Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

Mocsár Gábor A SZEGEDI KÖNYVKIADÁS ÜGYE Meggyőződésem, hogy az az flgy, amelyről most beszélni akarok, — bár eddig írók, irodalmárok, közéleti vezetők szűkebb körben vitatott gondja volt — megérdemli a szélesebb nyilvánosság figyelmét. Azért is hozom szóba. A szegedi könyvkiadásról beszélek, ami tulajdonképpen nincs. Ez év februárjában megszűnt. írók, Irodalmárok s mindazok, akik a nemcsak paprikájáról, szalámijáról, papucsáról, régi boszorkányairól, hanem egykori és mostani szellemi értékeiről is híres város szellemi ragjának építésén-emelésén dolgoznak, nem akarnak belenyugodni ebbe a helyzetbe. Azon töprengenek, mit kellene s lehetne tenni, hogy ezt az elvesztett lehetőséget visszaszerezzük. Az a felelősségérzet is ösztönöz bennünket, ami a társadalmi fejlődésért dolgozó emberek szerepvállalásával mindig együtt jár. Kl küzdene, vitatkozna, perelne érte, ha ml is szó nélkül lemondunk róla? „Ha megszűnt és szükség van rá, újra meg kell csinálni" — mondhatná bárki a kézenfekvő megoldást. Igen ám, csakhogy a probléma nem ilyen egyszerű. A könyvkiadási lehetőség megszűnése — mondjuk inkább bizakodóbb hangon így: átmeneti szünetelése — azzal az új gazdasági mechanizmussal függ össze, amelytől pedig éppen itt vidéken, a kultúra és művelődés köreiben is, a sokat emlegetett decentralizáció beköszöntése, és más okok miatt is, új lehetőségek kibontakozását, megjelenését várluk. Mint ismeretes, az elmúlt években a szegedi könyvkiadás úgy „funkcionált", hogy az egyik fővárosi nagy könyvkiadó vállalat, a Magvető gondozásában, szegedibudapesti kooperáció útján jelentek meg a Tiszatá)—Magvető Kiskönyvtár kiadványai. Sok vitának, torzsalkodásnak volt a forrása ez a közösködés. A fővárosi kiadó — élve a gazdaságirányítás új rendszerében nyert jogokkal — úgy segített a neki is gondot okozó állapoton, hogy megszüntette magát a gondok forrását, magát a Tiszatáj—Magvető Kiskönyvtár. E döntéshez való jogát az új viszonyok közt aligha lehet elvitatni. Csakhogy ebből a vállalati szintű döntésből az az országos szintű és szerintem megmagyarázhatatlan, indokolhatatlan következmény származott, hogy nincs vidéken szervezett könyvkiadás. (Akadnak itt-ott afféle „vadkiadványok", de most nem ezekről van szó.) A decentralizálást, a vállalati önállóságot és sok egyéb új és üdvös módszert a megérdemelt jogaiba emelt új mechanizmus tehát felemás és ellentmondásos helyzetet hozott a vidéki irodalmi élet számára. Decentralizáció helyett abszolúttá nőtt a főváros eddig is túlméretezett, monopolisztikus helyzete ebben a tekintetben. Hónapok óta nincs vidéken könyvkiadási lehetőség, még olyan áttételesen túlbonyolított, felülről irányított és önállótlan formában sem, ahogy eddig legalább létezett. (Közbevetve: az a régebbi állapot azonban nem csupán bajok és viták forrása volt, hanem valóban fontos lehetőség a magyar vidék szellemi életében. Erre csupán azt említem meg, hogy az elmúlt esztendőben a Tiszatáj—Magvető kiadó kezdeményezésére, illetve gondozásában hét kötet jelent meg s ezek közül kettő József Attila-díjat hozott a szerzőjének és a — kiadónak is. Ritka arány, fővárosi kiadó esetében is!) A feladat most már az volna, hogy az eddigi — véglegesnek akkor sem tekintett — állapot megváltozása után jöjjön az értelmes újjárendezés: szülessen meg a szegedi, életképes könyvkiadó szervezet, hiszen a decentralizáció már említett tétele, a helyi szervek önállóságának növekedése valóban megteremti ennek a lehetőségét. Így tehát, amit az új irányítási rendszer egyik kezével elvett, a másik kezével bőven visszaadhatja. Ez az új lehetőség nem csupán elvekben létezik: amikor a vidéki könyvkiadás megszűnése befejezett ténnyé vált. a Kiadói Főigazgatóság úgy foglalt állást ebben a valóban nem lokális jelentőségű irodalompolitikai dilemmában, hogy ha néhány vidéki nagyváros helyi irányító szervei kérik, megkapják