igénye. Ezt a pásztorkodást jelentheti a magyar közvélemény érdeklődése, az itteniek feléjük irányuló figyelme S mindkét fél bízvást elnvmdtanulnunk a bukdácsolókról, a nehezen előreballagókról. De így is mondhatjuk: a tanítók, tanárok „rémeiről"! Kár lenne ugyanis takargatni — a pedagógusok félnek, reszketnek az emlegetett fogalomkörbe sorolható gyerekektől. Félelmük, reszketésük indokolt: kimutathatóan a túlkorosokkal van a legtöbb bajuk. Miért? Mert őket a legnehezebb fegyelmezni, őket a legnehezebb tanítani, s egyáltalán, hatványozottan több gonddal jár az ő — gyakran teljes kudarccal végződő — pallérozgatásuk. Nem nehéz megmagyarázni, honnan fakadnak a túlkoros-gondok. Először ls: megszaporodott évelnek birnak ezek a sorok — már a tanítók-tanárok érdekvédelmi fórumán, a Pedagógusok Szakszervezete Szeged városi bizottságának ülésén is elhangzott, mégpedig Igen sürgető szavak kíséretében, amelyek az ügy lehető leggyorsabb és leghatásosabb orvoslását kérték. S hogy minél nagyobb legyen a kérésük foganatja, egy megoldási javaslatot is mellékeltek a kérdésfelvetők. Az ügy hivatalos intézőinek azt tanácsolták, hogy amint lehet, vonják össze gondjaik okozóit; szervezzenek számukra túlkoros osztályokat. Ezzel egy csapásra megkönnyítenék a teher nélkül maradó * i -u . .. , u tanulócsoportok munkáját, s tokaban bátrabb - vagyis szigorübb fegyelemmel, alvisszabeszélésre, csintalanko- ^ oktatási módszerekdásra könnyebben vállalko- ke, jobb előrehaladásra zó ~ a &erék- "at m.ég ba „biztathatnák" a korábban publikumát a nala kiseb- gyengécskén tanulókat is. bekből toborozhatja, hát még ha apróbb-nagyobb me- Kettős eredmény várliarényleteit az alsóbb évjára- tó tehát a javaslat megvalótúak lelkesítő helyeslése kö- adásától, mégpedig olyan zepette hajthatja végre! Má- kettős eredmény, amely léEszter sodszor pedig: a tanítási óra mindig kisebb újdonságokkal szolgál a túlkorosak számára; ők már — ha félig is. ha rosszul is — tanulták a tábla mellől elhangzottakat, őket a tanítói, tanári szavak már nemigen érdeklik. Marad tehát a magán-jellegű időeltöltés, marad a rendbontó csintalankodás. De meddig marad? S ezt nemcsak mi kérdezzük. Ezt kérdezte a bevezetőben idézett igazgató, s ezt kérdezi minden olyan pedagógus is, akinek rendbontó évismétlők, ön- és társszórakoztató visszamaradottak tarkítják az osztályát — jelenlétükkel nemegyszer hatástalanná téve a leggondosabban előkészített órát is. A feltett kérdés — s tulajdonképpen ezért íródnyegében minden diák előmenetelére kihat, hiszen — mint mondtuk — már egyetlen „idősebb évjáratú" gyéreit visszafoghatja egy egész diákközösség munkáját. Hogy a koraibban megfogalmazott, s most itt „közhírré" tett javaslat milyen fogadtatásra talál, nera tudjuk. A túlkoros gyerekek gondját magukon érző tan ítokkal -tanárokkal együtt azonban mi is reméljük; előbb-utóbb meghallgatásra talál a nagyon hasznosnak érzett ötlet. Ismételjük: lényegében minden iskola minden diákja „érdekelve van". Százak, ezrek. Akácz László Absztrahálás Minden emberben szunnyad valami olyan különleges képesség, amely előbb-utóbb felszínre tör, mint a talajvíz. Ez alól én sem vagyok kivétel. Most. amikor a „Ki mit tud''-ok korszakát éljük, felszinre is jött az ötlet és némi civakodás után sikerült a családomat rápofozni, hogy álljunk a zsűri elé. Éreztem ugyanis, hogy ki kell lépni a névtelenségből. Egy „Ki mit tud ..." szóval világos. A zsűri előtt megjelenve balkézre álltam, szétterpesztett lábaimon feleségem ..hidat" csinált, lányom pedig feleségem hasán „mérlegelt". Nagyon látványos produkció lehetett. Én ugyan nem tudtam odafigyelni, mert legalul voltam, balkezemen egyensúlyoztam a családot. Másrészt időm sem volt odafigyelni, mert jobbkezemmel verset írtam — ez volt a produkció lényege. Természetesen fizikai erőmből csak egy pár soros szonettre futotta. Tessék elképzelni, hogyan is írhattam volna tercinákat ilyen pózban ... A mutatványt befejeztük. A versikét átnyújtottam a zsűrinek, amelynek tagjai egyáltalán nem voltait megilletődve. A zsűri elnöke ki is jelentette: „Kérem ez a szonett túl közérthető, nem absztrahál, s így teljesen lerontja az akx obati kában bemutatott. erényeket. Holott a kettő szorosan összefügg. Hiszen Audja, hogy a költészet bravúr..." Összetörten hallgattam a zsűri elnökét. Lényegében kirúgtak — vettem tudomásul. A reményt azonban továbbra sem adtam fel. Most ugyanezt a számot gyakoroljuk a családdal, csak nem szonettet írok, hanem gitározni szeretnék. Egyelőre azonban még nem megy, mert a gitárhoz mindkét kezemre szükség lenne, de akkor, hogyan csináljam a kézállást? Gondolom, hogy ez azonban már csak részletkérdés . . Ki keli törni a névtelenségből! Vincze György