Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-19 / 116. szám

5TEFAMIAY EDIT RAJZAI KOMPOZÍCIÓ I. KOMPOZÍCIÓ II. KOMPOZÍCIÓ III. Róbert Rozsgyesztvenszkij KÖLTŐK ÉS GYILKOSOK A hihetetlennek hmni [kell, és valódinak kell venni. A költő és a gyilkos „dicsősége" közt nincs különbség [semennyi. Céltáblájuk: e századok, s a hírnév. És sok a közös motívum, annyi, hogy nem is hinnéd. Mert .a cárokra ki emlékszik? De Dantés és Martínov, e két könnyelmű, kő-kegyetlen „szent kötelességtudó" [ról tudjuk, hogy kik. Mondhatni, ez nem [különös, megbotlottak egyszer — és kész! Es mondhatjátok: a Sírnál keseregni — ezzel ugyan mire mész? Festékszagú papírlapokon a versük, életrajzuk, keretes képük nevetve néz alá..'. Ha akarod, hogy ölökre fönnmaradjon a neved, löjj csak a költőkre, s a történelem megemleget! FERENCZ GYÖZÖ FORDÍTÁSA eggeiínéi ültünk ép Miroslaw Zulawski amikor csenA HÁTIZSÁK Miroslaw zulawski lensyel író 1913-ban született. Jogot végzett. 1936-ban jelent, meg első írása. 1945-töl 1952-ig kisebb megszakításokkal diplomáciai szolgálatot teljesített, majd újságiróskodott. Legjobb regénye, a Vörös folyó 1953-bajj látott napvilágot amelyért Auami-dijban részesítették. a nyájat, pillanatok alatt. Mintha semmi se történt volna. Balra a nyáj, legelészik, öróla tudomást se vesz, előtte nyílt a mező, a kutya fenekén ül, előtte, és vár. Parancsot. Megtörli az ember homlokát, zavarodottan gondolja, hogy talán nem jól fütyült. Csodálkozva nézi az állatot, ilyen állat, nahát... Fantasztikus. A nyáj legel, mellette, a kutya a nádas felé szimatol, lassan lépeget, szinte hanyagul, a bürokrata gyanakodva szemléli. — Nana, ide gyere, te ördög. Nem vagy te olyan nagyon jámbor. — A kutya rá se hederít, tereli a nyájat dél felé, egyre távolabb a juhásztól. A juhász, vagyis a bürokrata, dühbe jön, most már világos, hogy a kutya kibabrál vele. Szalad a nyáj után, fütyül, kiabál, a bottal hadonászik. Jól nekidurálja magát, vagy ötven lépést rohan, aztán megáll lihegve, levágja a botot. Nézi a nyájat, messze járnak, mit járnak! Rohannak, mintha menekülnének. A kis kutyaördög nátul ugatja, marja óket Az autó sokára jön, az ember felszedi a botot, odajön a fűzfához, leül. Városi ember vagyok, tehát nyíltan rám néz, kezet nyújt. — Látta ezt? Kardos. — örvendek. Elvtársam, hiába várja a birkákat, meglátja, az autóban csak kollégaja lesz. — Ugyan — gondolkozik. — A kutyával valami nem stimmel, azt tudom. De miért ne lenne meg a két birka? — Kicsit zavartan néz maga elé, elvörösödik. — Ilyenek ezek, mit ígérnek nekem birkát, nem is szeretem a birkapaprikást. Az elnök kiküld minket ide, hazafelé tartunk már, nem szeretem az egész ügyet Szapen, gett a telefon. Jó ismerősünk volt, Ziuta, a gyerekorvosnő. A feleségemmel akart beszélni. — Téged kérnek — nyújtottam át a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziutát, s időnként bólogatva csak annyit szólt: „igen, igen", majd megkérdezte: — Milyen színű? Ziuta úgy látszik nagyon vagy csak én hallottam úgy tünk. Az a falucska azóta aprólékosan magyarázhatta — kérdeztem. A barátaink pompás üdülőhellyé fejlőa színt, mert a feleségem is- ls érdeklődve pillantottak dött. Anyám, a nővérem, mét bólogatni kezdett, és rá, hisz mindnyájan nagyon meg én egy kis házban élazt mondta: ' szerettük Ziutát. tünk, apánk pedig kinn volt — Adjál neki egy szén- A feleségem titokzatos a fronton. Csak onnan tudtablettát. Ostyában könnyeb- mosollyal válaszolt: tuk. hogy van apánk, mert ben be tudja