Délmagyarország, 1967. augusztus (57. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-06 / 184. szám

fl Szegedi Nyári Tárlat anyagából MÉSZÁROS MIHÁLY ANYA GYBUMEKÉVEL PATAKI FERENC ÉDESANYÁM m n m M SOLYMO? IPA VERSE* A torok szoborba. Aztán egy csapásra özönlenek a súlyos versek; sirató anyák jajdulásából, hitvallás a sírban meg nem holtakról, figyelmeztetés a hamisak és igazak megkülönböztetésére, bizakodás az egymásba kapaszkodón könnyebb jövőbe — mígnem a szavakból mondattá gördülő zuhatag csendesen visszafolyik a természet-világ asszociációiba, s dialektikusan így teremti meg költészetén színgazdag szintézisét. így indul a válogatott kötet, ínyenc útravalóval a további oldalakra, s a laponként közeledő évek termésében egyre tisztul, egyre direktebb formát öli a politikus költészet. A kötet izzását időnként csendes, családias hangulatú versek oldják — mint tovább haladva kiderült: azért, hogy előkészítsen újabb sistergő-ropogó, önemésztő-öntisztító gondolkodásra. A Vers a párthoz ennek a szakasznak csúcsa. mely remekül felépített szerkezettel őszinte, gazdag költői kifejező anyaggal vall az- ember és a költészet elkötelezettségéről. Győré költészete az önmaga hevítette tisztítótűzön verekszi át magát egy önmarcangolásoktól mar mentesnek érzett magaslatra, s az ilyen költészet mindig erőteljes. Munkával eltöltött, még oly, megannyi szenvedessel megtett útról vall Jobbágy Károly kötete, az Éjszakai vetítés. Három évtized termése ez a megállapodás, ez a visszatekintés, tehát magasabbról vagv legalábbis távolabbról, szélesebben kitárt horizontról ígérkezik. Györe 1954-ben, Jobbágy 19:19-ben rajtol, vagyis adott a korkülönbség — ami meg nem mond semmit. Hanem Györe Imre öt kötettel vet számot önmagáról évtized után; Jobbágy Károly negy kötettel, 30 év után, — ami már mond valamit. Látatlanba is nehezebb, emberérlelőbb korszakot rejt Jobbágy különös életútja, puszta számadatok is hasonlót sejtetnek: az első versét 18 évesen közli a Népszabadságban 1939-ben, később megjelenik a Hídban, Kelet Népében, Ünnepben — de kötete csak 1955-ben Feltámadás címmel, s betörése a hazai lírikus nemzedék élvonalába alig korábban zajlik le, viszont emlékezetesen. 1954ben József Attila-díjat kap — s még mindig kötet nélküli. Mit is idézzünk ide abból az ezerszínű kaleidoszkópból, ami verseinek színeiből áll össze. Talán hogy költői világának visszfényében pontosan rekonstruálható a 40-es évek vonatkozó történelme, hogy kevés költőnk olyan puritán-őszinte, ahogy a 40. évéhez, közeledő tanárúr lányosztályban megfordulván kamaszosan sóhajt belülről, hogy szerelmes verseinek tobzódó, képgazrtag sodrása megragadó, hogy állandó ars poeticákat ír, vagy talán hogy a Háló nélkül kötet riadt tanácstalansága mennyire rokonszenves. Hogv mi mindent takar a trapéztól megválni nem tudó, de a mélybe háló és mentőöv nélkül ugrani készülő artista-poéta szorpngása. Mert hiszi, a fiatal leeshet, újra kezdheti — miként ő is megtette már korábban és annyiszor —, de ha most ő ugrik, minden mozdulat „utolsó vallomás". Nem hamar az elmúlás nyomasztó képzete? A munka és művészet nyoma — mely után úgy sóvárgott — rajta is otthagyta bélyegét, költészetén munkált már valamit, az örökkévalóság szellemkeze; kár lenne meg harangozni. Ahogy verseinek gyűjteményéből az olvasó elé áll, biztosak vagyunk benne — ö is korainak véli. NIKOLÉNY! ISTVÁN mindig ugyanaz Személyesen nem tehetem, bizony, kiesi az ország! csak növekvő betühegyen at juthatok tehozzád. Napjaim hanyagolható indulatok sodorják. Nagypénteket hirdet a szó vagy lángoló hozsannát, a különbséget ne kutasd. A torok mivdia ugyanaz s a hang, akár az ablak: mögötte nem lakik Htok Mint az