Délmagyarország, 1968. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

Veress Miklós Hajnali városkép ceruzával Szemetesvődrök kuporodnak a házak elé a hajnali roppanó hóba és hallgatják a szél ismerős eicegését a sikátorokból Nem mozdulnak papirosfarkuk maguk alá húzzák a szemetesvödrök félálomban duruzsolnak maguknak egy kicsit mert jön jön a reggel és a sárkány gerincű házak éhes kapuikkal a csöndbe harapnak es megindulnak, a teherautó-komondorok felugatnak a gépek és zúzódik fröccsen a hő t De most még érintetlen a csönd a hő a szelídség Bolygók zümmögnek okosan valahol és viselős lányok tipegnek ég és föld között a termékenység áeszkaszalain Márky Imre Örök sebem Nevem napjára gratulált a Végzet! Gyászos, gychennás, gyilkos fájdalom Szivembe mart, mély fájdalomra vérzett. Vádak kockáit vakra pörgetem. Ködöt sűrűsit kérdések miértje. Csak egy a biztos itt — örök sebem. Álmok tündére és vágyak lidérce Zsongón-zsihongón zümmögött köHJl: Dús szőkeséged s kék szemed dicsérte. Virágzó bájnak mind tükröt törül. Egynek tapsolva és egymást taposva: A balga verseny gyászt hagy örökül. A drámák medrét sorsok árja mossa; Húszéves lánykám, véged dicstelen: Könnyek fürösztik lelkünk bánatosra. Az Űr. hol állat tombol, nincs jelen? (Deríti napját jóra és gonoszra!) Jaj, nem sugallt egy felsőbb intelem! Felhőtlen égből villám sújt orozva ... Igaz száj nincs, mely tudhatná: mit volt; Véres vetésed nőtt, halál-borozda. Szived fölött két néma seb sikolt. Bár nem hallhattam, mégis egyre hallom Dalos szádról az elrémült sikolyt. Holt Heddykémet. megvallatva, vallom: Bűnbánatot nem gyónhat válaszod: Csalódva pukkan szét a pletyka-ballon. A bú s a részvét tengert árad ott; Talán mindnyájunk bánatát tetézi Hü húgomé, ki érted fáradott. Keservek súlyán meggörnyedve nézi. Könnyű ruhácskád, mely halványba kéklett, i. (Altassanak bús nyírfák halk meséi!) Nevem napjára gratulált a Végzet! • •- • Stefániay Edit EMLÉK E gy percet ánt a tv Sipkay Barna nat Amikor eldw hörgött, a profeszszor ottmaradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör. — Hordár! Hordár! Elöcamvnogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a professzor dühöngését, aki elátkozott dögtemetönek titulálta a helységet, s a kérdésre. hogv itt talán járvány pusztított, csak egyszerűen „nern, uram"-mal válaszolt. — Hát akkor mire várunk? Ketten az éjszakában rettát puhitgatott és rágyújtott. — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benA hordár^ a professzor tü- ne? _ kérdezte a professzor. — No igen, mi van benne? — Minden! Érti! Minden! — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, uram. hogy én nem igen szoktam — Valami szándéka csak nehéz poggyászokat az uta- van, nem?! soknak továbbcipelni. — Nekem semmi, uram — Tisztázzunk valamit. A professzor leült a bőmár nyugtalanul sandított Maga hordár? röndre. A hordár egykedkörül._ Hiszen csupán ketten — Hát űrám. ez'nézőpont vűen dohányzott. — Meddig fogunk itt rosrelmetlenségét nyilván tréfa ra vette, mert a táskára bökött: — Fzért hfvott. uram? — Talán sakkozzunk itt, úgy gondolja? — ön szeret sakkozni? A messziről érkezett most — Egyedül vagyok uram — mutatta fel bütykös, vastag ujját az ember. — Ne tréfáljon velem, hallja" — Dehogy tréfálok. —• Mit akar tőlem? Pénzt? -— Nem vagyok rabló, vannak. És éjszaka. kérdése. Ha értem kiált, ak— Én ugyebár most ér- kor igen. hordár vagyok, köztem. A táskám meglehe- — És ha felszólítom, hogy tősen nehéz. A feladat egy- hozza a bőröndömet? Akkor szerű: megemeli a táskámat már nem bizonyos, hogy és mindketten elindulunk, hordár? Tehát? A hordár jóindulattal