venni. És a _ Ti férfiak! Ádám és anya sokat mesélt róla, és teájába ne tégy cukrot. £Va óta'éltek együtt a nők- a fényképe ott állt az aszta— Nem egészen értem — kel és mégsem tudtok ró- '°n. Folyton kérdezgettük, szóltam, a feleségemhez, ]unk semmit. Biztos vagyok i10®/, mikor hafk s miután visszatette a kagylót benne hogy Éva meg sem mindannyiszor azt valaszcl— miért fordul Ziuta hoz- lepődött, amikor Ádámot tak nekünk: nemsokára, hiZád tanácsért, ha a gyereké- először meglátta, és másnap- f-en a haboru mar a végéről van szó. Elvégre ő a ra már kiismerte öt töviről he? közeledik. De a haboru gyerekorvos! Ebből nem hegyire, de ti, férfiak csak nleS egyre tartott, s a helyszármazhat semmi jó. bámultok minden nőre raindi& rosszabb lett. Még — Ziuta kitűnő orvos — mintha először látnátok, és ma is emlékszem a melasz mondta a feleségem —, és még az olvan egyszerű do- szörnyű laere, színére es tudja, kihez kell fordulnia, foghoz sem értetek, mint az de hiába, nem volt ha az ő gyereke beteg. Én asszonyi könnvek. mas amivel a kavenkat három fiút neveltem fel és a férfiak egyszerre kó- nle6édesithetttrk volna, neked is el kell ismerned, nisban tiltakoztak, mond- Anyánk nagyon bátran vihogy sohasem volt gyomor- van, hogy az asszonyi sírás setkédett. sosem láttuk sirrontasuk... nem is olyan egyszerű do- m;. estenkent leült levelet Még aznap délután, ami- fog, mint amilyennek tűnik. 'rn! aPunak> s "eha rarik* kor vendégeinkkel együtt te- Aztán ismét a feleségem blzta. h?®7 P<*tára adjuk, áztunk, a telefon újra meg- vette át a szót Fedlg olyan klcslk y°ltunk, szólalt. _ Elmesélhetném nektek h°®\csak ,a kerítésre masz_ Ziuta zokog - nyű]- egy gyei-ekkori emlékemet, va ertuk el a Pataiadat toltam ismét a kagylót a fe- ele azt hiszem, a jelenlévő Néha-néha apától is jött leségemnek, — Megmond- férfiak meg sem értenék. levél; vastag borítékban tam, hogy semmi jó nem A társaság hölgytagjai ra- volt, melyet a tábori posta származhat... gaszkodtak hozzá, hogy el- és a cenzorok bélyegzői tarA feleségem hosszan hall- mesélje a történetet, s az se kitottak. Anyánk olyankor gatta Ziuta beszámolóját, baj, ha a férfiak valóban olvasta el őket, amikor mi majd így búcsúzott tőle: nem értik. Így hát nőm be- már ágyban voltunk. Csak — Semmiség, drágám. Iga- lefogott: _ a hátát láttuk, ahogy föléjük zán örülök, hogy segíthettem. — Az első világháború hajolt. Azután mesélt ne— Valóban zokogott Ziuta, idején történt Vidéken lak- künk apuról, s egyszer elmondta. hogy megsebesült kórházba került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsokára betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hapdtápnál. Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák lisztektől kaptunk, s ami akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstolt szalonnával. Mindenki azt mondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de ml még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák nxár megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek. mi csak azt tudtuk válaszolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké... A feleségem kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét,, ahol két kislány álvamra, nem. — Felhevül, és tudom, hogy igy is érzi. — Miért ez az örökös kínálás? Nagy ebéd, demizson pálinka, most meg a birkák. Mindig ez van, mindig. Ez csak féligazság, ő is tudhatja, mert abbahagyja ezt a témát. Néz a nyáj után, lent vannak a rét legalján, apró pontok, aztán elnéz a nádas felé. Jön a kocsi. Egyre