Délmagyarország, 1967. október (57. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

Paul Hogart Tusrajz Simái Mihály Az ismert angol művész rajzát a budapesti Műcsarnokban megrendezett Intergrafik 67 című kiállítás anyagából és alkalmából közöljük. E

sős időben indultak. Pável autójával értük ment a szállodához, az Ambasador szolgálatos portása kinyitotta a Skoda ajtaját, meghajolt előttünk, már megszokta, hogy borravalót kap Bánkutitól. — Csak úgy szórja a koronákat — panaszolta Bánkutiné Pávelnak a kocsiban. A i'erje mellé huppant. becsapta az ajtót. — Az előkelő idegen — mondta Bánkait szigorúan. — Már megint játszik — magyarázta az asszony Pávelnak. A fiú nevetett. Bekapcsolta az ablaktörlőket, esett az eső. — indulhatunk? — Legyen szíves, Karlsteinbe! — intett Bánkuli. Hátradőlt az ülésen, kubai cigarettás csomagot bontott, kipöckftlt egy szivarkát. Az öngyújtót tegnap vette, Ronson gázgyújtó. Lehet, hogy a gázgvújtó miatt csinálta a felhajtást. Tclefüstöite a kocsit. — Meg sem kérdezted, hogy dohányozhatsz-e az autóban —„szólt az asszeny —. — Péréze, persze — nyugtatta meg Pável —.csak tessék. — De még nem is reggelizett. Maid megint fái a gyomra. — Nem reggeliztetek? — Siettünk. nem akartuk, hogv várjon ránk. — Nem vagyunk időhöz kötve — udvariaskodott a fiú. A visszapillantó tükörből jól látta az asszonyt. Keskeny, kreol arc, fekete konty. Hindu nőre emlékeztette. ..Miért nem tegez? — gondolta Pável. — Nyugodtan tegezhetne, hiszen a sógornőm." — Tudsz útközben valami jó kis kocsmát? — kérdezte Eánkuti. — Valami romantikus csehót. — Majd keresünk egyet az út mentén. — bólintott a fiú. Kedvvel fuvarozta őket e néhány napban, de leginkább a sógornője, Ilma miatt. Az unokabátyja viselkedésében volt va'ami idegesítő. Mintha unatkozna. Ma meg akarta mutatni nekik Karlsleint. Ilma lelkesedett, de Bánkuli már előre fanyalgott. — Ezek a régi várak semmit sem érnek. Kihalt odúk. Még ha valamennyire rekonstruálni lehetne a régi várlakók életét. De. tudod, a hétköznapjaikat. nem a nagy történelmi eseményeket. Mondjuk, hogy mit. főztek az asszonyok, milyen fehérneműt hordtak, a férfiak mit csirái tak. amikor nem harcoltak. meg ilyesmi ... — Kár, hogy esik — mondta Ilma —. de nem baj. Szeretem ezt. a szép, lassú esőt. — Neked mlncen jó — méltatlankodott Bánkuti. — Ha éppen havazna, annak is örülnél. — Miért fáj neked, ha örülök valaminek? — Bánom is én. örülj! Csak unom, hogv minden épp úgy Jó. ahogy van. — Légy szíves hagyj békén! — Csak nem akartok veszekedni? — nevetett Pável. A Vencel tér sarkán ráfordult a keskeny körútra, sűrűsödött. a forgalom, a piros villamosok döcögtek A kocsiablak bepárásodott. — Hoztam egy kis csokoládét — kotorászott Ilma a táskájában. Tessék, remélem szereti? — Pável féloldalasan hátra hajtotta a fejét, az Szakontfi Károly szépen Pável, te mit szólsz ehhez? Minden ingerli, ami a kedvemre való. Semmi érzéke az illúziókhoz. Odahaza számokkal foglalkozik, ezek a számok egészen földhözragadttá teszik. Emlékszel a mi nagy álmodozásainkra? Igen, az a pajta! asszony a szájába dugott hát hol szeretnél lenni? — Az volt a mi csodálatos viegy mogyoíós szeletkét. Fi- Akárhol — mondta az asz- lágunk! Pipiké azon a pókgvelni kellett az utat is, a fiú szony — csak nem ott. ahol hálós szánon ült, — talán véletlenül — foga éppen van. — Türelmeilenül, cárnő, twistéin leié „Katalin vágtatott a nagy ni: — Ez egy idegen varos, talan Európában, talán katonái voltunk. — Döcögve nevetett. — Te is csókolózAzsiaöan../ nem lehet tud- tál vele, nem is emlékszem? közé kapta Ilma ujjait. Érez- kissé gúnyosan kezdte sorol- orosz sztyeppén." Mi meg a te az asszony, de nem szólt. — Te is kérsz? — Bánkuti a cigarettájára mutatott. — Eldobhatnád, olyan gyomorgörcseid lesznek!... — Hagyd már a gyomromat — boszszankodot Bánkuti. — Mindig ezzel jössz. — Pável, kérem előre az asszony — most mondja meg! Szabad reggeli ni. Minden bizonytalan. Talan itt elünk már hónapok óta. talán most érkeztünk... Talán ö egy öreg üzletember, én meg egy kis nőcske, . • ,, akit felcsípett... De az is J 1 lehet, hogy a nagybátyám, te rotg, Pável a férjem ... nem, a szerelőm vagy, és egy kicsit niegkocsikáztatjuk. Meselőtt cigarettázni? Képtelen vagyok leszoktatni. Pável, &einklovagváráí kérem, maga rendes ember, azonkívül a rokona is, szóljon az unokabátyjára. — Azonnal dobd el azt. a cigarettát! — tréfálkozott Pável. Látta, Bánkuti egy pillanatra meghökken, epre . harsáOtt majd mi egy kicsit csókolózunk. amíg ő nézegeti a régi köveket... — Hirte— Van itt egy kis kocsma — lassított Pável. — Talán kapunk kávét. Meg tojásrántottát, ánizspálinkát. Megállják? — Akarod? — kérdezte Bánkúti a feleségét. — Most miért nem szólsz? — Ilma bólintott. — Na, hála istennek! — sóhajtott Bánkúti. — Pável behajtott a parkolóhelyre. Az eső még esett, Bánkúti előre szaladt, a fiú bézárta a koS O N G Azoknak az amerikai fiataloknak, akik a katonai behívó elöl más országba menekülnek. Sem dicsőséggel, sem pénzzel, soha nem tudjátok énnékem megfizetni, hogy elkopik tornyos homlokom, hogy összekuszált idegeim húrként remegne elpattannak, mielőtt rendeltetésük szerint lángoló nyílként kiröpítenék ifjúságom! Se dicsőséggel, se pénzzel, soha nem tudjátok megváltani hibátlan testemet, amely maga a dicsőség, s olyan teljes, hogy az egyetlen-igaz mérlegen ronggyá teszi a világ minden nyomorult aranyát. Sem dicsőséggel, sem pénzzel! Nem kell a rothadt babér, az öldöklésből visszatért gyilkosoknak kijáró címbetüs ricsaj, nem kell a zsold; s nem kellesz te sem, zsoldosország.' Elmegyek innen. Megyek vétóval teleírt égbolt alatt, amelyen a tiltakozást újra meg újra áthúzzák haláljeles kondenz-csikjaítok. Elmegyek, $ nem csak magamért: azokért is, akiknek házát a térképen már megjelöltétek rőt kereszttel, azokért is, akiknek meg kell halniok, akár életem árán ... Hát nem és nem! Sem dicsőségért, se pénzért, se kényszerből! Soha! Soha! Miféle törvény, kinek, kinek az ítélete döntheti el, hogy a kezem hóhérkéz legyen-e? Őrjöngő Ötszög.' Nincs érved pusztulásomra; nem [lehet! En fellebbezek! Fellebbezek! Hol a szabadságszobor fáklyája? Hol a láng, amitől még érdemes fellángolni?! Eladtad illúzióimat a förtelemnek. Szégyenem vagy, elhagylak, zsoldosorszig; — mielőtt tündöklő ifjúságomat parancsaid hamuvá tékozolnák. len abbahagyta. '— Faradt <?sit. Ilma állt az esőben, vagyok. Még ma nem ittam kávét. — Mi bajod? — nézett, rá nyan felnevetett. Az asszony Bankúti Ilma hátra dölt BZ is nevetett, előrehajlova. a ülésen az arca megkemcfiu erezte a Givenchy tömje nyedett. Kapkodva elővette nes illatat. Három nappal a napszemüvegét: - Ez a ezelőtt ismerte meg a sógor- szürke fény megvakít. Pável komoran ült. Nézte az esős utat. Teherautók húztak el mellettük, a szélvédőre freecsentették a