mosolygott az öregemberre. — Elég nagynak láttzik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas azonban ciga— Valahogy így. uram. A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájából kisebb bankót választott. — Itt van. fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyászomat. — Latja uram, ez az, ami nem lehetséges. — Mi nem lehetséges? Micikéje se érdekelt volna akkor engem: forgattam buta fejjel a könyvet, rajzolgattam a palatáblára, meg anyám szavait hallgattam, milyen nagyszerű is az az iskola. Apám kint a hátsó színben, ahova szalonnasütésre ment ki a család, a nagy, okos tanítóról mesélt esténként Ezt a színt lomtárnak használtuk, a gazda a nyárikonyha mellé építtette valamikor. Csöpögött a szürke zsír a kenyérre, s én a tűzbe révedezve csodáltam a nagy okos tanítót, aki majd minden tudományra megtanít, aki úriembert farag majd belőlem, hogy ne legyek elhagvott szegény, mint az apám. — Jegyző, doktor, vagy akár tanító úr lesz a Gézuska, csak tanuljon szorgalmasan. — így biztatgatott az apám. Akkor este csak forgolódtam az ágyamban. Nem álmodtam, mégis láttam magamat cilinderrel a fejemen, fehér kesztyűvel, sétabottal, arany zsebórás passzéntos mellényben. Mindenki, még a Szegedi Pityu is kalapot emelt előttem, akivel pedig nagy haragban voltam, mivelhogy a birsalmáját nem felezte meg velem. Én meg szívélyesen lendítettem viszonzásul ide is. oda is a cilinderemet. S egyszerre belevisít az udvarról az álmomba Micike kétségbeesett nyávogása, annyira, hogy felültem az ágyamban. Apám, apvám mélyen aludtak. Sajnáltam Micikét, mert talán megint bántják szegényt. De nagyon bánthatják, mert rettenetesen nyávog. szinte visít, kiabál. Az apámat tél nem kelthetem, mert ő csak úav ek»r rait- segíteni, hogv agyonüti. Ekkor már nemcsak kiabált, hanem kaparta is kívülről az a ttot. Kiosontam, kikapcsoltam az ajtót De Micike nemhogy megnyugodott volna, hanem berohant egyenesen a szobába. ráugrott a varrógépre, és ahogy kifért a torkán, fájó hangon könyörgött Anyám felébredt, apám felugrott, egyenesen a Micike torkának lendült. És Micike kirohant az ajtón, aztán visszarohant legalább háromszor megismételte, közben szüntelenül nyávogott. Apám meg dühösen szaladgált ki-be utnáa: — Agyonütöm! Elegem van ebből az egyből is! — Ez a macska tényleg megbolondult — mondta az anyám. Azért mégis lehet valami oka. hogy ilyen háborodott. — Azzal kibotorkált az örökösen síró Micike után. De alig ért ki az ajtón, összecsapta a kezét: — Szent Isten, ég a szín .. . ! Kirontottunk. Apám feltépte az utcai kaput, az arraiárókat behívta segíteni, akik a pánikot csak növelték: kiabáltak, szaladgáltak, vödröt, vízhordó edényeket követeltek. — A szalonnasütés eredménye — nézett anyám vádlón, gúnyosan az apámra. A szín szürke füstgomolvba burkolózott. Micike szaladt elöl, mi követtük. De a padlásfeljáró létrájánál még az erős apám is megtorpant, mert ki mert volna a ropogó langtengerbe utánamenni. Micike felszaladt nagy sikoltással, mintha ember sikoltott volna, fáió, őrjöngő ember, s beugrott a lángtengerbe. Kis idő múlva egy kismacskával a szájában jelent meg a lét'-a tetején. — Megvan a tűz fészke, ide a vizet a szín közepére, c.tt paiázsliK — kiáltott egy hang a szín bejárójából. Anyám megint odapiszkált az apámnak: — Sose képes lelocsolni a parazsat szalonnasütés után. Ha ez a macska nincs, leég a szín, de a nyárikonyha is. Miből fizetnénk ki? Micike ekkorra már a második kismacskával fáradozott lefelé a létráról. Csakúgy dülöngélt, meg-megszédült apró terhével. Apám hirtelen levágta magáról a vállára dobott kabátját, felgyűrte a hálóinge