Istenre, rádnyitok s magadnak visszaadlak. Hűség Mi nem megyünk már [sehova. Élünk mégis hozamra várva. Betör az arcok mosolya, a ferfi-arcok ragyogasa. Mi csak naphosszat [fáradunk. Alábuknánk az éjszakába. Fenyesség, egy földresznyi [múlt, fekszik törzsünk mellé az [ágyba. Mi kertet műveltünk s a lét megállt itt néhány [pillanatra, mig őriztük a szenvedélyt, nem tárolván tökét kamatra. Mi orra estünk, majd [fölállva szétnéztünk: merre lenne út? És itt maradtunk, mint az [árva, ki nem hagyhat házat, falut. Hopponmaradt leányzó Madarad hát. itt hagy ott. Azt se mondta: jónapot. Tenger fele reffe útját, neked meg a legyek húzzák, búcsúban is búslakodsz. Elfogy a nyár maradéka, sir a kukoricaszár, borong n leveli béka: volt-nincs, megszökött a [nydr. Pattanj, üssed a nyomát doronggal va gy furkósbottal; ám esernyőt vigy magaddal, hosszú út lesz, meg ne ázz! Hová szomszéd el se lat, ürgét önt ki a szakács, bukfencet hány a plébános, titoknokok és lakájok, prímások és kamarások cincérzajjal állnak strázsát. a békát lekvárba mártják, oda iszkolj, szedd a lábad s csücskében egy más [határnak jobb ponyvából üsd fel [sátrad, Három v Valóságirodalom a költészet — semminemű reveláció ma a szó kimondása, mégis újra meg újra ide kell idézni, ha verseskötet kerül az asztalra. Rosszabbik eset. már-már lesújtó vélemény, ha erőszakkal kell odacipelni, kívülről magyarázattal társítani valamely lírikus eredmények, jobbik eset — mondjuk természetes — ha maga a vers juttatja eszébe, jelzi végső konklúziónak az olvasó számára. Az a három lírai gyűjtemény, ami most kerül a könyvespolcra, ez utóbbi kategóriába tartozik. Persze nem mércéje még, megkülönböztetett dicsérete, minősítése a műhelynek amelyből kikerült, de mindenesetre termeszetes magától érthetőd őséggel bizonyítja egészséges szellemi fogantatását. Valóságirodalom, valóságkölteszet Jobbagy Károly Éjszakai vetítés. Györe Imre Fényem, fe.keteségem című válogatott versgyűjteménye és a költői pálya szárnyára most bocsátott Sumonyi Zoltán első kötete, Spártai suhanc. A 25 éves Sumonyi Zoltán lírája nem mentes az útkeresés természetes dillemáitól, a tartalom es forma egymásra ölelkezésében még gyakori a disszonancia, de az önmagát adás tisztaszivű kísérlete, a szülőföld-nosztalgia és őszinte hagyománytisztelet olyan szimpatikus egyéniség bontakozására sejtet, amivel — bizton gondoljuk — gazdagodik majd a jelenkor lírája. Természetesnek vesszük, hogy a karakter-érlelő próbákkal ö is megbirkózik. A Születésnapi elégiában például a szülőktől kapott katolikus örökség és a 23 éves fejjel szemlélt korszerűbb világ ellentmondása patetikus egérutat talál. A világgal bíró ifjúság hősies kiállása is kamaszos hévvé transzponálódik — véremben minden múltunk, felelős vagyok — kiváltképp a mellette következő vers első sorával: milyen fáradt vagyok. Amit legszívesebben elfogad tőle az olvasó: részint halk hangú tűnődések, merengések — Nagyváratlan, hogy rátaláltunk, A húgom ma tizenhét éves, Közös bánat — a „magamba agitálás", részint friss közéletiség. Politikai reagálás, mint Lumumba meggyilkolására írt versének polbeat szövegre kísértő zeneisége, figyelmeztető ballada — az Anasztaz Sztojanov önéletrajzának mélységes humanizmusa —, vagy a sumonyi versek némelyikének póztalan hangvétele. Ennél természetszerűleg többre vállalkozik, főbbet is ad Györe Imre és Jobbágy Károly gyűjteménye. Megjárt életszakasz összefoglalását, egy bontakozáson meglehetősen túlhajtott oeuvre első szintézisét, megállapodását. Györe Imrétől tudjuk, 1956-ban elsőként sorakozott a párt mellé, két évvel később egyike a Tűztánc antológia szerkesztőinek, öt és fél kötettel — eddig egységbe nem rendezett verseiből is