Délmagyarország, 1967. október (57. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
A program rendszeszerint délután öt órakor kezdődött es este fél tizenegykor ért véget. Ezidőben Dédus ott ült a hálószobában a készülék előtt, párnás karosszékében, s nézte az adást. A dédunokáitól sem engedte zavartatni magát, ha benyitottak, pisszegett: — csukjátok be az ajtót, bevilágít a lámpa! — szólt ingerülten. A tévét — mondhatni — az ö kedvéért vették, a fiatalok legfeljebb egy-egy sportmérközést, vagy krimi filmet néztek meg. csak Dédus várta türelmetlenül a kezdést. A műsor rendje és minősége egyál talán nem érdekelte, rábízta magát a szerkesztők kénye-kedvére. Meg a délelőtti adásokat is végignézte. A fiatalok örültek, hogy Dédust. leköti a tévé. — Hisz mar nem könnyen jár ki a házból — mesélték barátaiknak —, nagy gond lenne lecipelni a harmadik emeletről, sétáltatni, esetleg moziba vinni... — Azt hiszem — vélte gépészmérnök unokája, aki nem átallott tréfálkozni az öregasszony rovására —. egy kukkot sem ért az egészből, de örül a látványosságnak, hogy az a vacak faláda milyen csudákra képes! — Szegény Dédus — magyarázta a fiatalasszony is —, annyira ámulbámul mindent! Felhoztuk, hogy vigyázzon a gyerekekre. de hát inkább a tévét nézi. Nem baj. hiszen egesz eletében csak dolgozott, nem ert rá szórakozni. A tévének köszönhették azt is. hogv gyakori vendégfogadásukat Dédus soha nem zavarta, ült a készülék előtt, míg ők a barátaikkal szórakoztak a nappaliban. Csak fél tizenegy felé jött at. botjára támaszkodva. köszöntötte a vendégeket. — Jaj — mondta —, olyan szívesen időznék magukkal, kedveseim, de elálmosodtam, a szemem fárasztja az a kék fény. Búcsúznom kell. lefekszem. Egyszer azonban úgv adódott. hogy váratlanul elromlott a készülék. Gézáek meg éppen vendégeket vártak. egy nagyon intelligens házaspárt, Dédus sajnálta az aznapi tévéprogramot, de mini mondta. Örül, hogy legalább részt vehet a vendégségben. A fiatalok nem serthették meg. csak maguk között aggodalmaskodtak, hogy az öregasszony jelenléte kellemetlen lesz, esetleg elrontja estéjüket. Hiszen nincs afféle társalgáshoz szokva, amilyet a vendégek igényelnek. Untatja ma.id őket. s raadisul ő is unatkozni fog. Szűkonyi Károly: Vacsora közben még nem volt vele gond, de a fekete után csend ülte meg az asztalt. Figyelmeztették Gézáék. hogy aludni térhetne, késő van. De ő tiltakozott. A vendégek, tisztelvén a kort, tekintettel voltak az öregasszonyra, keresték-kutatták, hogy vajon miről beszéljenek. Végre a vendég hölgy a régmúlt időkről kezdett áradozni, hogy milyen szép is lehetett a florentin kalapok, a keringők világában fiatalnak lenni. Dédus bólogatott, majd váratlanul megkérdezte: — És a pol-beat? Ahhoz mit szól, kedves? És egyáltalán, a beat-zenéhez? — A társaság zavartan hallgatott, de Dédus észre sem vette, kedélyesen folytatta: — Én azt hiszem, minden kornak megvolt a maga zenéje, már ami a tömegzenét illeti. Ez a beat-zene kifejezi a mai kort. Tessék körülnézni a világban. Mindenütt feszültség. A távol-keleti bonyodalmak. ugyebár. Meg a közel-keleti helyzet. Nem tudom, ismerik-e Pnmpidou nyilatkozatát, nagyon jelentős ... De nem is ezt akartam mondani. Az egész világ forrong, gondoljunk csak a legutóbbi Nigéria— Biafra incidensre. Értik, ugye, mire