Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-26 / 122. szám

Veress Miklós ÉRTEM VAGY ELLENEM Tiszapart tündöklő reggel nehéz álmú kövek Lábamnál zöld kardhegyekkel seregeinek a fürge füvek értem vagy ellenem Lehunyom szemem s míg hullám hullámra támad tűnődöm: melyik század fogadna el fiának ősök vergődnek bennem mint a varsák börtönében a suhogó halak bordákból font létem falán szavaik átáramlanak: testvériség és szabadság Csokonai Martinovics Vérmező tüdőbaj alázat Sziklákra emlékszik a léptem alatt följajduló kavics hol vagy tizennyolcadik század Hol vannak kik nevem kiáltják s kik szemem befödik előbb csak az ég csak az ég villantja acélját magam hajtom meg nyakamat az elmúlás elött A kendő hull fölnézhetek és tűnődésem szétszakad tépett bevérzett szelek lobognak pirosra csapkodják arcomat sikoltanék mint madár kiált ha repülését megszegik: belőlem lobogj gyönyörű század lobogj tizenkilencedik ök szólnak így csontváznyi ősök akik most egy lesznek velem bordáimat akár a rácsot . rázzák széttörik hirteley mint ködön át a tiszta csúcsok tűnnek át mind a létemen Költő vagyok világnyi lázak eszmék műhelye alakít Ember vagyok hazám e század formálom fémes szavait Mért nem fogadsz be huszadik ahogy örökre magaba fogad a kő a fű a reggel Erősítsd meg hitem: villogó kardhegyekkel jönnek az évek ellenem Nem mozdulok várom ki támad s szivemért fegyvert ki fog: melyik tündöklés melyik század fogad majd el fiának HEMMERT JÁNOS REGGEL Hámos György KÖNYVHÉT NYILATKOZOM A KÖNYVEMRŐL Nincs könnyebb dolog annál, mint amikor az írónak saját könyvéről kell írnia. Viszont nincs nehezebb a könnyű dolgoknál. A nehéz téma fegyelmet, rendszerezést kíván; megszűri, szelektálja a gondolatokat. S mivel az ilyen nehéz témával valami célja van az írónak: e céllal ki is jelölte magának az írás irányát. A könnyű témánál azonban megrohanják az embert az ötletek, gondolatok, elmondanivalók. Nem tudja hirtelenében, melyik után kapjon. Ha saját könyvéről van szó, még az is megnehezíti a dolgot, hogy nincs szive a rengeteg tetszetős fordulatból bármit is elhagyni. S még egy veszedelem: a nyilatkozó kénytelen szerény lenni: máskülönben ellenszenvessé válik. A szerénységhez, saját könyv esetében, roppant lelkierő kell. Azonkívül gyakorlat és igen fejlett arányérzék. Hol a szerénység határa? Ha úgy vagyok szerény — ez a leggyakoribb eset —, hogy az olvasó megérzi: közben remeg a hangom az elragadtatástól — rossz szolgálatot teszek magamnak. Lehetek ravaszul szerény, de ehhez igen nagy ügyesség és hajlékonyság kell. S jaj nekem, ha lelepleződöm. Lehetek szerényen szerény, de ez már határos az elbizakodottsággal. Persze, lehet az ember őszintén szerény — ha valóban nem tetszik neki a könyve. vagy mondjuk: nem nagyon tetszik. Ilyen állapotban azonban az író — különösen a könyve megjelenésének napjaiban — nemigen kerülhet. S ha mégis így volna, még mindig él benne a remény, hogy a könyv csak neki nem tetszik: másokat el fog bűvölni. Miért befolyásolja tehát a maga beteges önkontrolljával helytelen irányba a valószínűleg kitűnő ízlésű olvasót. Továbbá: egy kiadott könyvért nemcsak az író felelős, hanem a lektorok és a kiadó is. Van-e jogom ahhoz, hogy e kedves és nagy tudású szakembereket pellengérre állítsam? A kiadott könyv többé már nem az én magánügyem: éppen úgy ügye a kiadóvállalatnak, a könyvterjesztő vállalatnak, a könyvkereskedéseknek. S mivel ezek valamennyien az állam tulajdonában állnak: ügye az egész államnak. Ha én itt lekicsinylően beszélek a könyvemről: talán a kritikusokat is lehangolom. Joggal mondhatják: én csak igazán tudom, milyen a könyvem. S ha ezt meg is írják — és miért ne írnák meg —, ártok vele a könyvnek, a kiadónak, a terjesztőnek, a kereskedelemnek, a gazdasági életnek, az államnak. Tehát, ha nem tetszene is nekem a könyvem: konokul hallgatnék erről. Inkább fulladjak meg a magamfajta fojtott szótól, semhogy a hazámnak