Délmagyarország, 1967. december (57. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

\ BÁRDOS BAL Hésso Ferenci Ifjúság ÚJ VERSEK Ténogy Sénder Indultunk, aranyos ördögök Indultunk, aranyos ördögök, szét a határba; madárfészkeztünk útközben, dobtunk kaviccsal csillámló porcelánt, rosszalkodtunk, mmt kölyökkutyák; igazán jó volt, ebédet vittünk nagy, barna embereknek s szégyenkeztünk, ha kilöttyent a leves. Amig ök kanalaztak, beszaladtuk a dülöt, fürjek és foglyok röppentek riadozva, s hej, sosem sikerült a nyuszi-csapda. Aztán próbáltuk a kapát, néztük a friss kocsitáblát, igazán szép volt, újgazda volt az egész falu. Hamar elfáradtunk, de visszafelé is jókedvvel csaptuk a port, hiszen az otthoni ebéd után a legfinomabbat ettük a mezőn: a nagy. barna emberek mosolyával ízesített szándékos maradékot. Képzettársítások egy rég olvasott Gorkij-regényre .Kániaparti város semmivel határos' Az éjszakában elhaló muzsika folyóra tárul a csárda ablaka lámpafénytől dereng ködös január a vízen valahol egy hajó dudál nem látható hisz nem is igazi rajta csupán december utazik ki búcsúztatja egy szál hegedű kókadoznak a bor már keserű tüzes pálinkát tüstént elejbük danoljanak míg el nem felejtik hogy az a hajó nem is igazi nem is visz senkit aki búcsúzik nem is a hajó hanem az a lány ,hej rózsa de rózsa" nyílik valahány valahol a csukott ablakok mögött — reggelre hiszen már az sem lesz örök a ködből csupán két torony dől elő i a folyó fölött sirályok ébredő rikácsolása kérdezi: „miért vagy?" de válasz helyett csak a sik vidék nagy csöndje hullik a mulatozókra lábnyomuk is elmerül a hóban mig lomhán leszálló füstöt ereget a túlsó parton egy fürésztelep. M

indenki nagyon örült, mikor a Hivatal vezetését sok keserves tapasztalat után végre egy logikai gépre bízták. A gép szabályos robotember volt, teljesen úgy öltözködött, viselkedett, beszélt és ügyintézett, mint a homo sapiens, csak egy lényeges dologban különbözött tőle: alkotói csakis előnyös tulajdonságokat programoztak bele. Munkájukat végtelen lelkiismeretesség jellemezte, még olyan apróságra is figyelmesek voltak, hogy a robotember diktálás után hálásan kezet csókoljon titkárnőjének, holott nemiszervek híján, ez igazán csak feddhetetlenül udvariassági gesztus volt Miután az emberiség bőségesen szerzett már tapasztalatokat a hivatalvezetőket illetően, nem kellett nagy erőfeszítés annak megállapításához, mire ne tanítsák meg a kísérleti mintapéldányt Elvileg a gondolkodó gép csak azt tudhatja, amire programozzák, s mert csupa jó és hasznos dologra tanítottak alkotói, a prototípus a legszebb reményekre jogosított Eleinte tényleg a legjobban merrt minden. A robot összehívta a munkatársakat, elmondott három jó viccet, ebből egy teljesen új volt, s mindenkit arra biztatott, legyen vele őszinte. Üj korszakot ígért, s ez az az ígéret, amelyet legkönnyebben elhisznek az emberek. Kedves volt és közvetlen, az első értekezlet után az iktató vezetője ki is jelentette: még sose beszéltek ilyen emberi módon velünk. A java pedig ezután következett. A robot feldolgozta a Hivatal egész ügyrendjét egyetlen éjszaka alatt s csak úgy pattogtak belőle a felháborodás szikrái. Ezer szerencse, hogy nem