gondolok? De ami kevésbé látványos: a közgazdasági helyzetek. Ha megnézzük a nyugat-európai országok közgazdasági mutatóit... Ó, maguk, kedveseim. nem foglalkoznak külpolitikával? Talán a sport? Na jó. ott van a labdarúgás. Ebben is a támadó modor a divatos. Lerohanni a labdával a kapuig, támadni, támadni... De a művészet sem nyugszik. Beszéljünk Henry Moore szobrászatéról. a megformált alaktalanságról ... — ön látta eredetiben, asszonyom? — kérdezte érdeklődve Géza barátja. — Nem. eredetiben nem — mondta Dédus. — ön talán látta? — Egv-két szobrát Rómában, a Modern Múzeumban ... — Ö, Róma — sóhajtott Dédus. — Róma. Firenze! A Ghiberti kapu!! Hogy megrongálta az ár! — Talán az árvíz utan járt ott? Géza nagy zajt csapott a poharakkal, és gyorsan közbevágott: — Egy kis süteményt. Dédus!... — Most az úrral beszélgetek — figyelmeztette unokáját az öregasszony. — Nem. nem jártam Firenzében, de jól ismerem. És meg sok más várost. Meg a csendesóceáni szigetvilágot, Afrikát, a kanadai Nemzeti Fárkot.: De ön bizonyara sokat utazik. — A külkereskedelemben dolgozom — mondta a vendeg —. sokfelé járok. — Nyelveket is beszél? Igen? Oh. do vou speak English? Yes? Also. sprechen Sie deutsch? Ich auch, Prosit! — De Dédus! — kiáltott fel Géza. miközben ijedten ö is koccintásra emelte poharát —. én nem is tudtam ... — Ö, fiam — mosolygott Dédus —. te azt sem tudod, fogadjunk, hogy Sprencer Tracvnak mi volt az utolsó filmje? A vendégek nevettek, találgattak. Géza elhűlve dadogott. — Persze. Dédus tudja. mi? — kérdezte bosszúsan. — Én? Hát persze! Azaz, hogv ... hm. Lehet, hogy en is elfelejtettem ... — Igazán nem tesz semmit — vigasztalta a vendég. — Hopp! - kiáltott fel Dédus. — Nem én felejtettem el! De nem ám! Tudnám, csak éppen adáshiba volt. Igen. igen! Sajnos, néha adáshiba van a télében, ígv aztán nem tudhatok mindent. Sajnálom. Beszéljünk másról. Mondjuk a spoletói dalfesztiválról. Mit szólnak hozzá, elég unalmas számok voltak, nem? Keves volt a beat. Igen, innen indultunk ki. A beat zene. Kár, hogy gyenge a hangom. meg aztán gitározni sem tudok, az igaz. Dehát azt ne is várjam, ugye, hogy gitározni is megtanuljak a té\ é útmutatásai szerint. Azt hiszem, hiábavaló kívánság lenne, nem igéz? Füstös Zoltán Tanya boglyákkal ÚJ VERSEK POLNEH ZOLTÁN Énekelsz a szélbe Tűz-sörényű kövek rozmaring tornyába: ideszakadtál te idegen vidékről. Mész eszi a csontod, tulipán siratja sorsomért aggódó Kőműves Kelemenné. Vérgyöngyös öleddel elkeverem lázam megkötöm az arcom könnyű mosolyoddal ejtelek teherbe örömre, bánatra és őrizlek halálig hites szerelemmel. Énekelsz a szélbe: szivedben a tenger. Csókjaimtól tested lassan kivirágzik. Zöld parázs halmokon állunk mindörökre hajnal koronásán, gyönyörű ifjúsaggal. Le foszlik gond, álom nehéz homlokunkról hátunk mögött utak s esztendők ragyognak s minden gyehenna nyár égető bilincsünk egymásért jajongó fajdalmas ölelesben. DÉR ZOLTÁN Á türelem csiszolókövén Nem boszorkányos ujjak varazsoltak ködöt körém: a hallga fas vastörvényével állok az ég alatt, és csiszolom fegyverem a türelem csiszolókövén. Az éj taposómalmában kicsorbultak a szavak, megdermedt a májusi mosoly, szikrázó értelem, szivemben szikárok szilárdsaga: bénító harag. A magányé, a csillagoké aszkéta életem, s a