Délmagyarország, 1967. december (57. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-10 / 292. szám

Perben az örömért G. Szabó László versei Az első kérdés, amit feltettem magamnak a kötet (Táncsics Könyvkiadó) végigolvasása után: vajon melyik generáció nevében perel a szerző. A versgyűjtemény érzelmi grafikonjának egyik periódusa ugyanis bohóan fiatal, más viszont fáradtan-kóros hangvételű a 42 éves költő tollához. A gravitáció, melynek „ós parancsa" megfellebbezhetetlen, egy ponton a csüggedés szimbólumává csontozódik: ..ereszkedünk a sir felé". Honnan? Miért? Még szerencse, hogy a hangulat nem ver gyökeret mélyebb eresztékekben, hiszen bizarr ellentmondássá feszülne a kötet uralkodó alaptónusával. Az első kérdést értelem (és szem!) — nyugtató derű követte: a Perben az örömért. költeményeiben az olvasó nem fullad a szavak logikáinak útvesztőibe, sorai gördülékenyek, simák, könynyen verseidre vallanak, önkéntelenül is eszembe juttatta: modernség ide, modernseg oda, azért még nem bún a tetszetős rímelést Kiváltképp a szonettekkel bánik bőkezű-gyakorlott maecenásként, s általában a rövidebb lélegzetű, futó indulatokat, egykedvű konstatálást, vagy kamaszosan hevülő pillanatokat (ilyenekben gazdag a kötet első része) ragadja meg a hószinszárnyú képzelet bravúros futamaival. Ezektől indulva kell mértékegységért kutatni a tartalmi súly érzékelésére. A „lepkék tánca a vizén", „sohasem volt asszonyok kacaja", „fürge tavasz bokáz" soroktól a semmi ágával incselkedő Növö-fogyó verstől menetjegyet váltva az olvasó első tartalmas-öröm állomásra a családi harmóniába érkezik. A Nyugtalan éjszaka meg a Ti hárman hangneme szabja meg az öröm áramkörének ezt a szakaszát, „legjobb itt... S én mégis frissen kelek még annyi vár rám... e viharokkal leskelő világban, hogy megőrizzem ezt a szigetet, hol a Holnap vert gyökeret". Az első stáció tehát sziget, peronján szubjektív vallomás az én-boldogságomról. Evidens és megnyugtató az útjelző tábla az én-örömtől a közösség öröme felé. Nyoma sincs már a szigetnek. Az Ecce homo ciklus — ha bölcs szkepszissel oda is villantja a homo sapiens triviális lehetőségét — végeredményben mégis csak a győztes embert dicséri a csillagokat, világűrt ostromló észtechnika-akarat tulajdonosát. (Vörös zászló a holdon. Ikarusz győzött, Ecce homo.) A sziget-állapotban még kisértő szerpentin lehetőség futó nosztalgiává tikkad, az út sztrádává szélesül. Pártállás, magyarság. „Magyarnak lenni", magyarként itthon, magyarként külföldön. G. Szabó nem bíz semmit az esetleges-szerűségre, pártállást. magyarságot a történelemből indokol. Igaz, ma már nem reveláció a Dózsarokonsággal, farkas-szemű kuruc harcosok lobogásával, negyvennyolcas örökséggel, tizenkilences proletártavaszszal ideidézni, mának, jelennek, hogy a történelem konzekvenciájából fakad az igaz hazafiság. Mégis a dátum, mely a vers végén figyelmeztet (1958 november) meglehetősen indokolja: ez ügyben sohasem lehet kötődni eléggé a Petőfi Sándor-i, Ady Endre-i, József Attila-i örökséghez. Hová vezet még az út. Megtelnek a sorok toluló gondolatokkal, szélesednek, hömpölyögnek, zuhataggá érnek a szavak, filozofikus perbe szállnak az örömért. A végállomásra egy sóhajtás vezet tovább: „jobb híján fút a bölcsesség." Aki követte a • poétét idáig, idejével most pilledő tétovaságra, szusszanásnyi körül-visszapillantásra nem sáfárkodhat. És még egy hang a 74 versből, a klasszikus harmónia-rendben