a kiadási jogot és a nyomdai kapacitást. A gazdasági feltételeket — vagyis a pénzt — azonban helyileg kell előteremteni. A lecke fel van adva Olvasom a Pécsett megjelenő Dunántúli Napló ban. hogy ott is cikkeznek erről a leckéről. Érveik szinte ugvanazok: a decentralizáció elvének hangoztatása — illetve számonkérése —, továbbá Pécs szellemi rangjának emlegetése stb. Érvelés közben pécsi írókollegáink azonban mintha túlságosan .,hazabeszélnének", mert azt olvasom ottani írótársam cikkében: „nyolc-tíz éve vált az országban -szállóigévé-: ami a kultúrát illeti. a főváros után Pécs következik s utána egy nagy űr ..." Nehezen tudom elfogadni o^t a sajátos lokálpatriotizmust, bár egy jószándékú és közhasznú ieényt támasztanak alá vele, azt tudniillik, hogy legyen Pécsett könyvkiadó. Én most nem akarom elősorolni, hogy Szeged szellemi elete, rangja, súlya milyen nyomós érv lehetne, csupán annyit jegyzek meg: bármily tehetséges balettegyüttesből, évenkénti filmfesztiválból, vagy akár szabadtéri játékból még nem születhet életképes könyvkiadás, csakis írók, irodalmárok, tudást terjesztő tudomány-mívelők munkásságából születhet. S ha így tekintsem át a szegedi terepet, innen is sok adatot, érvet tudnék felsorolni. Egy pillantásra visszatérve pécsi kollégáink érvelésére, onnan is egy minket támogató adat jön: Pécsett 1964-től mostanáig, tehát négy év alatt hét kötet jelent meg a Jelenkor— Magvető kiadásában, Szegeden a legutóbbi egy év alatt jelent meg ennyi. De a szegediek sem csak itt jelentették meg könyveiket: egy kicsit a már említett huza-vonás helyzet meg a becsvágy is arra késztette őket, hogy fővárosi kiadóknál jelentessék meg könyveiket. Nem jelentéktelen ügyek, dolgok ezek. Néhány vidéki nagyváros irodalmi élete próbálja megtalálni a helyét az országos elrendeződésben — gondjaink reményeink közösek. Szegedről szólva, nem akármilyen múltú és jelenű irodalmi élettől rendelkező városról beszélek. Hosszasan érvelhetnék s érdemes tényeket sorolnék. De Inkább a mai gondok, s a jövőben még inkább kibontakozó problémák közül említek egyet kettőt. Az egyik: ha az itt élő írók kiadható művei ezután is megjelennek a fővárosi kiadónál, minek akkor szegedi kiadó — kérdezhetné bárki. Igen ám, de aki közelebbről látja, tudja, hogy a vidéken élés, író számára, sok esetben önként vállalt hendikep, s az is nyilvánvaló, hogy az új kiadói törekvések-lehetőségek között a legnehezebb dolguk a most induló fiataloknak lesz. Kétszeresre nőtt akadályokkal találják magukat szemben olyanok ls, akik megjelenésre érett tehetségek. Ismert belső gondok ezek. Mi lesz a mi most, vagy később induló fiataljainkkal, akiknek fejlődéséért, kibontakozásáért mi is felelősek vagyunk? A kiadatlan kézirat, az íróasztal irodalom — deformál, rossz hangulatokat szül, azt is mondhatnám: demoralizál. Továbbmegyek: nem is olyan régen, a vidéki életről írott könyvemhez adatokat, benyomásokat gyűjtve, olyan könyvek, kiadványok után kutatgattam, amelyek az adott táj, vagy város múltjában, jelenében eligazítanak. Azt tapasztaltam, hogy ilyenfajta dokumentumok száma érthetetlenül kevés. A vidéki városokról például olyan monográfiák vaskos köteteit vehettem kézbe, amelyek 1927—28 táján jelentek meg. Tehát a Horthy rendszerben, az ellenforradalom győzelme után hét esztendővel már vaskos monográfiákat adtak ki, nyilván annak a rendszernek létét, jogosságát s tetteit igazolandó. Nemsokára elérkezünk a felszabadulás huszonötödik évfordulójához, s mi alig tudunk felsorolni monográfiákat, legújabbkori helytörténeti kiadványokat, pedig a mi rendszerünk aztán tudna mit mondani a maga igaza mellett a mának is, az utókornak is. A legtöbb gondunk nem is akörül van, hogy mit adhatnánk ki és hogy miért van szüksége Szegednek könyvkiadóra, hanem az: hogyan teremtsük meg a könyvkiadás anyagi alapjait. Magyarán mondva: a pénzt. Többször is elhangzott már az a rokonszenves és megnyugtató