lett közben zárlatos. Huszonnégy óra alatt új hatásköri felosztás jött ki belőle, s a beosztottak bámulva tapasztalták, az ésszerűbb szervezés következtében ők is kevesebbet dolgoznak, az ügyfél is kevesebbet vár. Ez aztán osztatlanná tette a népszerűséget, A séf, mondogatták, ha a robotról szó esett, a séf, mintha ember lenne, olyan tisztelettel szóltak hozzá, s az egyik tisztviselőnő, még válása ügyében is tanácsot kért töle. A szivére hallgasson, kedves, válaszolt a robot, és a nő a meghatottságtól sírva ment ki töle. Egyetlen kisebb probléma akadt, mikor utasítást adott arra, hogy a termelőszövetkezetekben fejjék meg a kutyatej nevű növényt és így pótolják a hiányzó tehéntúrót. Ezt is csak az ellenőrző mérések vették észre, mert a Hivatal dolgozói évtizedek alatt megszokták a főnökök marhaságait, s az ő körleveleiket úgy se hajtotta soha senki végre. Még jól is jött ez a kis hiba, a séf melléfogott, suttogtak egyesek, na persze, 'tették hozzá gyorsan, kimerítette a tempó, igazán nem kíméli magát, emberek vagyunk, előfordul ilyesmi. A szerelő kicserélte a zárlatos csövet és ment minden tovább rendesen. A szigorúan célszerű, de mindenben az ügy javát szolgáló vezetés hatására a Hivatal hírneve megjavult s a beosztottak gyakran kaptak prémiumot. Egy-két naplopót ugyan kidobott a séf, néhány felsőbb utasítás végrehajtását pedig a józan észre hivatkozva megtagadta, de mindez csak használt a méltán szerzett népszerűségnek. Azt lehetett hinni, a matematikai logika jóvoltából végre rendeződött a Hivatal vezetésének már oly régen húzódó, de soha meg nem oldott problémája. A baj az olajozó kannával kezdődött. Bármennyire emberformája is volt a séfnek, mégis csak kellett olajozni súrlódó alkatrészeit. A kis kanna olaj ott állt az unipress meg a pipadohányos doboz között, s egy napon valamelyik beosztott őszinte hálával eltelten s nem gondolva semmi rosszra, elkövette az eredendő bűnt, soron kívül megolajozta a főnököt. Példáját aztán sokan követték, sokkal alantasabb mellék^ondolatokkal, s a robot -olyan lucskos lett a sok olajtól, hogy hozzáragadtak az ügyiratok. Erre a fordulatra nem készültek fel a programozók, a főnök tűrte, hogy kenjék, ezért kicsit lucskosan tocsogott és kellemetlen illata lett. Ez még hagyján, ha a főnök büdös, nem kell szagolni és kész. De a robot lassan elvárta környezetétől a soronkívüli olajozást, s képzelhető a stréberek ügybuzgalma, mikor nekik semmibe se került az egész. Az egyik reggeli munkaértekezleten aztán a főnök zsebre vágta a kezét. Erre csak a finomabb érzésű és jobb emlékezetű nők figyeltek rá. Azt azonban mindenki észrevette, hogy a robot viccei már nem olyan újak, mint mikor először hallottak őket. Az ilyen apróságok persze eltörpültek a pozitív tények mellett. A Hivatal ügymenete zavartalan volt, a főnök döntései ésszerűek, az ügyfelek pedig nem panaszkodtak, mert nem volt kinek. Szóval rendben mentek a dolgok. A takarítónő döbbent meg legelőször. A robot elfelejtsen. Nyina anyja — sovány, kissé már hajlott asszony — figyelmesen, de cseppet sem meglepetten kínálta hellyel a vendéget. Hamar kiderült, hogy csupán ketten laknak a házban, az apjuk a háború után halt meg. Karcolás nélkül