Délmagyarország, 1967. november (57. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

— Nézel! — súgta a csöpp asszony, a harmincnyolckilós fiatal asszony és az ablakpárkányra mutatott. Kövér, piros'ábú, hófehér, bögyös galamb sétálgatott a keskeny párkányon. — Jaj, de kedves! Nézd csak! — T»<tivaló! — mondtam lelkesen. És fgy is gondoltam. Már akkor egy hete nem ettünk meleg érlelt A németeké voltunk: éheztünk. (Ez Nizzában volt, 1940 nyarán.) Hogyan kellene ezt a ga'ambot megkapat in tani, de ugy, hogy a kis feleség ne lássa, csak akkor, amikor már a lábasban rotyog. És én máris rotyogasnak hallottam a galamb turbékolását, es szinte éreztem a friss paprikásnak azt az áldott jó, hazai illatát Néhány kenyérmorzsát mindenesetre Invesztálok a dologba. Ám ezzel is igen csiny.ián kell bánni: tíz deka a napi kenyér-fejadag. „Vorláfig" — plakátozzák a németek. Vagyis hogy egyelőre. Ami azt jelenti, hogy később — még ennyi se lesz. öt galamb is csapott a morzsákra; egymást csípve-matyk verekedtek érte. Mert nem igaz az, hogv a galamb a legszelídebb állat. Buta. rossz, lusta, önző madár. Mirevaló hát dédelgetni őket, ha pénzért — persze némettelen időkben — bármely kocsmában töltött-galambot rendelhetek. Nem igaz? De ha kipusztulnának is innen a németek, pózunk akkor sincs. Ingyen kell hozzájutni a galambhoz. Mégpedig úgy, hogy a szembcnlevő ötemeletes bérpalotából senki se lássa meg a szörnyű, bűnös merényletet. Azt senki sem veszi ott észre. hogy it kél ember haldoklik az éhségtói, De ha csak egyetlen galamb életéről lenne is szó, bezzeg nyomban rendőrért szaladnának. Akkor aztán a kellemetlen kérdések a redőrségen! Miből él? Hiszen azt vallotta, hogy magánzó, aki a háború alatt ittrekedt és itt költi a pénzét. Ezért kapta a tartózkodási engedélyi! De hiszen önt „élve vagy halva" keresik a németek. Tessék: itt a körözvény! „Lebend ader tob". Jőjó, de ebből nem eszünk. Hogyan kell megfogni a galambot? Enni, vagy nem enni? — ez itt a kérdés. Csapda? Nincs ls. de nem is lenne jó. Vergődik benne a madár. Akkor aztán okvetlen meglátnák a manóvert valamelyik szemközti ablakból. — Gyertek, gyertek, tubicáim! Idegyertek édes-kedves galambocskáim, itt a jó bácsi, ád nektek finom morzsácskát... Ugyanis észrevettem, hogy az asszonyka belépett, a szobaba. — Mely idill! — gúnyolódott. — Nem is tudtam, hogy te ennyire szereted a galambokat, De azért mégse adi nekik kenyerei, mert magunk is csaknem éhenVesz.ünk. I,ep se jó. Ekkora madár nem ragad bele. Maradna még a hurok. Várjunk csak! Nézzük csak! Igen. hurokkal! Ez. az.! Vékony befőtlspárga akadt a fiókban. Gvorsan megcsináltam a tenyérnyi hurkok s észrevételenül letettem a szoba padlójára. — Gyere csak ide. Csonlocska! (Ez lett a beceneve a légiesre soványodott, csontbőr asszonykának.) Gyorsan! Nyújtsd W csak a mutató- meg a középső ujjadat, ígv. S most tedd le egvenesen a padlóra, mintha két kicsike láb lenne. Jól van. Most indulj el ezzel a két lábacskával. Gyerünk! A két vékony ujjacska, mint két madsrláb, gyanútlr.nul. félénken meg-megáilva lépegcleli előre. A kis kísérleti alany nem láda a hurkot. Nagyot sikított, mikor hirtelen megrántottam a madzagot és a hurok rászorult a két ujjára. — Megvan! — kiáltottam vidáman. — Mi van meg? Bolond vagy? — A találmány. Ki van kísérletezve! Köpi szemközt, ha nem húst eszünk ma ebédre! Inkább jelekkel, minisem szóval megmagyaráztam neki a dolgot. — Nahát! Ezt a gonosz ördögöt.! Csak talán mm gondolod, hogy én ennék