Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
Mártí- bárány Tamás: romság Szabálytalan boldogság Egy rokonlány baljós házasságára Hiába is tiltakoznál, A te sorsod mártiromság. Gazdag lelked fogyó kincsét Napról napra egyre fosztják; Nem is lelni maholnap már Csak a romját... A te lelked olyan volt, mint Egy napfényes, dús mezőség; Színes álmok, a virágok Kihimezték, átalszötték ... S egyszerre csak kiperzselte Mind a hőség. A te lelked olyan volt, mint A kalászos, arany róna; riros szeme: a reménység Kacérkodott egyre róla ... S a szél mindet kipergette, Szerteszórta. A te lelked olyan volt, mint A halk tenger sima tükre; Fajkos sugár enyelgését Tiszta kékjén átalszürte ... S a vihar most nyugodt [fodrát összegyűrte. A te lelked olyan volt, mint Egy zománcos, tarka lepke; Színes mezét, hímes szárnyát Arany porban fürösztgette ... De valaki lemorzsolta. Leseperte. A te lelked olyan volt, mint A magas bérc bíbor orma, Szabad sugár tündér tüze Koszorúzta, beragyogta .., De jött az éj s barna leplét Reádobta. Hiába ls tiltakoznál: A te sorsod mártíromság. Kapzsi szemek, éhes szivek Kincses lelked kirabolják; Kern is lelni maholnap már Csak a romját.., MARKY IMRE Te már nem ismerted Bossányit ugye? Persze, decemberben helyezték el, ő meg januárban került a vállalathoz. Magas, szőke, mackómozgású férfi; az a fajta, akit észre se veszel, vagy megbolondulsz érte. Nem tudom, megfigyelted-e már, ezek a szőkék negyvenévesen is olyanok, mint a kisfiúk. A szemük kéksége ... S a mosolyuk! Még abban is van valami az örök kisfiúból. Nekem nem sok kellett, hidd el. Palit én nagyon megszenvedtem; fél esztendő sem volt elég, hogy kiheverjem. Az ember végeredményben az éleltét teszi fel arra a férfira, akivel összeköti a sorsát; s nincs olyan sok élete... Az a gazember hat évet rabolt el az életemből. Tavaly váltunk el. Huszonhárom voltam, amikor elvett, most a harmincadikban vagyok. Igazán csak hat év múlt el a válásunkig? Dehogy, fiam. A fiatalságom is' ő most harminckét éves. Fiatal ember. Én meg? Nem, hagyd, ne is beszéljünk róla! Így fest az a híres egyenlőség a két nem közt... Szóval, esztendeje, hogy elváltunk. És akkor jött ez a Bossányi. Nem mindjárt; félév múlva. Addig, hidd el, rá se tutam nézni a férfiakra. De ez az ember — nevess ki, úgy beszélek, mint valami bakfis! — más volt,, mint a többi. Nem azzal kezdte, hogy mikor megyünk egyszer vacsorázni, vagy hogy utazzunk együtt kiszállásra .., Csak sóhajtozott és mély, tűnődő pillantásokat vetett rám; de hetek teltek el, s egy árva szót sem szólt. Azt sem tudtam, nős-e? Gyűrűt viselt ugyan; de azt mostanában az elvált emberek ls hordják, hajadon-riasztónak. Egyszer bent maradtam estig, mert sok volt a restanciám. Elfelé, a portán már, belébotoltam Bossányiba. A vezértől jött; értekeztek. Fáradtnak látszott, szeme árkos volt, arca szürke; szinte megijedtem tőle. — Egy kávét — azt mondja —, igyunk meg egy kávét, Lili, mert összeesem. — Jó — mondom —, Igyunk. Én is fáradt voltam, gondolhatod; fél nyolc felé járt. Hát így kezdődött Ilyen ostobán, hétköznapian. Egy fekete az Aeróban. Illetve ott még nem is kezdődött semmi;. de nyolckor zárnak, és kidobtak bennünket. — Sétáljunk még egy kicsit — könyörgött. — Millió hangya mászkál a fejemben, nem tudok így hazamenni! — Mit veszítek? — gondoltam. Az üres lakás vár, meg a hideg ágyam ... Sétáltunk, utcáról utcára. A nagy térnél már az egész életét ismertem. Nős volt, igen, két gyermek apja. De boldogtalan. Te, ha egy férfi boldogtalan! Szárnyakat kap tőle, s úgy tud panaszkodni, akár egy költő ... Még nem voltunk az út végén, de én már tudtam, hogy meg fogom vigasztalni. Megérdemli... Ha most így visszagondolok rá, úgy érzem: nagyon szép volt ez a hat hónap. A' hét minden napja az enyém volt, hétfőtől péntekig. Szombaton és vasárnap sosem láttam. Péntek este zavartan elköszönt, a hétfői viszontlátásig. Tudod