végigélte a háborút, hazajött, lefeküdt és egy éjszaka elvitte a szíve. A baján őutána maradt, s a kislány egy kicsit próbálgatta. — Nekem nagyon tetszett — mondta a zeneszerző. — A kislány jól játszik. Komolyan kellene tanulnia. — Nyina, menj ki — rendelkezett varatlanui az anya. A leány, aki eddig úgy ült mint egy kisegér a szénába bújva, kelletlenül távozott. — Ne bolondítsa ezt a lányt! — csattant fel hirtelen ellenségesen az anya. Bizonyára elfeledte már, hogy diplomatikusan akarta lefolytatni ezt a beszélgetést. — Ne keverje meg a fejét, csak annyit mondok! Maga komoly, koros ember, s mégis ilyen nem rendes dolgot eszel ki! összebeszéltek talán, mi? A zeneszerző úgy vélte, egyedül ő fedezte föl ezt a tehetséget. — És miért nem rendes? — kérdezte sértődötten. — A könnyű eletre nem engedem, a múve&zetre nem adom — mondta élesen az anya. — Nem azért neveltem, nem azért törtem magam érte. Most ő az én egyedüli segítségem! A zeneszerzőt megzavarta ez a váratlan fordulat, de aztán hevesen kardoskodott: a (ehetséget meg kell menteni, annak fejlődnie kell. És hogy a művész munkája hát egyáltalán nem „könnyű élet". A művészet — szép hivatás. Az alkotás pedig hatalmas boldogság. Ám érezte, ebben a helyzetben ezek a súlyos szavak üresen konganak. Valahol bensőjében pedig sértettséget érzett: lám. lejön ebbe a kisvárosba, s elmondaná, hogy a lányt fölviszi a fővárosba, megígéri, hogy vigyáz rá, tanítja, segíti ... Föltette a kalapját, szárazon elbúcsúzott. s kiment. A kerítésnél hirtelen mellette termett Nyina. — Nagy a sár nálunk, majd én vezetem — szólt félénken. — Csak lépjen utánam. — Megbékéletlen édesanyád van — mondta a zeneszerző. — És neked mégis tanulnod kell. — Tudom én azt — mondta meggyőződéssel Nyina. — Te még keveset tudsz — mondta a zeneszerző. — De majd . . . — Játszani fogok, tanulni, s jaj, hogyan játszom majd! — kiáltotta hevesen a kislány. A zeneszerző cuppantott egyet, majd előhalászott egy cédulát. — Jól van. Tessék, itt a címem. És ha úgy adódik . . . hm . .. hát akkor gyere. Es a bajánt. óvd nagyon: igen jó szerszám, felbecsülhetetlen értékű. Dühösen szuszogott, majd elindult a másik irányba. Másnap egv fülig sáros autóbusz alít a kultúrház elé. A vasútállomás negyven kilométerre volt, s a zsűri tagjai ezen a buszon utaztak odáig. Nagy tömeg jelent meg. A zeneszerző mindenkivel kezet fogott, mindenkitől barátságosan elbúcsúzott, mégis elégedetlen volt. Nyugtalanította a tegnapi párbeszéd, s azoknak a gyötrelmes gondolatoknak maradványa, amelyekkel álomra tért. Elindultak. A zeneszerző hamarosan fölismerte Nyina Mokináék házát. Fülébe esengett a lány hangjaMegmutatom, mindenkinek megmutatom!" — Nagy melegséggel gondolt arra, hogy ez a lány minden bizonynyal megmulatja. Kabátujjával az ablakot törölgette, hogy még egyszer megnézze a hozzá oly közel került kis várost. A dombok lassan magukba rejtették, s köröskörül, egész a láthatárig csak a letakarított mezőség nyújtózkodott. Ferenci Győző fordítása tette a nevét. Mig korábban úgy szólította, hogy Magdi néni, most előbb elvtársnőnek, aztán nénikenek nevezte, később öreglánynak hívta, aztán sehogyse hívta, viszont elküldte a fenébe, mert port talált az íróasztalon. Panaszra