szegénykének a húsából?!... — Már mért ne ennél? És ha nem lennének itt a németek és ha lenne pénzünk és hoznék egy vágott galambot a vásárcsarnokból? — Az más. Azt nem látnám, hogy fogják, ölik! Rémes! — Az a rémes, hogy te még mindig ilyen szentimentális vagy. Valósággal a 6zádba röpül az ebéd és nem arra tátod ki, hogy megegyed, hanem arra, hogy Ilyen ostobaságokat mondj. Ha nem akarod látni a szenvedő galambocskát, akkor énrám se nézz, mert én is egy szenvedő istenállatja vagyok, már a kezem is reszket az éhségtől, még majd elhibázom ... • Miközben a madzaghurkot óvatosan kiraktam az ablakpárkányra, az asszonyka ugy tett, mintha könyvet olvasna a díványon. de jól láttam, rfiint emelgeti a szive verése a könnyű kis nyári blúzát. Ezenközben így morfordíroztam: A gálám senkié. Paragrafus nem védi. Csak arra kell vigyázni, hogy rajta ne kapjanak. mert akkor már nem igaz, hogy „gazdag idegenek" vagyunk, hanem hatóságot félrevezető ínségesek, akiket tehát ki kell innen utasítani, ha nem kellek a németeknek. De kellek ám nekik! De még mennyire kellek! De azért mindeme töprenges közepette sem vettem le a szememet a hurokról, . agy pillanatra sem. Ha bálnát akarnék fogni, akkor se lehetne izgalmasabb ez — gondoltam —. mert a horgászat es a vadászat idegfeszültségét egyesíti. Egy vén, kivert galambmama már csaknem belelépett. De aztán mégis úgy határozott, hogy nem lép bele, ezt az ismeretlen okból körülhatárolt kis térséget nem lesz jó elfoglalni; ellenben szépen, ügyesen benyújtotta a nyakát a hurokba s villámgyorsan kapdosta a hurok széléhez közei eső morzsákat. Türelmetlenül megrántottam a madzagot, de a galamb meg idejekorán odábbrebbent, s huss!, elröpült valamennyi. Dühös káromkodásomra gúnyosan szólalt meg a díványon az én kis párom: — Na. mi az? Nem állnak kötélnek? — Először is ez nem kötél, hanem madzag. Másodszor pedig: ha nem az ujjadrial, hanem a nyakaddal próbáltam volna ki a találmányomat, akkor a nyakánál fogva is megfogtam volna ezt az aljas, vén galambot! — Nos, a nyakamat teszem rá, hogy te nem fogsz galambot! Most már mániákusan hintettem a morzsákat. Kenyerem javát már — nem ettem meg. hanem a galamboknak hintettem el. az ablakpárkányon. Végre! Végre! Egy fiatal, tapasztalatlan, mohó étvágyú galamb a morzsákért folytatott harc hevében belelépett a hurokba! Nagyot rátottam a madzag végén, elbújva a szoba homályában, nehogy valaki a szemköztti ablakokból megláthasson, s boldogan éreztem rajta a vergődő madár súlyát. A galamb beröpült a szobába. Így látja az, aki kívülről figyeli a mesterkedésemet. Beröpült egy galamb a morzsáért a jó bácsihoz, aki naphosszat szórja nekik a morzsát. Ezt láthatják a szemközti ház lakói. Nincs ezen semmi különös. Hogy ki már nem röpül a galamb, azt senki se figyeli meg. Nincs itt semmi baj! A kis feleség nagyot sikoltott, amikor a madzagvégen a galamb beröpült a szobába. — Megfogtad! Igazán megfogtad! Engedd el azonnal! Te gyilkos! — Tán bolond vagyok, jógyerek! — kiáltottam lelkesülten, a sikeres horgász izgalmával. akinek azt mondja valaki, hogy dobja vissza a vízbe az ötkilós potykát, amelyet most húzott ki. — Fiatal galamb! Rózsaszínű a lába, puha a csőre. Jól elkaptam mindkét lábát! Nézd csak, müven szépen rászaladt a hurok a tövire, éppúgy, mint a te ujjaidra! Míg az asszonyka mindkét kezével irtózattal takarta el az arcát, a galamb már ki is szenvedett a kés alatt. Feltettem a kopasztóvizet, s gusztusosán trancsíroztam a galambot. Negyedóra