állásfoglalás, hogy az új gazdasági mechanizmus viszonyai közt — amikor is a gazdasági, rentabilitási, azt is mondhatnám, üzleti szempontok élénkebben dominálnak majd — nem csökkenhet a kultúra, a művelődés számára juttatott anyagi keret. Igen ám, de lényegesen nem is növekedhet, márpedig ha itt Szegeden a könyvkiadást helyi erőből kellene megoldani, az erre fordítandó pénzt valahonnan el kellene venni. Honnan? Hálás köszönet a kilátásba helyezett kiadói jogért, a papírkontingensért, ami nélkül könyvet kiadni valóban nem lehet, de a könyvkiadás nem tartozik a fényesen jövedelmező üzletek közé — honnan vegyük rá a pénzt? Most veszem észre: itt is rejtőzködik egy érdekes ellentmondás. A könyvkiadás az elmúlt években sem volt fényes üzlet: nyilván állami dotációval jelenhettek meg azok a könyvek, amelyek a szegedi kiadó adott kl. Ha a kultúrára, jelen esetben a könyvkiadás finanszírozására adott anyagi keret nem csökkenhet, feltehető a kérdés: hova került az a régi dotáció? Nem lehetne ugyanazt továbbra is odaadni — az elvben máris jóváhagyott helyi kiadói tevékenység támogatására? Nem olyan egyszerű tehát a probléma, mint első pillantásra látszik. Mégsem hiszem, hogy megvalósíthatatlan ábrándokat kergetek, amikor az újrakezdés igényeit feszegetem. S bízom is benne, hogy a jószándékú töprengésekből, vitákból a helyi erőforrásokra is számítva, tervezgetve, megszületik a jó eredmény. Másképp fel sem szólaltam volna. Miközben ezt az újságcikket fogalmazom, itt vannak előttem a jó öreg Dugonics András könyvei. Véle ismerkedem abból az alkalomból, hogy halálának százötvenedik évfordulója következik. Dugonics kétkötetes főművének címlapja van előttem: Magyar Példa Beszédek 's Jeles Mondások. A címlap alján ez áll: Szegeden, Nyomtattatott Grünn Orbán Betűivel 's Költségével. 1820. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az első jeles szegedi író halálának százötvenedik évfordulója táján olyan helyzet legyen nálunk, hogy ha most jönne Dugonics ezzel a kézirattal, azt kellene mondani neki: .sajnáljuk, kéziratával nem tudunk mit kezdeni. Nem adunk ki könyveket. Szegeden kell kiadni könyveket! VLNCZE ANDRÁS SZABAD FÖLD Simái Mihály versei VÁLLKENDŐ Felettem mint folyó Ifelett anyám vállkendö1 sirálya milyen fehéren lebegett most vedlő varjút tart a [válla feketét élet-nehezet így gondolok már * [anyámra s hűvös szélben csak [remegek ha megsuhint a varjú [szárnya VIHAR Nagyot lép hosszúra Inyurgul feketén fölibénk rútul forrva hórihorgasodik sisteregve sokasodik rángó erdőkön Ikörberivall villámosan idenyilall cövekelve dobban a rémülő hegyre ezer lábával a vihar S

omosné, pontosabban: a szép Somosné, még pontosabban: a még mindig szép Somosné valamelyik nap heves főfájással tért meg otthonába a Hulladék Gumiból Export Gyermekjátékokat Előállító Kisipari Szövetkezetből, ahová mint bedolgozó bevitte volt a bedolgozott bedolgokat. Levette Belgiumból származó gyíkhör cipőjét, melyet egy azóta uisszidált barátnője révén valamelyik világjáró futballistától vásárolt még tavaly, levetette selyemruháját, melyet egy távoli rokona hozott még tavalyelőtt egyenesen Párizsból, levetette páratlanul áttetsző nylonharisnyáját, melyet egy régi jó barátja küldött Brazíliából, s levetette végül természetesen perion kombinéját is, melyet egy török kereskedelmi utazótól vásárolt egy intim belvárosi cukrászdában, még három évvel ezelőtt. Ezek után egy valódi angol szappannal lemosta orcájáról a valódi holland rúzst, Tabi László ELŐKELŐ DOLOG melyet Bécsben vett még ősszel, amikor egy társashajóval ott járt. Ezt követőleg gyorsan ágyba bújt, mert a hideg rázta. Minthogy reggelre sem lett jobban és meglehetősen magas láza volt, orvost hívott. Az körültekintően megvizsgálta, s miközben porokat írt, így szólt: — Asszonyom, önnek ázsiai influenzája van. Holnap újra eljövök. Somosné tehát magára maradt ázsiai influenzájával, s vegyes érzések kerítették