ment a szakszervezethez, ahol megnyugtatták, hogv ha a főnöke elküldte is a fenébe, neki — különös tekintettel hajlott korára és mozgalmi múltjára — egyáltalán nem kötelessége elmenni. Az emberi rosszindulat határtalan. Egyes tűi éber beosztottak logarlécet vettek elő s kiszámították, milyen öszszefüggés van a rendkívüli olajozás és a rendkívüli előléptetések között. Volt bizonyos összefüggés. Ez alkalmat adott némi fejcsóválásra, de hát istenem, senki sincs hiba nélkül. Legföljebb időnként kifogyott a kenőolaj s ilyenkor pótolták pálinkával vagy termelői borral. Egy különösen mohó beosztott még a konyakkal is kísérletet tett s a robot nem tiltakozott. Miért tiltakozott volna? A népszerűség bizonyítékait nagyon nehéz visszautasítani. Meg kell hagyni, aa utasítások továbbra is helyesek voltak, mert a főnök helyesen volt beprogramozva s az igazán nem nagy dolog, hogy időnként felült valamelyik tisztviselő íróasztalára, s zsebretett kézzel és szájában lógó cigarettával megkérdezte: ugye, milyen nagyszerűen döntött ismét ebben és ebben a bonyolult ügyben. Az persze kellemetlen volt ha a főnökkel valaki vitára kényszerült. A robot ugyanis abban a hitben élt, hogy ő tud mindig mindent jobban Ami helyes dolog, önbizalmat ad a vezetőnek, de előfordulnak esetek ... Az az eset például, mikor a robot annyira öszszeolajozott egy kimutatást, hogy utasítást adott a kéményseprő vállalatnak, térjen át kovászos uborka savanyításra és kőporfinomításra. A reszort beosztottja illedelmesen protestált, mondván, hogy ebben az esetben nem lesz profil gazdája a kéményseprésnek, miáltal tűzveszély áll elő és forog fenn. A robot szikrázott mérgében, s némi berregés után közölte, ebben az esetben legésszerűbb, egyszerre gyújtani fel az egész várost, ne kelljen a tűzoltóknak sokszori kivonulással pocsékolni az üzemanyagot. A reszortfelelős úgy vélte, a város megmentése elég nagy hőstett ahhoz, hogy vállalja érte a kirúgást, igy aztán jelentést tett az ügyről a felsőbb Hivatalnak. A következmények teljesen logikusan következtek. A bejelentést visszaküldték kivizsgálásra a robotnak, aki beosztottját a hivatalos út megkerülése és ezüst étkészlet eltulajdonításának gyanúja miatt áthelyezte tűzrendészeti munkakörbe, attól kezdve ő szedte az utcán a tűzveszélyes papírhulladékot, s még amit talált. Ugvanakkor kiszállt egy bizottság és megmosták a robot kibernetikus fejét, nehogy az olajlerakódás további bajokat okozzon. A végzetet azonban nem lehetett megállítani. A robotséf mind kellemetlenebb szokásokat vett föl. Egyre nőtt a hangereje. Keze teljesen beleragadt a zsebébe. Munkaidőben zugbenzinkutakat látogatott, eleinte csak olajért, később mór a legvacakabb normálbenzint is bevedelte. Szigorú logikával kimutatta, a Hivatal számara szülési segély kifizetése helyett a szülő nők elbocsátása a legolcsóbb megoldás. Racionalizálta a szakszervezet érdekvédelmi felelősét Hanem a legcifróbbak az értekezletek voltak. A robotséf közölte elképzeléseit, melyek már nem is voltak mindig olyan szigorúan logikusak, majd így szólt: Most pedig az elvtársak mondják el a véleményüket. És zsebretett kézzel kiment a szobából. Másfél óra múlva tért vissza, akkor