sarat. Szitkozódott. — Kérlek szépen — hallotta az unokabátyja hangját. — Kérlek nőjét a prágai repülöiéren. Az unokabátyját tíz éve nem látta. Pedig harmincnyolc után sokszor voltak együtt Kassán, ifjúkorukban. Együtt gyerekeskedtek. Pável úgy vélte, a régi jópajtás megöregedett. Haja kihullott. szeme körül sok a t ánc, noha két év múlva lesz csak negyven. Ilma a harmadik felesége. Az elsővel Pesten találkozott. Pável, a másodikkal már nem, Ilmát is csak fényképről ismerte. A Givenchy illata elkeveredett a cigarettafüsttel, ha most ihatna egy pohárka haccarcht is. nem állna jót magáért. Fütyörészett. — Emlékszel? — kérdezte hirtelen a bátyjától. — Emlékszel még arra a nagy pajtára, ott az udvarunkban? Meg r!plkére, arra a fekete kislányra Bradovkáéktól. Meg az egész bandára? — Bánkuti arca megenyhült, bólintott. — Mi lett Pipikével? — Pável nevetett. — Férjhez ment, Brnóban lakik, egyszer a vásáron találkoztam vele. Alig ismertem rá. Elhízott, megcsúnyult. Hiányzott a felső metszőfoga. Nem is értem, egy harmincöt éves nő, hogy hanyagolhatja el magát ennyire?! — Bánkuti hallgatott. — Ez az — mondta — mindig ez a vége. Tönkremennek. — Na. na! — tiltakozott Ilma. — Ez magára soha nem lesz érvényes — udvariaskodott. Pável. — Hányszor mondjam még. hogy tegezz! — pillanatnyi csend támadt. Ilma is érezte szavaiban az indulatot. — Még nem szoktam meg — mondta csendesen Pável. — Még nem szoktalak meg... — Az a jó, hogy nem értek semmit ezekből a feliratokból. itt az iizle'ek fölötti táb'ákon — szólt Bánkuti — Tehát hol vapvunk? — Prágában — kezdte Pável. De Fánkul leevintett. — Azt hiszed ennek ez megfelelő? — kérdezte Ilma. — Miért, feltartotta arcát, napszemüvege elhomályosult az esőrseppektől. — Gyere — fogta meg a karját Pável. Az asszony erőtlenül lépdelt. Pável kicsit magához szorította. Erős illata volt a Givenchynek. — Gyertek már! — kiáltotta Bánkúti a kocsma ajtajából. — Remek hely. olyan, mint egy öreg „kaliforniai lebuj"! — Szörnyű — mondta Ilma — soha nem járt Kaliott egv lebuj. — Gyerekkorunkban is mindig ö volt a nagy kitaláló — magyarázta Pável. Jópofa volt. — Ö. igen, jópofa — sóhajtott Ilma —, de sokszor úgy érzem. csak egy csíkos öltöny jár-kél mellettem, amiből árad a cigarettafüst... Milyen erős kezed Van. Hasonlít egymásra a kezetek ... Eleinte nagyon szórakoztatott az álmodozása. De azt hiszem, ő végül is egyedül fnrniában. de tudja, milyen akar lenni. Nem panaszképpen mondom. — Persze — bólintott Pável —, csakhagy nagy csapás lenne számára ... — Micsoda? — nézett rá Ilma — Pável zavartan nevetett. — Bocsáss meg — mondta — lehet, hogy roszszul értettem a szavaidat. — El akartok ázni? — integetett Bánkúti újra az ajtóból. Ilma elindult: — Menjünk. M06t belekergült ebbe a „kaliforniai lebujba". Majd igyekszem. hogy ne rontsam el a kedvét. — Csak eklektikusán lehet, gondolkozni, vagyis festeni. Mindent felhasználok a meglévőből, a javát, — mondom, csak eklektikusán. — Nem. Előbb elvetek minden esetlegesen természetit, — aztán a színeket zeneien rakom fel. Csak szín — nem gondolat, nem érzelem, nem asszociálható földi motívum — csupán színek játéka, mely a szemlélőben új dimenziókat nyit. Megsejt valamit a létből. Ez a legtöbb, amit szeretnek elérni. — Csak eklektikusán lehet! — Várj. És — semmit sem akarok. Világos ez? Függetlenítem magam, nevem nincs, nincs talpam a koszos padlón, én nem is vagyok én. — Ez jó — ez a