komponált sokhangzatból: A FÉNY. Így, csupa nagybetűsen, minden jelző híján. Garamkövesdi Szabó László első kötete 1944-ben Fény nélkül címmel jelent meg — álnéven. Az ö költészete is rokon azokkal, akiknek útja fénvtelenségböl ered, s a csupanagvbetűs fény felé tart: egyszerű szimbólum. Kicsit szegedinek is érezzük — a felszabadulást követően itt dolgozott újságíróként, 1947ben itt adták ki második versgyűjteményét a Jégkorszakot —, lapunk is közli verseit. NIKOLÉNYI ISTVÁN BODA ISTVÁN Szertartás A határ most csupa zengés. Énekelnek a szekerek. Törékeny emlékek libegnek a szélben s a gyalogutak föld-nehezek Az én verejtékem is omlik a gyöngyház-szinü fényben. Vonulnak a tájak a nyárfák, az akácosok valami szelíd menetelésben. S vonulnak a titkok s vonul az ég-fényű sereg. Só-nehéz ingek suhognak, elnehezült arcok fényében a mindenség áhítata remeg. Ö szelíd föld csókoltam hányszor az orcád. Most már learattak, tarlók fölött szállong az árnyék, emlékeim asztagját is széthordták. Megyek a dűlöutak csendjében harmatok illatát őrzi a markom. Előveszem a szivemet s a napfény oltára előtt a magasba tartom. S mig fényeket ontanak a szelek, lassan leborulnak a tengenszálak s elvégzik helyettem is hétköznapi szertartását a hazatérő áldozatának ... V.nkler László: Összehasonlító biográfia Michelangelo 24 éves, amikor az első Pietát faragja. Ugyanilyen idős Rafael, amikor Sirbatételét megalkotja, Madarász Viktor, amikor Hunyadi László siratását festi, Munkácsy Mihály, amikor a Siralomházat komponálja, Picasso, amikor a Halott Harlekint rajzolja-fe«t.i. A rendeltetésszerű tragédia a központi eszme valamennyi említett, műben. Véletlen-e ez? Véletlen-e, hogy ezek az időben, térben, felfogásban, stílusban egymástól oly távoleső alkotók — a neveket és a műveket még egy sereg példával folytatni lehetne — ilyen fiatalon, mondhatnánk, művészi erejük első nagv próbáién, ennyire rokon témájú, enynyire hasonló tartalmú műveken dolgoznak? Aztán véletlen-e, hogy eltelik néhány év, s a 27—28 éves művészek alkotásaiban a figyelmes vizsgálódó ismét hasonlóságokat, azonosságokat fedezhet fel. Michelangelo ennyi idősen faragja ki Dávidját, ezt az erejét érző, harcra felkészült férfit, Rembrandt 27 évesen festi ugyanilyen szellemű önarcképét, s ilyen Dürer 27 éves kori — úgynevezett madridi — önarcképe is. Véletlen-e ez? Vagyis véletlen-e az életkor és a művészi tematika összefüggése? Vinkler László festőművésznek. a Szegedi Tanárképző Főiskola tanárának a rajztanszék legutóbbi kiáilirisának reprezentatív katalógusában megjelent nagy tanulmánya ezt vizsgálja. A dolgozat jelentősége messze túlnő az alkalmon. Problémalátásának érdekessége, újszerűsége és eredetisége, bizonyításának ereje és elevensége szükségessé teszi, hogy a nagyobb nyilvánosság figyelmét is felhívjuk rá. A tanulmányból egy újszerű és termékenynek ígérkező kutatómódszer, az úgynevezett összehasonlító biográfia körvonalai bontakoznak ki. A képzőművészeti irodalomban eddig is találhattunk szétszórt utalásokat az életkor és a tematika, a mondanivaló és az alkotásmód bizonyos összefüggéseiről. Megjegyezték például, hogv a művészek ifjúkorban élesen kidolgozzák munkáikat, öregkorban viszont lazán, oldottan dolgoznak. Ezek azonban csak rapszodikus ráérzések voltak egv válólián létező problémakörre. Jelentőségének megfelelően maga a problematika először a szegedi szerző tanulmányában vetődik fel, s itt kap részletes, következetes