hatalmába. Bár a feje még mindig hevesen fájt, s a reggelit — melyet a közben megérkezett Terus néni elkészített — jórészt otthagyta, valami csendes büszkeség járta át egész valóját. A lapokban már többször is olvasott erről az ázsiai influenzáról, de eddig még senkitől sem hallotta, hogy ez Pesten is előfordult volna. Eszébe jutott, hogy olvasta: Európában eddig csak Franciaországban tűnt fel az ázsiai influenza, s a tengeren túl, Kanadában észleltek néhány esetet. S íme, most talán elsőnek az országban, ő kapta meg. Van ebben valami előkelő, valami stílusos, s habár a feje csaknem úgy fáj, mint egy közönséges magyar influenza esetén fájna, azért a közérzete valahogy mégis más, tagjai jóval zsibbadtabbak és mini, milyen érdekes, az orrát egyáltalán nem kell fújnia. Milyen ügyes, célszerű újdonság! Délben némi örömmel állapította meg, hogy a porok, amelyeket bevett, mitsem használtak. No, persze — gondolta magában — magyar porokkal nem lehet külföldi influenzát gyógyítani, s minthogy már nem lehetett kétsége afelől, hogy szervezetét valóban import-vírusok támadták meg, telefonált a barátnőinek, s eldicsekedett a dologgal. Kinek legyen ázsiai influenzája, ha nem Somosnénak? — kérdezték a barátnők önmaguktól, kissé irigykedve — neki volt először papucscipője, nylonkarórája és szllon esőköpenye is. A házbelieknek Terus néni mondta el, hogy ázsiai influenza köszöntött be hozzájuk. Mindenki tisztelettel nézett a Somos-lakás ablakaira. Hiába, no — mondta a segédházfelügyelő felesége —, protekcióval minden sikerül. Harmadnap felkelt, negyednap elment szokott cukrászdájába, ahol barátnői lelkes örömmel fogadták. — Milyen volt? — kérdezték kórusban. — Gyerekek — felelte Somosné a kávéját kevergetve —, azt nem lehet elmondani. Azt érezni kell. Bodó Béla VERJÜK A BLATTOT Kimegyünk valahová a zöldbe, a zöld májusba, egy plédet viszünk, leterítjük, kártyázunk, a fiatalok pedig ... Kártya!... A makk ász, tudjuk, nyáron is fázik. Rözsetűz mellett guggol, kezét a meleg fölé tartja, oldalán kulacs. Jámbor bácsika a makk ász, a kártyajátékok igen sok fajtájában mégis ő a legnagyobb úr. Először mint áSz, másodszor makk színe miatt, mivel az igen rangos aduszín. Disznónak is becézik. Az a kifejezés, hogy disznója van, a kártyás életből származik. Annyit jelent: szerencséje van, az ász legtöbbször üti a királyt, nem beszélve az alsóbb figurákról. így született a ferencjózsefi időkben kuruckodó nóta a Gotterhalte dallamára. Habsburgellenesen énekelték — májusi lázadással 7-, ahogy a kártyák sorrendje alulról felfelé következett: alsó, felső, király, disznó. Elég sok rendőri eljárás Indult valamikor ezért a nótázásérk A kártya öreg játéka az embereknek, állítólag a kockázásból származik. Itt-ott szerepel az irodalomban, sőt még az operában is, de a szép májusi délutánokban mindenesetre. A felvonulás már befejeződött, kint maradtunk a zöldben, ingujjban, ha süt a nap, könnyű bor kíséri az aprópénzes játékot — azt hiszem az aszszonyok ilyenkor szelíden mosolyognál;. ..Még egyszer én osztok, fiam — aztán befejezzük és mehetünk vacsorázni". A parlnerek meg cinkosán összenéznek, mindenki tudia: a fér.iuram még többször fog osztani vacsora előtt, vacsora után pedig folytatják a hűvös szobában. A legszolidabb májusi kártyázásban is vibrál egy kis szenvedély, nem a gazdát cserélő egy-két forintért, hanem inkább az olcsó dicsőségért: nyertem, tehát győztem. Emlékszem az általános pénztelen világra, amikor sokaknak a köztéri padok jelentették az ingyen kávéházat, s padokon lovaglóülésben verték komor arcú férfiak a blattot. A kibicek gyűrűjében álltam olykor én is, nem annyira a játékot figyeltem, azt a rejtvényt igyekeztem megfejteni: miről ismerik meg a játékosok a kártya figuráit., számalt, vagy különösen színeit, hiszen a kártyalapok anynyira tönkre kopottak, színehagyott.ak, zsírosak, mocskosak voltak. A zöld királyt játszottam ki — mondták —, tökalsót hi-