tiszta eklektika. Már a görögök. — Mindjárt kitekerem a nyakadat. Még egy nagy lehetőség van a festők előtt — visszavezetni az embert régi önmagához, az őskori lelkiállapotba, amikor minden új volt, semminek sem volt neve, célja az ö számára. Na — most a te eklektikád. Megnézem mit mázolsz ott a sarokban. Hát ez te vagy. Zöldséges tál. Realizmus, postimpresszionizmus, kubizmus, op-art, gyerünk — bele mindent. Csavarok, festék, homok, újságpapír. Tudod micsoda malacság ez? , — Tiszta eklekticizmus. — Nincs benned sejtelme sem az emberi létnek. Érzékszerveidre támaszkodsz, agyvelödet valahol kiheréltetted. — Na és nálad a — színek? Ott vannak. A látás számára készültek. Ha következetes vagy — vakok számára festesz — vagyis előveszed az ecsetet, a palettát és nem festesz vászonra semmit. De idáig nem mehetsz — ez a festés megszűnése. Érzékszervek feltételezése nélkül nincs alkotás, és felfogás. Mert hiszen a műhöz kettő kell — te. és aki nézi. Ha valamelyik hiányzik, mintha nem ls lenne. — Óriási. — Ne bántsd az enyémet, ezek a kevert haszontalanságok kevert haszontaianság érzetét keltik. Pont ezt akarom kifejezni. Ez is ugyanazt Vincze András o Ezek a művészek.,," — Minden művészet alapja a logika. Azt. mondod nincs logikád. Logikusan haladsz a semmi felé. — Éppen a semmit kell elkerülni — ez a probléma. — A művészet alapja a kifejezési vágy. Ezt csak az elmebetegek nem értik. Az én csavarjaim a hétköznapokra utalnak, ez jó. A művészet alapja a jóság. — Ellenkezőleg. Nem közlési vágy, nem jóság az alapja, hanem a játék, es célja nincs. E céltalan önfeledt játék összeköt hasonló emberekkel. Játszom az emberekkel, öszzekötődünk. Nem akaakarja, mint a tied. A szándékolt hatást felidezni. — A festés alapja a S2ándéktalanság. Ez a végső cél. Még bennünk ég a gondolat, a színekben mutatkozó tendenciák — nézd. bizonyos rend szerint raktam fel a színeket - de ezen túl kell jutni. Még ez van hátra. — Fess a vakoknak, eleinte—később mondd azt nekik, hogy kép van előttük. — Ez logikus lenne: De elveti a festészetet. A logikát egyébként a nyomor, a bírák, a háborúk, az aljasság ellen találták ki nyársnak, az emberek. Persze egy logikusan érvelő kis ember elmehet a fenébe egy teljesen logikátlan nagy emberrel szemben. Mindenkinek logikátlanul kell élni, hiszen az ember alapvetően jóra szánja maRát. Ez — végcél, a piktúra ezt megpróbálhatja kitermelni és beleoltani emberekbe. Ez nem jelenti azt, hogy hasznos dolgokat ne fabrikáljunk. de ebből ne legyen veszekedés, farbarúgás, éhezés, golyó. Legyen csak kényelem, a test miért ne érezze jól magát? rom, megrs. — Aha. De hiszen ez a legfőbb jó. Sok emberrel összekötődni. — Talán minden alkotó ember ezt akarja. — Minden művészet ezt akarja. Egyiknek sok kapcsa van. másiknak kevés, vagy semmi. Ahol semmi kapocs nincs — nincs művészet. — Hajlamos vagy az egyszerűsítésre. — A művészet alapja az egyszerűsítés. — Hagyjuk abba. Éhes vagyok. Sütök rántottát. — Helyes. A rántotta logikus következménye az éhségérzetnek. — Nem. Pénzem van. Megtehetem. — A művészet alapja a meglevő matéria. — Helyes. A világ létezése nélkül nem lenne világ. — Ha nincs semmi — akkor elaz érted célodat, jöhetsz az új piktúrával. De te sem leszel, s ez az abszolút semmi. — Hülyeség. Itt a rántotta, megfelezzük. — A művészet alapja az egymáshoz illő dolgok kiválogatása. r vasárnap, 1967. október 18. DÉL-M AGYARORSZÁG 7