ujját, s felszaladt a létrán. Nagymami kétségbeesve kiabált utána: — Fiam. fiam, nincs ott semmi mentenivaló, üres a padlás. Tízig se számoltam, mikor megláttuk az ölében a mentenivalót. Jött az apám lefelé a létrán köhögve, fulladozva. de azért mosolyogva, ölében egy korhadt fadobozzal, melyben apró macskaéletek szúköltek. És letette a létra alatt a ládát a földre, és megsimogatta a benne levő kis Micikéket. És hiába kilenc kismacska nyávogott már a ládában, apám mégis mosolygott. Megdörzsölte füsttől mart szemét, lihegve mondta: — Maid csinálunk nekik a spórheld alatt tágas helyet, jó vastagon ronggyal. Még meg találnak fulladni ebben a szűk ládában. — Hát mind megtartjuk. édesapám? — szakadt ki belőlem. — Mind a kilencet? — Mire apám felkapta a ládát a kilenc aprósággal meg a Micike mamával, s vitte őket befelé a konyhába, a spórheld alá miközben jó hangosan visszaszólt a tűzoltás zajában: — Meg, fiam. megtartjuk. Ahol hat embernek van harapnivalója, ott tíz macska sem halhat éhen. tökölni? — kérdezte az öregember. — Az öntől függ. uram. -— Tőlem? Hogyan? Én nem birom már a poggyászt, nem érti ? — Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem. — Akkor? — Már egyszer kérdeztem uram. hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem értem. mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetleg javaslattal szolgálhatok. Amennyiben igényli, uram. — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatná, uram. kissé könnyíteni a poggyászán. — Mii mond? — Átnézhetné és kidobálhatná a felesleget — (Irüttség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is. már nem tudja, miért és mit csak amikor költözésre kerül sor, kiderül, hogy csupa felesleges limlom, amivel telve vannak a fiókok. Talán átgondolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik, mind szükséges? A professzor törülgette a szemüvegét. Szemügyre vette még egyszer az állomást aztán a szelíd óriást. — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni. — Szó sincs róla, uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent ..Micsoda éjszaka ez!" — Na jó — mondta megadással. — Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Atgondolta, uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — így. van pontosan. — De hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? — Keveset Két gyerek többet eszik, mint egy, három többet, mint kettő. — Egyszóval nem ismeri Descartest? Platónt? Sokratest? — Ezek is a poggyászában vannak? — Igen, ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám ? Hurcoltam magammal, de már nem birom ... — Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobálhatná a táskából a puszta papírtömeget.. Képzelie uram. Talán inkább a fejéhurcolnám saját poggyászomat. tele haszontalan lomokkal, amik számomra fontosak voltak. Uram. az a tömeg el se féme az ön jókora táskájában. — Ugyan mik volnának azok? — Hát, hirtelen magam sem tudom. Például a kubík, az ásó, a balta, az akasztófa ... látja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadoztak az igazért. Nekem már nincs szükségem pogygyászra uram, és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzon csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Ügy érti, dobjam el az egészet? — Na. helyben vagyunk. — Mármint azt, ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna ... — Uram itt, ebben a helységben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek valóban szüksége lehet. A professzor még égyszr hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra s« néztek. — No, nem jobb így? Vasárnap. 1368. február 1L DÉL-MAGYARORSZÁG 7 /