kidolgozást, bizonyítást. A szerző több évtizedes kutatásainak eredményeit összegező dolgozat négy alkotóművész, Michelangelo, Dürer, Rembrandt, és Picasso pályáját követi végig és hasonlítja össze, s hatalmas példatárral, meggyőző érveléssel bizonyítja, hogy a művészi alkotás nemcsak a kor és az egyéniség, hanem az életkori sajátosságok függvénye is. A tanulmány bemutatja és elemzi a négy alkotó munkásságában azokat a közös életkori vonásokat, amelyek a művekben a témától a formáig kimutathatók. Elemzéseinek eredményeként kilenc olyan periódust különböztet meg a négy művész munkásságában. amelyeknek bizonyos eszmei, kifejezésben egysége. rokonsága, hasonlósága vitathatatlanul bizonvitható. ÖKRÖS LÁSZLÓ Gera Katalin szegedi szobrászművész rajza : Látogatás Csernák Árpád: Nyugodj meg, /an A saerző a Szegedi Nemzeti Színház fiatal művésze. Középiskolás kora óta rendszeresen ír. Fz az első müve, amely nyomtatásban megjelenik. Poros kis falvakon, pusztákon, ultramodern városrészeken, fenyőerdőkön hajtottunk keresztül, amíg Varsóból Radonba értünk. A nap a fenyőfák mögé bukott. Esteledett, és még nem tudtuk, hol fogunk aludni. — Valahol a város szélén — tanácsolta Péter — ... ott szivesebben látják az embert.. . Rár itt, Lengyelországban mindenütt szeretettel fogadtak, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk — ... meg egyszerűbb is — folytatta Péter — ...egy ház: egy család... valahogy természetesebb az egész... hogy néz az ki, ha bemegyünk egy ötemeletes házba, csöngetünk ... mondjuk a harmadik emelet, ötös ajtón, kijön egy néni, aztán mi azt mondjuk: „Kezicsókolom, szeretnénk itt aludni..." ... képzeld el. ha anyádhoz beállítana egyik este négy ágrólszakadt . lengyel, és azt mondaná: „Szeretnénk itt aludni"... — mondta röhögve Péter, és úgy hátba vágta Imrét, hogy ugrálni kezdett kezében a kormány, és a kocsi egy darabig kacsázva csúszkált az aszfalton. — Itt a kocsiban mindig feltámadsz — mondta Imre, miután sikerült egyenesbe hozni a kocsit — ... annyi hülyeséget tudsz dumálni ...énekelj ...arra legalább nem kell odafigyelni... — és Péter megfogadta a tanácsot; lengyel népdalokat kezdett énekelni. Kati, mintha jelen se lenne; nagy fekete szemei fürkészőn, mohón figyelték a tájat. Ahogy kiértünk a városból, egyre ritkábbak lettek a házak, és egyre kisebbek. Utunkat nyírfák szegélyezték. A nap már teljesen eltűnt, csak a gőzölgő földet, a fák szegélyét, és egv kis szürke ház kontúrjait festette pirosra. Mintha minden vérezne. Megálltunk a ház előtt, és kiszálltunk. Csönd volt. A forró levegőben minden állt. és robbanni készült, összerezzentem, amikor Péter becsapta a kocsi ajtaját. Egy darabig bambán és tehetetlenül álltunk, szívtuk a sűrű, párás levegőt, aztán elindultunk a ház felé. Közelről sokkal barátságosabbnak látszott Nagy, félrecsúszott teteje alól, mint mélyen ülő szemek néztek ránk az ablakok. A házat középen boltíves átjáró választotta ketté. Kétoldalt szúette deszkaajtó. Éppen kopogtatni akartunk, amikor egy asszony fordult be a ház sarkánál. és felénk közeledett. Jobb kezében egy vödröt hozott színültig tejjel, ami ebben a furcsa, koraesti megvilágításban valószínűtlenül fehérnek tűnt. Látszott, hogy friss fejés. Amikor az asszony közelebb ért, ránk mosolygott, aztán kedvesen invitált bennünket a házba. Azt sem kérdezte; honnan jövünk, mit akarunk. Biztosan voltak már hozzánk hasonló vendégei. Szelíden mosolygott