hogyan van az ember ilyenkor: a férfi otthoni életéről nem beszél. Feszélyező is, tapintatlan is ... Első kitárulkozása óta én se hoztam szóba; s észrevettem, hogy ő is kínos gonddal kerüli ezt a témát De nem. bántam; maradt éppen elég, amiről beszélhettünk. Én még így nem voltam soha, senkivel! Mindenhez értett, minden érdekelte. S mindenről valami nagyon egyéni, roppant eredeti véleménye volt; élvezettel hallgattam. S az energiája, te, a fiatalsága! Engem felrázott abból a tompultságból, amelyben a Pali utáni hónapokban éltem. Ügy éreztem, éveket fiatalodom mellette. Olyan volt, mint egy kamasz. Csillapíthatatlan életerő. Azt a szót, hogy fáradtság, akkor halllottam tőle utoljára, ott a porta előtt, a legelső napon. Valami csendes, kitartó boldogságérzettel teltek meg napjaim; úgy éreztem magam, mint aki révbe ért. Érted, ugye? Az ember nem tizennyolc, talán nem tud már úgy lángolni. De huszonnyolc is elmúlt — és izzani csak most tud igazán... Ha hiszed ha nem: kezdtem hálát var nem került nekem semmibe. Egy veresképű angol nyomta a kezembe, azt mondta, hogy ő nem tudja elszívni. Nem ért hozzá, a bolond! Én mondom magának, kitűnő szivar ez. Eljött a fürdőidény vége és egy este, amikor már talán csak húsz vendég lézengett a városkában, betértem a megszokott kávéházamba. Mindössze három ólasz vendégmunkás ült ott. És ekkor megjelent Tchuk-Tchuk. Életemben elóször találkoztam vele olyan helyen, ahol pénzt lehet költeni. Uramisten. milyen sovány volt. Az ember azt hitte volna, hogy egy hete nem evett. Egy hete? Egy éve! Leült és üveg bort rendelt. Azután beszélni kezdett, vígan ömlött belőle a szó és nevetett is hozzá. — Nézzétek Tchuk-Tchukot — szólalt meg az egyik olasz. — Micsoda vidám pintyőke lett belőle! Rajta Tchuk-Tchuk, kínálj meg minket is a borodból, hadd lássuk, milyen jól megy a dolgod!. Tchuk-Tchuk átnyújtotta nekünk a flaskáját és rendelt egy másikat Ittunk, Tchuk-Tchuk gyorsabban és mohóbban, mint bármelyikünk. Felélénkült — hiszen egy olasz könnyen felvidul, különösképpen az, aki hónapokig kenyéren, víaen és makarónin élt Látszott, hogy a fiúnak alapos oka volt a jókedvre. Énekelt és nevetett a többi olasszal együtt Az egyikük megjegyezte: — Ügy látszik, a mi Tchuk-Tchuk barátunknak jól bevágott az üzlet. Áraid már el, mennyit szereztél az idén? De Tchuk-Tchuk csak a fejét rázta. Erre mindegyikük elsorolta, hogyan boldogult ebben az idényben, s mennyit tudott félretenni, ám Tchuk-Tchuk kitartóain hallgatott, kissé büszke, sokatmond* mosollyal a szája sarkában. — Ugyan már, Tchuk-Tchuk — biztatta az egyikük —, légy egy kicsit őszinte! — Az én tiszta hasznom ezerhatszáz veit. Ennél ö sem jutott messzebb! — mondta a másik. Az összes szentekre mondom — szólalt meg Tchuk-Tchuk hirtelen —, és négyezerhez mit szólnátok? Nevettünk; — Ez az ember a bolondját járatja velünk. Tchuk-Tchuk a frakk-kabátja zsebébe mélyesztette a kezét. — Idenézzetek! — kiabált és kirángatott néhány bankjegyet, csupa ezerfrankost Nagyot néztünk mindannyian. — Látjátok, mennyit számít a meggondoltság — hangoztatta büszkén. — Én aztán egy sout sem költöttem el a keresetemből. Mind itt van az utolsó garasig, Most pedig hazautazom a kislányhoz, kívánjatok nekem jó utat!.;. Másnap reggel ugyanabban a kávéházban üldögéltem, amikor felpattant az ajtó és Tchuk-Tchuk berohant. Levetette magát az egyik asztal mellé, könyökére ejtette a fejét és zokogni kezdett — Kiraboltak! — könnyei végigfolytak borostás arcán. — Elvittek mindent, egyetlen sout sem hagytak! Ott volt a párnám alatt és kiemelték, amíg aludtam! Eltűnt vége, az utolsó sou is odavan! Ezt hajtogatta reménytelenül, tehetetlenül. Űjra, meg újra csak ez tolult az ajkára: „Minden pénzem! Minden, minden pénzem!" — Voltál a rendőrségen? — kérdeztem. Igen, járt már a rendörségen is. Vigasztalni próbáltam, de hasztalanul. A szerencsétlen fiú egészen magánkívül