földé, hová (fásult, meddő mag) pihenni tér meg. • mielőtt még fülekbe fészket rak szárnyas enekem, s a gyűlölet, az álnokság jegesóje: az érdek el nem veri hitem zsenge kalászait. A banat kötéltáncosaként lengek az évek és az érvek pókfonalán, és úszom az emlékezés megáradt folyóján a jóság, nyugalom partja felé. Kételydarazsak fullánkjai égetik zsibogó, fáradt inaimat, de nitroglicerin-szállitók hitével megyek az ön^és rejtett aknamezőjén, s mit bánom, hogy bohócságom porondján a gúny s vád nyila ér el. Nagy csönd virágzik bennem. Hársfaillatú maganyom a békessegfonalat gombolyitja a szeretet orsójára, hogy átnőjek egy fejjel a halálon. Szemem két égboltjára viharfelhőket tereget az Ösz. és a gond vércséje riogatja örömöm pacsirtáját; veteseit vadorzó vágy-verebek csipegetik. Kagylóvá kővült kacajom megtöröm, s meleg barazdákba szorom a mosoly igazgyöngyét, Vakvágányon topogok, szepség-kucséber, és körömfeketényi megértést esdeklek, hogy gyöngéd szavak napfénye kipattintsa a remény rügyeit: akiben a derű fecskefiókái megölték n keserűséget, arra az ég ködfityolt térit... a lany különféle likőröket. Néha beálltak a táncolók közé. Később a fiű berúgott. A lány nem mert berúgni. — Hű. az lesz csak gyönyörű! — mondta a fiű. jóval éjfél után. A vendégek révetegen nyújtóztak a fotelokban. Aki a bál-széken ült. az a bárpultra hajtotta a fejét. A zenekarról patakokban csorgott az izzadtság. — Micsoda utakat teszünk külföldön! — mondta a fiú. — Vásárolok egy vadonatúj Opel-Rekordot. még ebben az évben Sok pénzünk lesz. Az egész világ a miénk lesz. — Sokat ittál — mondta a lány. — És kérlek, hogy ne kiabálj annyira! — Miért ne kiabáljak? — kiabálta a fiú. — Mindenki kiabál, akinek kedve van hozzá. Hát pont én ne kiabáljak! Az a kövér német is kiabál. Látod? És az asztal tetejét veri. Csak ő németül kiabál. én meg magyarul. Mindenki! — Nem kiabál mindenki — válaszolta a lány. — És te ís hagyd abba. Mit szólnak az ismerőseim? — Mi közük hózzá. hogv kiabálok, vagy nem kiabálok! — ordította a fiú. — A nyarat a Riviérán töltjük, a telet Svájcban. A pincér udvarias mosollyal odalépett az asztalukhoz, és az üres poharakat egy tálcára szedte. — Én bénne vagyok — mondta a lany. — Csak né kiabálj artnyira. A fiú ráfeküdt az asztalra, azután a lány nvakába borult. Hajnalban kifizették a számlájukat és feltántorogták a térre. Am-g keresztülmentek a városon, a fiú énekelt, es amikor eszébejutott, magához ölelte a lanvt és megcsókolta. A folyónál, a parti erdők mögött lángoló földgáz vörös fénye vibrált a2 égbolton. — Olajkutak — mutatott a lány abba az irányba. A fiút nem érdekelték az olajkutak. Aztán lementek a lépcsőkön a hajószállóba. amelyen a lány nyáron lakott, és ahol a fiú is szobát bérelt. E — Engedj be! — mondta a fiú. — Hogv képzelsz ilyet!1' — Azt akarom, hogy engedj be' — mondta a fiú. — Szó sem lehet róla! — válaszolta a lány. — Menj vissza a szobádba és feküdj le! — Nem érted? — kiabalt-a a fiú. — Szeretnék béménni hozzád. — Csönd! — pisszegetétt a lány, és visszabújt az ágyába. A fiú rázni kezdte a kilincset. — Nyisd ki az ajtót! — kiabálta. A lány az álláig felhúzta a takarót, és becsukta a szeméi. A vendégek felébredték és sorban mind kilestek a folyosóra. Aztán egy szobaaszszony is előkerült, borzasan, gyűrött, barna