sebesebben közeledik, zúgva áll meg, csak a kolléga ül benne. — Megmondta, tényleg se juhász, se birka. Honnan tudta? Nem kapott írást az irodáról, vagy szóbeli utasítást? — Dehogy. Máma szerda van. Vasárnap kellett volna jönni. Akkor a birkák az akolban vannak, hétközben ilyesmi nem lehetséges. Az öreg régi juhászsarjadék, felakasztaná magát, ha egy is hibázna a keze alatt. Vasárnap semmi köze hozzá. A téesz egy embere van itt kint az állatokkal. — Gyere, átvertek bennünket —, szól ki a kolléga a kocsiból, de mintha nem is volna nagyon mérges. Talán van humorérzéke. a mellettem ülő felpattan, energikusan lépked, beugrik a kocsiba, fejét előre tartja, aztán gyorsan átzakatolnak a réten, ki a műútra. — Ez aztán a juhász — meséltem este házigazdámnak, aki szintén tag. Nagyot nevetett. — A Sánta-Juhász bácsi? No, nem azért volt a tréfa. Lehet vele szerdán is beszélni. de nem húszasért. Egy ötvenes, ezt kívánja, hiába szidja az elnök, ebből nem enged. Mondom, a húszas miatt volt a tréfa. Sóhajtottam magamban, hogy uramisten, lassan eltávozok ebből az árnyékvilágból, és nem tudom milyenek valójában a szépséges föld egyszerű, romlatlan emberei. modoefk a fűstölt szalonnáról;.. — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szép napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbevett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. Szóval, ez volt a mi apánk, no. lám, hát ilyen volt, ilyen szúrósarcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duzzadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik gondolkodni sem tudott az örömtől, mert ahelyett, hogy fenyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnkint lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is agyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk. hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába a petróleumlámpával. A hétizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhűlve bámultunk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegekben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér. szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tarkállottak a tábori posta, meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk írt apának, s amelyek elborították az egész ásztalt. És akkor életünkben először láttuk sírni az anyánkat Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szobába, meglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt és még a karjaiban sem vigasztalódott meg. A feleségem elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Üg.v tűnt hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak, milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatért... Fordította: ZILAHI JUDIT SZERELMES VERSEK Szepesi Attila KESERVES Ruhád eladtam csupasz leszel Legenda nélkül szeretkezel Mosolyod villan akár a kés: kínnak valótlan örömnek kevés Ilyen kifosztott ilyen kopár ilyen barbár a tavasz a nyár? Ilyen tékozló ilyen sivatag? Te csoda vagy mégis csoda maradsz bár nem váltlak meg konok vagyok Nem hajlongok csak káromkodek Mégsem kell a rossz szerencse Áldott a. te méhed gyümölcse Vass Imre MILYEN HOSSZÚ SZOMORÚSÁG Jó lett volna gyereknek lenni bátor erősnek verekedösnek orrbeverőnek karcsavarónak szembeköpőnek fáramászónak versenyúszónak jótanulónak Jó lett volna kamasznak lenni megváltozónak álmodozónak bátor erősnek verekedösnek lánycsókolónak mindentudónak elragadónak Jó lenne már ifjúnak lenni messze elmenni végre elmenni végleg elmenni téged szeretni