volt. A rendőrség az újját sem mozdította — minek is? Ha egy Rostchild vagyonához nyúlnak, az más. De ez a károsult csak egy szegény olasz fiú volt, aki mindenét cl. vesztette! Az előző este eladta minden ingóságát, meg a bódéját is, ígv aztán vasútjegyre sem maradt pénze. De semmi sem tarthatta vissza: gyalog vágott neki az útnak. Máig is látom, ahogy leszegett fejjel elindult, kis fekete keménykalapja dacosan ült göndör fején. Mi lett belőle később, nem tudom, és bárhogv töprengek, nyomát seni találom Tchuk-Tchuk történetében a kárpótlásnak, melyről oly sok szó esik. Fordította: ZILAHI JUDIT érezni Pali iránt Ha nem történik, ami történt, s utunk nem válik el, talán soha nem ismertem volna meg ezt a furcsa, szabálytalan boldogságot Csak a vasárnapok, a vasárnapok ... őszintén szólva, a szombatoknak még örültem is. Ekkor minden hely zsúfolt, az ember nem szívesen megy el hazulról. Meg aztán: mosás, vasalás, alaposabb takarítás: az ilyesmire is kell idő; s a hosszú szombat délután nagyon alkalmas erre. Hanem a vasárnap ... Az ember ül a frissen takarított lakásban, kinyitja a rádiót, olvassa az újságot, — és nem megy az idő! Pedig a délelőtt még csak elmúlik valahogy, az ebéddel is elmegy egy óra — de kettőkor végképp megáll az idő! És nem szabad arra gondolni: mi lehet most vele? Hol van, mit csinál? — mert olyankor a két öklöddel szeretnéd verni a homlokod ... Minél inkább a tiéd az a férfi, annál inkább érzed, mennyire nem a tiéd ... De aztán, szerencsére, jön a hétfő, megint látod: s a vasárnap délután lidércnek rémlik. Egészen a következő vasárnapig... Ha unod abbahagyom. Inkább elmondanám; egy kicsit mindig megkönnyebbülök tőle. Mondhatom? Egyik ilyen nyomasztó, szürke, reménytelen vasárnap délután úgy öt óra tájt, azt éreztem: nem bírom tovább. Ha nem megyek emberek közé, megfulladok. Még az is megfordult a fejemben, hogy telefonálok Tibornak. Bossányinak, igen. Bár úgy beszéltük meg a legelején, hogy otthon soha nem hívom, most mégis elővettem a telefonkönyvet, fellapoztam. De aztán meggondoltam magam és gyorsan felöltöztem. Inkább sétálok egyet. Egy kis lombot akartam látni, hiszen olyan lassan jött idén a tavasz. Egy család ballagott előttem, apa, anya, s két nagy gyerek. Egy tizenöt év körüli fiú, s egy tizenhárom éves leány. Lassan sétáltak a lanyha tavaszi délutánban; talán ők is a zöld felé igyekeztek. Meg akartam előzni őket, de hirtelen megtorpantam. A férfi valahogy ismerősnek rémlett. ő volt, igen. Bossányi. Voltaképpen nem is értem, hogyan ismertem rá: egészen idegen volt Egy .másik ember. Á ruhája, igen, s a haja: az tetszett ismerősnek. Még a mozgása is más volt, híd el! Lassúbb, fáradtabb. S a hangja, a nevetése! Mögéjük settenkedtem, egy-két beszédfoszlányt is elkaptam. A hangja mélyebben zengett; volt benne valami apás, no, nem találok jobb szót rá. A nevetése is szelíd; ha velem volt, idegesebben zizzent mindig. Egyik oldalon ment ő, köztük a két gyerek, a másik oldalon az asszony, ő inkább a gyerekkel tréfálkozott, az asszony meg csak éppen mendegélt ott mellettük. Néha a kirakatokat nézte. Egyik divatüzetnél meg is állt; akkor elébük kerültem. No. Hát a kislánya szakasztott ő; a fiú inkább az anyja. De jóképű kölyök, bár már kamaszodik. Igen. A szívem hevesebben vert, a torkom is elszorult. S megálltam én is a kirakat előtt. Aztán találkozott a tekintetünk. Első pillanatban meg sem ismert láttam' rajta: időbe telt. míg ebből a vasárnapi világból átlendült abba a másikba, ahol nekem szorított helyet. Sután biccentett, s fordult is nyomban el; a leánya kérdezett valamit, arra felelt És lassan rátette a kezét a fiú vállára. Továbbindultam. Hazamentem, bevettem egy Dorlolvnt, de még így is hajnalig sírtarrl. Azóta már töbször keresett telefonon, de én soha nem érek rá. \ i/Uai (far/e/a qpapkék Kiállítása képtárban Maurice Loirand Új magyar falu JBdonard Pignon Kakas