kárt okozzak vele. Nehezen tudnám jellemezni a kötetben közreadott művecskéket. Körülbelül olyanok, mint ez a kis írás, csak valamivel hosszabbak. Mikor azon töprengtünk a szerkesztővel, milyen műfaji megjelöléssel lássuk el a kötetet: nem volt könnyű dolgunk. Pedig az olvasó szereti a műfaji megjelölést; hogy regényt, kisregényt, novellákat vagy humoreszkeket fog-e olvasni. A különböző műfajok másmás szellemi emésztőmirigyeket hoznak működésbe. Ugyanúgy, ahogy más-más nedveket választanak ki a gyomormirigyek, ha az agyközpontból arról értesülnek, hogy hagymás heringet kell majd megemészteniök, vagy francia krémest. Mi úgy döntöttünk, hogy mégsem jelöljük meg a műfajt. Hiszen csak egy közös vonás van az írásokban: valószínűleg lehet rajtuk nevetni. Az egyiken jóízűen, a másikon keserűen. Bár olyan nagyon keserűen: egyiken sem. Ezt különben a könyvborító rajza és a kötet címe is jelzi: Pótkötettel a halhatatlanságba. Ez az egyik cikk címéből került a borítólapra, tehát — félreértések elkerülése végett — nem a szerző igényének bejelentése a halhatatlanságra, akár a lexikon pótkötete árán is. A szerző ilyen igényt nem támaszt, mert tudja jól, hogy erre vonatkozó igényét nincs hol benyújtania. Ismeri a halhatatlansághoz vezető ösvény tekervényességét. meglepetéseit. Azonkívül nem is tudja biztosan, hány évnél kezdődik a halhatatlanság. Húsznál, harmincnál, ötvennél? Természetesen, az író halála után, ami a halhatatlanság örömét erősen csökkenti. A szerzőt tehát ilyen gondolatok nem nyugtalanítják. örülne, ha könyve megnevettetné s elgondolkodtatná az olvasót. S ha sokan magukra ismernének benne (bár erre alig van kilátás). S persze örülne, ha sokan megvásárolnák a könyvet; s már a megjelenést követő harmadik napon azért könyörögnének a szerzőnek, hogy segítsen legalább egyetlen példányt szerezni a könyvből. S annak örülne a legjobban, ha ezt a kérést képtelen volna teljesíteni. Vásár után Könyvheti csokor Zsoldoc Sándor mjml aryja zsellér volt, azt olyan történelmi múltnak tekinti, mint a rabszolgatársadalmat; mindig a szabadságot hiányolja. mert a szabadság történeti lényegéhez tartozik az a sajátosság, hogy akiben egyszer felebred iránta a vágy, már végtelennek érzi, és ami megvalósult belőle, azt mindig kevésr.ek és kicsinyesnek; az adagolt szabadságot rabságnak minősíti, két oknál fogva is: először, mert nem ismeri a szabadság kritériumait, másodszor, mert mindent rabságnak tart, airü fékezi még irreális vágyait. Hát még ha ösztönösen érzi, hogy olykor túlságos bőséggel, olykor túl fukaron mérik számóra ki egy olyan szabadság porcióit, melynek tápértékét tudományosan edég pontatlanul sikerült csak eddig megállapítanunk. Ha ezt mondom Rózsikának: „Csak másfél órára tudnám visszaforgatni a törtenelem kerekét, égnek meredne az a szép haja, Rózsika!" Ilyenkor nagyot nevet, csilingel a nevetése, és azt feleli: „Állítólag Józsua is meg tudta állítani a napot, de az csak egyszer volt, és igaz sem volt; Tóth Flórián úr nem tudja visszaforgatni az időt, mert még az újságban is olvastam, pedig az igazán sokat hazudik, hogy a történelem kerekét senkinek nem sikerült visszaforgatni". Nehéz a vita Rózsikéval. Nehéz és bonyolult, mert panaszai annyira konkrétak, hogy velük szemben az elvi pozitívum törvényszerűen megbukik. Miközben kínál itallal, étellel, töpörtyüvel, disznósajttal, kolbásszal, cseresznyepaprikával és császárhússal, áradóan beszél: Szeretem ám a családot, mert akármilyen hamisak, azért mégiscsak velem hamisak, ha szükségük van valamire. Amikor jönnek faluról, leülnek a konyhába, és azzal kezdik, hogy te, Rózsika, azért jöttünk, mert fogat kellett húzatni az uramnak; uram isten, micsoda lófoga van neki, s ha már gyüttünk, gondoltuk, hozunk neked ebböl-abból, hiszen két hét múlva itt a karácsony. Nem mondom, unja már az uram a falusi életet, jönnénk föl a fővárosba is, de hát ez űcsem megy, inkább azt köllene a Tóth