ránk, miközben könyökével belökte az ajtót. Éleset nyikordult. Előreengedett bennünket, és közben állandóan rajtunk tartotta mosolygó matt szemét. A vödröt a deszkapadló* szoba közepén álló durvafaragású asztalra tette, aztán apró léptekkel elsietett, és nemsokára hat darab égetett agyagkorsóval tért vissza. Friss kenyeret szegett — előtte késével a kenyér aljára keresztet rajzolt —. maid azt mondta, hogy merjünk magunknak a tejből. Nem sokat kérettük magunkat, hiszen utoljára Varsóban ettünk. A meleg, habos tej és a puha kenyér mindnyájunknak ízlett Némán ültünk és ettünk. Csak az agyagkorsók koppanásnt lehetett hallani az asztalon, vagv amikor a vödör széléhez koccantak. Szürcsöltük a tejet, nagyokat haraptunk a kenyérből. Néha találkozott a tekintetünk egymással, és az asszonnyal: széles, csontos arca volt, vastag orra. és rövid, seszínű haját hátul egy fura, ügyetlen kis kontyban kötötte össze. Szájaszegletén és szemesarkában elégedett kis mosoly bujkált. Különösen ez a fura. fejbörzsibbasztó mosoly mindnyájunknak ott vibrált az arcan. Péter néha félhangosan is elröhögte magát az evés gyönyörűségétől. Kati szemében csodálkozás és ijedtség. Szája elegedetten mosolygott, de a szemeiben mindig volt valami szomorúság. A fekete deszkapadlón friss csirketoll és krumplihéj maradványait lehetett látni. A szobában még öt magas, szürke lepedővel elfüggönyzött furcsa vaságy állt, és egy ütött-kopo.t kredenc. Éppen azon kezdtem tűnődni; vajon miért vannak elfüggönyözve az ágyak, amikor az egyik lepedő félrelebbent, és egy torzszülött fiatalember mászott elö, esetlenül leült az ágy szélére, két befeléforduló csámpás lábfejét egymásra helyezte, ügyetlenül beletúrt kócos, fekete hajába, aztán az ölébe ejtette kezeit és félszegen tördelni kezdte, ahogy a kisgyerekek szokták zavarukban. Quasimodo — gondoltam hirtelen. Mindig ilyennek képzeltem el a notre dame-i toronyőrt. Egyszerre mindnyájunk kezében megállt a korsó. Egy percig döbbenten néztük. A hirtelen meglepetéstől nem tudtuk eltitkolni undorral vegyes csodálkozásunkat. Az egész emberen egyetlen egészséges, megnyugtató rész nem volt. Amorf púpjai között gubbasztott elrajzolt majomfeje, és kiguvadó, ijedt szemeivel meredten bámulta Katit. — Pani... pani... — mondta tétova, nyafogó hangon, és szeméből tehetetlenség, bocsánatkérés. zavart rémület, és valami szeretet, vagy talán vágyódásféle áradt. — Nyugodj meg, Jan... — mondta az aszszon.y szelíd hangon, aztán felénk fordult, — Az egyik fiam. Két lányom van és három fiam. Már mind elment itthonról: férjhez mentek, ^megnősültek, szakmát tanultak ... van kc'.zöttilk egy élsportoló is, egv futó ... csak ő lett ilyen — és szomorúan Jan felé nézett — ... vele a háború alatt voltam állapotos.. . 40-ben elvittek a németek, és összerúgdosták a hasamat... — száraz szemeivel nagyon messzire nézett: gyűlölet és fájdalom volt, benne, de mégcsak nem is könnyezett. Hallgattunk. Az aszszony néha tétován Jan felé nézett, aztán, hogy a kínos csendet megtörje; felállt, összegyűjtötte kötényébe a morzsákat, kiszórta az ajtón, maid a kredenchez ment. A kredenc legfeltűnőbb részén egy kép állt. — Jadwiga Kralewna — mondta ünnepélyes hangon, amikor észrevette, hogy'nézem. Néhány pillanatig tisztelettel állt a kép előtt, aztán tovább tipegett. Jan még mindig ugyanúgy üH az ágy szélén, és nézte Kati kedves, szőke fejét 5 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1367. december IP.