selyemköpenyben. A fiú dörömbölt az ajtón az ökleivel, és rázta a kilincset. — Utazás nincs! Semmi sincs! — ordította röhögve. — Nyisd ki az ajtót, és akkor majd megmutatom, hogy mi van. Miért, ne kiabáljak?! Miért ne kiabáljak?! Három vendég és a szobaasszony körülállta a fiút. — Azonnal fejezze be! — mondta a szobaaasszony. — Mit képzel maga? — Kérem, ez botrány! — mondta egy felháborodott férfivendég. — Botrány! — sziszegte egv nő is. A fiú vísszatantorgott a szobajaba. — Hát mi vagvok én tulajdonképpen'' — mondta a küszöbön. — Mi vagyok én'' Azlán becsapta maga után az ajtót. jTJ — Micsoda botrány! — mondta az anyaja. és hozzá sem nyúlt a jeges narancsitalhoz. — Szörnyű! — mondta a lány. — így viselkedni! Éppen veled' — mondta az anyja. — Rettenetes — felelte a lány. — Egy kicsit féltem is. — Ha engedsz neki. biztosan nem vesz el — mondta az anyja. — De mit is várhattunk egv szobafestőtől! Cigarettára gyújtott. — Te meg ne olvass közben, ha erről beszélünk! — mondta. A lány megjelölte az oldalt a könyvjelzővel. és összecsukta a könyvet. — Mit is várhattunk egy szobafestőtől? — mondta az anyja még egyszer. — Egy szobafestőtől! A lány bólintott. Magas fiatalember jelent meg a fedélzeti lépcsőn. — Károlyi Ákost keresem — mondta. — Beszélni szeretnék vele. A lány a folyót bámulta. Az anvja szeme szikrákat szórt. — Ez1 a fiatalembert mi nem ismerjük — mondta. — Én semmit sem képzelek — válaszolta a fiatalember meglepetten. — Csak beszélni szeretnék Ákossal. Nem itt lakik9 — Akit maga keres, az ide sohasem teheti be a lábát — mondta a lány anyja. — Nézze meg máshol! A fiatalember zavartan köszönt, és eltűnt. — Ez egv barátja volt — mondta a lánv. — Micsoda emoerek! — félelte az anya. A lánv az asztalra pillantott. — Idd meg. anvuskám. a narancsszörpöd! — mondta. — Felmelegszik, ha sokáig vársz. Az anyja megfogta a poharat és a szal« maszai veget a szájába vette. s — Foglaljon helyet! — mondta az anyja. A lány is leült, és mosolyogva figyelte a pincéreket. — Köszönöm — mondta a fiatalember. — Hozatunk valamit? — kérdezte a lány. — TeriTriszete«en — válaszolta az anyja. — Mindjárt szólok is Robi úrnak. Az asszony felemelté a kezét, s a pincér odasietett hozzájuk. — Bocsásson meg! — mondta, amikor a pincéi- eltávozott. — Nem értettem jói a nevét bemutatkozáskör. A fiatalember könnyed mosollyal közölte a nevét. — Külföldi — mondta a lány. A pincér két pohárban narancsszörpöt hozott ki selyempapirba csomagolt szalmaszálakkal és egy üveg sört. — Köszönjük, Robi úr! — mondta az asszony. A fiatalember sört töltött a poharába. — Nagyon szomjas vagyok — mondta. — És mi a foglalkozása? — kérdezte az asszony. A fiatalember megmondta. — Jó szakma — mondta az anya. — Jól keresek — Mik a tervei? — kerdezte az asszony. — Utazni — válaszolta a fiatalember mosolyogva. — Autót veszek még az idén. Opel-Rekordot. — Ebben hasonlítanak egymásra Veron, kával — mondta az asszony. — <5 is imád utazni. A lány felállt. A legszebb és legszűkebb nvári ruháját viselte. — Mennünk kell, anvuskám — mondta —. mert nem kapunk asztalt a bárban. A fiatalember kiitta a sörét, és ő is felállt. Aztán elbúcsúztak a lány anyjától. — Viszontlátásra! — mondta az aszszony. — Örülök, hogv megismertem. 7 Vasárnap, 1367. október 1. ^ÉL-MAGYARORSZÁG '