Flórián úrral megbeszélni, nem lehetne-é ezt a két gyereket pesti iskolába elhelyezni: nem mintha az a pesti iskola jobb volna, itt is, ott is ugyanazt tanítják, de hát két esztendő múlva azt szeretnénk, ha ez a Jani' gyerek gyárba menne dolgozni, és az Eszti is ide menne férjhez. Hát neked, hogy megy a sorod, Rózsika? Pesti ember mindig sír; pedig hát neked a Flórián úrnál megvan mindened, nyolcszáz forint a fizetésed, borravaló is akad, mert gyünnek ide előkelő urak és művészek vendégségbe, meg ő is dugdos neked erre-arra kis külön pénzecskét, utazásról ajándékot is hoz, nem is szólva, hogy se kosztra, se lakásra nincsen gondod; olyan aranyórád van, hogy nálunk sem a tanácselnöknek, sem a plébánosnak nincs ilyen, és annyi a ruhád, hogy ha apád látná, hát csak azért nem mondaná rád, hogy ringyó vagy, mert istenfélő lánynak tartott; mink meg küszködünk, mint általában a parasztemberek, tyúkkal, libával, disznóval; tehenet nem is tudunk tartani, úgy veszszük az állami tejet, azt a zsírtalanított fehér vizet, mintha nem is laknánk Déden; tudod, Rózsika. nem múlik el hét, hogy ne lenne külön gond; hol a mama beteg, hol egyik, hol a másik gyerek, a körzeti orvos sem szívbajos, mind meg akar gazdagodni; hol a tv romlik el, hol a mosógép, mert hát átabotában készítik ezeket a drága masinákat; arról nem is beszélek, hogy a minap még a kéményt is bedöntötte az erős szél; pedig hát gólyafészek is volt rajta, és ha tavaszra jön megint a gólya, hadd találja meg a régi lakhelyét az űj kémény és az antenna között Egyszóval jó volna, hogyha ezer forintot adnál, hogy a kéményt és körülötte a tetőt is rendbe hozhassuk, Rózsika; neked ezer forint meg se kottyan, mi pedig... — És adott, Rózsika? Rám nézett, egy ideig hallgatott, aztán csendesen mondta: — Persze, hogy adtam ... A testvéremnek ... Mór csak a gólya miatt is. Az ember nem akar a családjóval vitatkozni. — Pedig többjük van. mint magának Rózsika. — Az az ó dolguk, Flórián úr. Nem számolom a pénzüket. Ne mondják, hogy ezek a pesti lányok magasan hordják az orrukat. Aztán képesek, és nem csináltatják meg a kéményt, és jön az a szegény gólya messziről, már apám idején is nálunk lakott, a szép hónapokban. Nem akarom, hogy idegen helyen kezdjen fészket rakni, csodálkozna, miféle világ lett nálunk a faluban ... Ezt nem tetszik érteni... Én ezekkel a gólyákkal nőttem föl, ez maradt a régi házból, mert ezt a gólyafészket nagy gonddal megmentettük a régi kéményről, és mikor felépült a régi helyén, az új ház, apóm az űj kéményt a régi mintájára csináltatta, s arra művészkedte a régi kedves fészket, hogy ha jönnek a gólyák, semmit se vegvenek észre ebből a nagy modernizálásból. Ha a kéményre nézek, apámat és a nagyapámat látom, de még a dédanyámat is, akiről már meséltem Tóth Flórián úrnak. Ügy szerették azt a gólyafészket, mintha az hozta volna az egészséget és boldogságot a családba. — Persze, Rózsika, persze, hogyne érteném én ezt! Csak hát igazságtalan dolog, hogy ők, akiknek százszor annyi van, magát fejik. — Nincs igaza, Flórián úr, nem igazságtalan ez. Mindig a családnak van igaza, és aki a családon belül mindig igazságot akar tenni, az keserűséget okoz mindenkinek, de a legtöbbet magának. Nem olyan nagy dolog az az igazság, mint hiszik. Inkább tessék jóízűen falatozni, koccintsunk is, mert én nem iszom ugyan bort soha, de ezt a hazait, ezt igen, mert ha a színére nézek, szinte az egész családot látom, az elment öregekkel és a még ítllevőkkel együtt. Ezt itták, ezt dicsérték, ettől dülöngéltek, ezt hagyták örökül. Most már csak kicsiny a szőlő, ami megmaradt. A másik részét, a nagyobbikat kisajátították Hogy milyen bort sajtolnak ott a szőlőből? Azt nem tudja senki. Csak azt tudjuk, hogy felhozzák a városba, elviszik Budafokra, és ott úgy olvad bele abba a rengeteg borba, a mi egykori kicsiny borunk, mint a Flórián úr könyve abba a rengeteg kötetbe, amit már összeírtak a világon.