bemutat néhányat — háta mögött, 13 év után elő:ször érzi szükségét a visszapillantó tisztázásának. Ez a költői éra — ami lényegében eszmei keresztmetszetét adja munkásságának — kétarcú: az egyikről hagyomány-ösvényt saját fantáziával, indulatokkal és értékelő erővel végigjárt költő, a másikról ebből eszmei horizontok felé kiszakadó egyéniség tekint, az olvasóra. A német ágyuk elhallgatásától bontakozik, bő természetképből fakadt poézi.se (egytagú, tömör címszavai: Nyomor, Tavasz. Virág, Almafa, Este, Fény. Aratás — csakúgy konganak), ahol a mikrokozmosz minden mikronja gondolattá sarjad: szétszedlek millió atomra... kifaraglak drága bozzal. Sokáig fütyültem a Kacsáők kerítésénél. Végre szaladt. — Szereztem gyufát — mondta diadalmasan. A Kunpálék kertjében eregettük a íüstót. Elhanyagolt, nagy porta volt, rossz kerítéssel, szilva- és birsalmaiákkal. Szüretelni is odajártunk. Megkóhegtetet.t a cigaretta. Kacsa elsapant és a hasóhoz kapott. — A haiangozó szereti a cigarettat — szóltam. — Szédülök a magasban. — Csókák vannak a toronyban, meg a harangok. Mentünk a lépcsőkön. A félhomályban ijesztett a csönd. A harangozó ott ult. kis lócaján ágya mellett. A fehérre meszelt, parányi szobából a sétálóra lehetett kimenni. — Nekem hoztátok? — mutatott a cigarettara. — Magának. — Máskor többel gyertek. Ennyiért a kisharang jár. — Jó. A magasból kicsinek látszott a vidék. És kozplinek. Eltörpültek a iák az út mentén. — A mi hazunk — mutattam Kacsanak. — Süsü vagy. Hiszen az a Seiyemeké. Szédülni kezdtünk. Behúzódtunk a harangozó mellé. Jó hűvös csapott rank. Nagy szívásokkal fogyasztotta a cigarettát. Olykor a sarokba kopott. Délutánra lart. — Madarak is vannak a toronyban? — kerdezie Kacsa. — Oda re menjetek. Kitöritek a nyakatokat. Elindult a harangokhoz. Követtük. Meghúzhattuk a kisebbiket. Aztán befejezte szolgálatait. Le(eküdt a thkora. Botorkáltunk lefelé. A templom padlásan csókák röpködtek. — Fogok egyet — határoztam. — Akkor én is. Egj ik sorokban megfogtam a zsákmányt Ingem alá dugtam. Igyekeztünk szaporán. Hazáig futottunk. — Nem is tud repülni — húzta el száját Kacsa. — Eltört, a szárnya. Gyógyítgattuk hűségesen. Elláttuk eleséggel, tiszta vizet hoztunk a kútról bábara vekonv spárgát kötöttünk, ne menjen ki az ólból. Hálás lett a kis bolond. Vígan ugrált, amikor r.iegpdlantott bennünket. Elidőztünk vele. — Ha újra tud repülni? Elengeded? — El. Akkor már el. — Többször nem is látod. — A madarak szeretnek repülni — mondtam. De nem akart meggyógyulni a szárnya. Pedig egvre türelmetlenebbek lettünk. Kijártunk sárkányt eregetni. Zörögtek a papírmadarak, lomhán emelkedtek a vásártér folé. Az enyém libegett a legalacsonyabban. — Egyszer kihozom a csókát. Az magasabbra száll. — Az en sárkanyomat az se győzi le — híreskedett Kacsa. Lassan-lassan próbalgatta szárnyait. Kiengedtem az udvarra. Felrepult a cseréptetőre, a nagy eperfára, onKOPASZ MÁRTA SZ. LUKACS IMRE CSÓKA, a toronyból SZENT GYÖRGY Akkor már a Selyenrkulnál laktunk. Kacsavsl jártam. Közel esett a piactér, szép napokat töltöttünk el a fák alatt. Egyszer az öreg Gulyás leült mellém az. a'-okpartra. Mindenki rokonom volt nekem a faluban, a sírásó, a kondás, éppen csak a harangozó nem. Az öreg így szólt: — Fiam. te büszke legyél. Olyan, mint a madár. — Olyan? — csodálkoztam. — Hát, repülj. — Nekem még sohase volt madaram. — Tied az mind. — Ami a toronyban van, az is? — hitetlenkedtem. — Az is. — Akkor miért nem enged fel a harangozó? — Vigyél neki cigarettát. — intett bosszúsan az öreg. És eljött a cigarettás nap ts. Jó néhányszor megdézsmáltam apám keszletét, mig összegyűlt egy döfj DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1967. augusztus 8,