telefonálgatott, majd megköszönte az alkotó vitát és az értekezletet bezarta. Négyszemközt is próbálták vele jobb megértésre jutni, de a robot minden érvre ugyanazzal a mondattal válaszolt: Én ugyan szívesen tanulok mindenkitől, de kioktatni nem hagyom magam. Miután mindig ugyanazt a szöveget hallani kissé fárasztó, beosztottjai kerülni kezdték, csak néhány főclajozó tartott ki mellette, akik a robotot és többi munkatársaikat alaposan eláztatták. Buzgalmuk eredmenyeképp átható szag jelezte a Hivatalt, a járókelők felhúzott orral mentek el mellette és az egész város beszélni kezdte, hogy bűzlik valami. Bizony folt esett a Hivatal jóhírén. Olajfolt. S egy nap a robotséf teljesen megbolondult. En vagyok a legszebb, kiabálta, nekem van a legtöbb elektródám, az én huzalom a leghosszabb, a jelfogóim világcsúcsot javítottak, az. én kibernetikus agyam szebben énekel, mint a Yehudi Menuhin, én vagyok a legjobb robotséf. és aki ezt kétségbe meri vonni, azt följelentem bigámiáért. Én vagyok a teremtés koronája, a sivatag királya, a Himalája, és az extragalaktika. Én vagyok a superextra, a non-plus-ultra, az exportminöség. Én vagyok én, a legszebb, a főgóré, és az egész társadalmi rendszer, az alap, valamint a felépítmény, jöhet telelni a kibernetikus fenekembe. Égnek állt a haja, pattogtak belőle az elektromos szikrák, sercegett, kattogott, zsebrevágott kezein az ujjak görcsösen befelé fordultak és megtörtént a katasztrófa. A zárlatos főnökben meggyulladt az olaj. Orrfacsaró bűzzel égett, magasra csapott a láng. olyan magasra, hogy nem is fért el a Hivatal falai közt ezt nem lehetett eltussolni, ezt el kellett ottani és a tűzoltóság kivonult a főcsövekkel, de tehetetlen volt a robotséffel szemben, aki egyre azt ordította, hogy ő a legszebb a világon, míg úgy égett, mint egv olajkút. A beosztottak ijedten nézték, mi lesz, a Főhivatal is sokáig csak nézte, mi lesz, aztán egyre büdösebb lett, mire értesítették a robot konstruktőreit. Azok meg is jöttek, gondterhelt képpel nézték művüket és a fejüket csóválták. Mit kell most csinálni? — kérdezték rémülten a beosztottak. Az egyik konstruktőr vállat vont. — Ki kell kapcsolni az áramot. Azzal odalépett a robothoz, kattanás, és a lángoló robotgép élettelenül összeomlott. Pillanat volt az egész, éppen azt kiabálta, hogy én vagyok a világ ultima ratiója, aztán leállt a tápáram, s kiderült, hogy a fcleln-Tctesen lángoló, üvöltő, bűzlő séf nem más, mint egy rakás . . ócskavas. Repedt bádogdarabok estek szerteszet, gurultak az átizzott fogaskerekek, kiégett jelfogók, s a meztelen idegekként remegő huzalok hangos zajjal pattantak, mint a hegedűhúr. Á

beosztottak némán álltak körül, a Főhivatal küldöttei se szóltak. Végül csak megkérdezte valaki: — Hát ennyi az egész? — Ennyi. Ki kell kapcsolni a tápáramot. — Válaszolta a főkonstruktőr, míg gondterhelt arccal emelt föl és nézegetett egy meggörbült vasmagot. — Nem is itt a baj.. „ ha időben kapcsoljuk ki. Más a baj... A laikusolíazt hiszik, a gépek valamikor olyan értelmesek lesznek, mint az ember. Ettől nem kell félni... Erről szó sem lehet... Félni inkább attól kell, hogy olya* értelmetlenek learnek. mint a* emberek ... tttt. december 2*. OtUMAGYAROHSZAé 9