múlva már a lábasban rotyogott. — Hát nem szebb ez a hangja neki, mint az a buta turbékolás? — kérleltem az asszonyt. — No, valld be, hogy szebb. — Nem eszem! Én nem eszem belőle úgyse. Edd meg magad szegényt, te haramia! — mikor a kész ebédhez invitáltam. De a kegyetlen jószágra mégis csak közelébb húzódott szegénykém, s mikor kísértgettem egy combocskával, halálosan szégyenkezve, az éhséggel és az „elvével" küzdve, majszolni kezdte. * Másnap már ketten ültünk a pecsenyéhez, két galambot fogtam egymásután; kár. hogy kenyerünk nem volt hozzá, mert a „rezsire", a csalétekre ment el a napi porciónk. Alig két hét alatt huszonhárom galambot fogtam hurokkal az ablakunkból. Most már munkamegosztással dolgoztunk: mikor én kiraktam a hurkot, a feleségem már feltette a kopasztóvizet és megterített. Több galamb aztán a mi utcánkban nem lévén, még Tótis doktornak, egy pesti származású emigráns orvosnak lakásablakából is fogtam nyolcat. Meg is ettük, közösen. A bohém doktor mindannyiszor „kétségkívül konstatálta" a madár elhalálozását, hogy se szemreflexe nincs neki, se pulzusa, aszongya. És minden teketória nélkül megadta a temettetési en;*»'délyt. — Na, most már aztán nincs több — mondtam nejemnek gondterhesen, — hát el kell költöznünk. Egy gala mbdús utcába. S bánatosan gondoltam a velencei Szent Márk térre, hogy oda lenne igennagyon jó elköltözni ... De ezt akkor, sajnos, „vízumnehézségek" miatt nem lehetett megközelíteni.., GYÖRGY FERENC Vinklsr László jüpiiijf Kislány arcképe N

em siettem. Csak a bélyegeimmel törődtem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritkaságokat, így a szerelemre nem igen maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem mindenki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényelmetlen, másodszor, mert lassan már nem marad lány nekem. Elhatároztam tehát, sürgősen szerelmes leszek valakibe. Dc kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú habozás után kiválasztottam Ljuszá Tyimeninát. Bizonyítékokat hoztam fel ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem lehetett szépnek mondani. Lába hokszú és arca mindig piroslott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd udvarban lakott, másodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a távolugrás iskolai bajnoka és a legfontosabb: még senki sem szeretett bele. Sietnem kellett hát. De mivel kezdjem? Hogyan mondjam el neki? Genykához, legjobb barátomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánnába. Odamentem hozzá és azt mondtam: — Genyka, én szerelmes vagyok! Genyka végignézett és minden érdeklődés nélkül válaszolta: — Már éppen ideje. — És most mit csináljak? Éreztem, hogy ég az arcom. — Kibe? — érdeklődött Genyka. — Ljusza Tvimoninába. — Aha .. . Az volt az a lány, aki újévkor szavalt az ünnepségen. Egy olyan hoszszú . . . Igen egyszerű. Írjál neki levelet és hívd moziba. — És, ha nem akar jönni? — dadogtam félve. J. Minutko: Első szerelem — Miért ne? — Genyka szeme tele lett ravaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni ingyen? — Ingyen? — Ej, te ... Természetesen meg kell venned előre a jegyeket. Egy zacskó cukorkát is. a szünetben pedig hívd limonádét inni. — És mozi után? — Hazakíséred, és a kapuban megcsókolod. — Megcsókoljam? — ennek hallatára minden erőm elhagyott. — Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhányszor. — Világos — mondtam mindenre elszántán, — Köszönöm! — Milyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozijegyet vennem. Cukorka, limonádé és mindennek tetejébe még megcsókolni... Titokban reménykedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jönne el a moziba. Vagy ne is írjak neki? Azt nem! Már késő visszavonulni. Este bezárkóztam a szobámba. Egyik változat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: „Ljusza! Mikor a nap tüzes aranykorongja ráül a hideg csúcsokra ..." A második: „Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha belenéznél a lelkembe!" Ezeket a változatokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: Solymos Ida Emlékezés Juhász Gyulára Ha mormoltátok verssorát barbár napokban, menekedve, lattátok, mint száll hegy iránt holt mívesek magányos lelke: talpáig csuklyás Anonym', az őrült festő s véle Dante, s pantomim maszkjából kitörve mögöttük ö, Szeged szülötte, — lapoztatok egy Anna-versre? Tán sóhajtottatok, ha elment mellettetek s magába nézett. Szemhéjai mögött kitervelt daccal guggolt a kész Ítélet, hogy menni kell a mozdulatlan időből, félnapot se várva! Esőfelhőkre ráhatott úgy őrizte a szenvedést. A cella-élet grálja volt. s elernyedt törzzsel, végtagokkal alámerülni a halálba. Itt nem volt párnás lakhelye. Az űrben szarvas és patás kosok dérszin lehellete fújja langyosra sátorát, ígérjétek: párnája lesz, griffmadár tollból, lángfehérből s kínjából nem Prokrusztesz-ágy, Na Conxy Pan-i fekhely épül. Akkordos, fáklyás ünnepély kit nem emelt, nem is taszított, nevét mondva sóhajtsatok, így legyen fölmagasztosított. „Szeretlek! Gyere ma ót órára a mozihoz. Moziba megyünk. Sz. L." (Ez Sztvepán Lebenyevet jelent.) Másnap tanítás után odaadtam a levelet Ljuszának. Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsarnok tele volt lármás emberekkel és én ebben a lármában reménykedtem, hogy szerelmem ... nem jön el. Mire azonban az óra kismutatója pontosan a cifra ötöshöz ért és Ljusza még mindig nem jöt, kétségbeestem. Már jobb lett volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezet. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt és én izgatottan járkálam a mozi előtt. Csak fél hatkor ballagtam szomorúan haza ... — Na, mi volt? — kérdezte Genyka a következő nap. — Nem jött — keseregtem. — És te szomorkodsz? A lemondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy magyarázza! — mondta Genyka határozottan. — Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, elkisérlek. — Nem. Jobb lesz egyedül. Megmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Néhány óra múlva, mikor megláttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza átment a má.sik oldalra, amikor észrevett, hozzám pedig odafutott a barátnője. — Te vagy az Sz. Lekérdezte ravaszul. — Itt a leveled Ljuszától! Odanyomott a kezembe egy borítékot és elfutott. Szörnyen vert a szivem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Talán bocsánatot kér. Vagy máskor akar találkozni. Lehet, azt írja: ő is szeret engem? A sarokba húzódtam. Remegve nyitottam ki a borítékot. Benne, nagy papíron gyönyörű betűkkel mindöszsze ennyi volt: „Hűlve vagy!" Aláírás nélkül. Magam sem tudom miért, viszszqfutottam az iskolába. Ideültem a helyemre. Ezek aí alattomos, lelketlen nők! — sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: „Ljusza-H Sztyopa = szerelem!" Lassan felengedett a szomorúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermekkor és elkezdődött életem új, eddig ismeretles része. Fordította: RÉVÉSZ MARIA Vasárnap. 196T. november 12. 0ÍI-MAC1TAAOAÍ2A6 7